A hajótörött - XiuChen

Imádtam a tengeren lenni, egy hajón ringatózva a fodrozódó hullámokkal. Eme szenvedélyemet könnyen ki tudtam elégíteni, hisz apámnak hajózási cége volt. Az utasszálításon túl, a sétahajókázásig mindent bevállalt. Volt, hogy koreai különlegességeket szállított a messzi nyugatra az ételpiacra. Apa tényleg, rengeteg dolgot bevállalt, ha a tengerről és a hajókról volt szó. Évente vette az újabb és újabb hajókat, hogy a céget növelje és minél több dologra lehessen nyitott.
Ami engem illett, soha nem érdekelt ezen dolog üzleti része, én csak folyton valamelyik hajón akartam lenni és utazni. Ennek köszönhetően rengeteg helyre eljutottam, egyszer még Afrikába is, és a hajó legénység barátságát megszerezve, én voltam mindig az aranyos, pufók kisfiú, akit sok dologra lehet tanítani, legalább addig nem unatkozik az ember. A legénység tényleg, rengeteg dologra megtanított, így akár már tíz éves koromban is képes lettem volna egyedül kihajózni a messzi óceánra és épségben vissza is térni.
Szerettem ezt az életmódot. Imádtam, hogy az eddig megélt éveim nagy részét a tengeren töltöttem, apám és az alkalmazottai mellett. Imádtam, hogy olyan dolgokat is láthatok, és olyan helyekre is eljuthatok, amiről a legtöbb korombeli gyerek csak álmodozhat. Persze, voltak hátulütői is ennek a dolognak. Anyám nem igazán tudott lelkesedni azért, hogy apa bármi könnyedséggel engedte ezt; őt sokkal inkább tette volna boldoggá, ha rendesen járok iskolába és az ott tanult dolgok kötöttek volna le. Nem tetszett neki, hogy néha bűzlöttem a haltól, mikor nagy ritkán hazamentem és az sem tetszett neki, hogy nem járok iskolába, mert szerinte emiatt butácska leszek, még azután is, hogy felnőttem. Én magam emiatt nem igazán aggódtam, egy idő után megtanultam kizárni anyám zsörtölődését és vele ellentétben én tudtam, hogy a hajón dolgozó emberek és utazók mindenre megtanítottak engem, amire szükségem volt.

Sokszor mutatkozott érdekesnek egy-egy hosszabb utazás. A tengerészek körében volt egy furcsa dolog, ami nem volt más, mint az idő. A legtöbbjük szinte szentírásként kezelte az időjárást. Valamiféle baljós előjelnek vették, ha felhős volt az ég, vagy épp pusztító kánikula volt tűző nappal egybe vegyítve. Az az napi is egy ilyen utazásnak indult. Reggel borús volt az ég, a szél pedig hevesen fújt, így nagy hullámok csapódtak az öböl partjának. Az égen nem szálltak sirályok, azok is inkább elbújtak valahova. Az egész legénység napokig azon aggódott, még az utazás megkezdése után is, hogy valami borzalmas fog történni.  Én magam ebben kitűntem közülük, hiszen nem tudtam semmiféle babonában hinni. Teljesen nyugodt szível mászkáltam fel-alá a fedélzeten, egészen addig, míg egy nagy viharba kerültem. Mivel nem akartam kint lenni a zuhogó esőn, kénytelen voltam apához bemenni a kapitányi részre. Alig lehetett valamit látni az ablaknak csapódó eső cseppektől, az ég is sötét volt, a víz pedig zavaros. Jó pár napig ilyen időben hánykolódtunk célunk felé a tengeren, bármiféle probléma nélkül, ugyanis semmi különös balszerencse sem történt. Mindenki épp volt, ahogy a hajó is, így végleg félresöpörve az apró kételyeimet is, kényelmesen hátradőlve, a kormányzókabinban utaztam tovább, teljes lelki békével.

A visszafelé úton ismét baljós jelek jöttek az időjárás részéről, viszont előbbi tapasztalataim alapján, én már tényleg egy kicsit sem aggódtam. Bíztam a szerencsékben, na meg a realitásban, elvégre egy ilyen fejlett hajón, egy ilyen fejlett legénységgel és kapitánysággal mi rossz történhet. Velünk ugyan tényleg semmi rémes nem is történt, viszont mikor már csak egy napnyira voltunk a már megszokott koreai kikötőtől, a még mindig viharos tengeren egy gyenge, hánykolódó kis testet pillantottunk meg. Az apró fadarabba kapaszkodó fiú alig volt magánál, senki se tudta volna megmondani, hogyan maradt fenn azon a kis darab fán. Jó egy órába tellett, mire nagy nehezen ki tudtuk valahogy szedni a vízből. Addigra már teljesen eszméletlen volt, de még halottnak is elment az ábrázata. A fiú pár évvel fiatalabb lehetett tőlem, emiatt olyan kilenc, esetleg tíz évesnek tippeltem meg. Meg sem mozdult, csak feküdt ott a fedélzeten, miközben a hajó orvosa teljes hideg vérét megőrizve próbált életet lehelni belé. Sűrűn pumpálta a csontos kis mellkast, ami csak nem akart még tíz perc után sem magától megmozdulni. De aztán, valami csoda folytán, hirtelen sebesen köhögni kezdett, a szájából nagy mennyiségű víz tört felszínre. Látszólag a sokkból még nem igazán épült fel, így apa a karjaiba kapta a remegő, vékony testet és bevitte magával a kormány kabinba. Az ottani ágyra helyezte le, hogy szemmel tarthassa az ismeretlen kisfiút, akit sikeresen megmentettünk. Én magam érdeklődve ültem le a földre, végig az ágyon édesen alvót figyelve, kinek alig látszott ki valamije a vastag takaró réteg alól.

Azon az ominózus napon, én és a szüleim, kaptunk egy új tagot a családba. Jongdae csupán csak a nevét és a korát árulta el, a családjáról csak annyit osztott meg velünk, hogy nagy bizonnyal a tengerbe fulladtak, egy borzalmas hajó szerencsétlenséget követően. Teljesen egyértelmű volt ezután, hogy a szüleim magukhoz vették, így lett egy kis öcsim.
Nem volt sok gondom Jongdaeval. Rettentő bájos volt és csendes, nem igazán okozott semmi kellemetlenséget. Talán az egyetlen dolog, amivel rendesen fel tudott idegesíteni, azok az ágy alatt bujkáló szörnyek voltak és a víztől való félelme. Jongdae soha nem jött ki velem és apával hajózni, inkább jó kisfiú módjára mindig otthon maradt anyával és suliba járt, jó jegyeket szerzett. Nem is volt egyébként ez olyan rossz, hiszen így mindkét szülőmnek meg volt az, amit nagyon szerettek egy gyerekben. Én apával voltam, mert mindketten imádtuk a vizet és a tengerészetet, míg Jongdae otthon volt anyával és szorgalmasan tanult, alig hiányzott az iskolából.

-Ne! Hyung! Ne! Nem akarom! Kérlek! Minnie hyung! - A fejemet rázva figyeltem a bömbölő Jongdaet, aki csak nem akart sehogy sem elhallgatni, hiába próbálkoztam már számtalanszor ezzel. Most, ahogy eddig mindig, csak állt az udvarunkban található medencében, a derékig érő vízben és sírt.

-Na, gyere te kis butus. - Még mindig fejemet rázva sétáltam be érte és emeltem ki az egyáltalán nem fulladás veszélyes mélységű vízből. Mikor a lába már a füvön volt, könnyes szemekkel nézett rám, ezzel egy olyan képet adva, mintha csak egy kiskutya lett volna. - Ugye tudod, hogy ha csak nem direkt csinálod, nem tudsz bele fulladni?

-Megmondalak Eunsung néninek! - Soha nem hívta az anyámat "anyának". Senki sem értette, hogy miért, de anya csak "Eunsung néni", apa pedig "Minhoon bácsi" volt számára. Ezzel mondjuk senkinek nem volt baja, attól még imádtuk ezt a kis lököttet, aki annyi szeretet árasztott magából, mint talán egyetlen ember sem. Ahogy futott be a házba is olyan aranyosan festett, de akkori kábulatomból felébresztett a józan eszem, mi szerint jobb lenne, ha anyának nem számolna be erről. Hamar utolértem és a karját megragadva szembe fordítottam magammal.

-Anyának egy szót se erről, különben legközelebb a cápák közé hajítalak be. - Jongdae arca teljességgel lesápadt, mire hangosan felnevettem és míg én azzal voltam elfoglalva, hogy még ne is könnyezzek mellé, addig Dae összefont karokkal állt előttem, próbálva felvenni egy fenyegető arckifejezést. Nem ért el vele sokat, az biztos, mert az ijesztővel ellentétben, olyan cuki fejet vágott, hogy helyből megcsipkedtem a pofiját.

-Ne már hyung! Hagyd abba! - Csapkodta kezeivel az enyéimet, végig ugyanazt a dühös ábrázatot tartva magán, míg én ismét csak szakadtam a nevetéstől.

(...)

Mikor egy hónapig egyáltalán nem láttam se anyát, se Jongdaet, kezdett bennem kialakulni egy kisebb hiány. Akkoriban hosszú útnak vágtunk neki, ráadásul apa egyik helyről a másikra nem sietett olyan nagyon, szeretett volna körbenézni a különböző tájakon. Régebben nem is lett volna ezzel semmi bajom, még mindig imádtam kihajózni bárhova, de hiányzott anya, na meg Jongdae is, ezt a hiányt pedig próbáltam valahogy pótolni, de csak nem akart sehogy sem sikerülni.

-Jongin?! Mi a gond? - Meglepődve néztem, a nálam négy évvel fiatalabb tizennégy éves matrózra. Egy részt, nem is tudtam róla, hogy őt is elhozzák ilyen hosszú utakra, úgy, hogy a szülei nincsenek vele, a másik pedig, hogy úgy sírt, mint akinek komoly fájdalmai vannak. Jongin nem volt egy sírós gyerek, mindig vidám volt és mosolygott, holott elég szomorú sorsa volt. Szegény családból származott, ezért kellett neki ilyen fiatalon dolgoznia és ezért tudott csak nagy ritkán bejárni az iskolába. Ami azt illeti, magántanuló volt, magántanárok nélkül. A hajó legénysége próbálta felkészíteni a féléves vizsgákra, ami eddig hatásosnak is bizonyult, de attól még nehéz volt ez számára. - Jongin... - A napbarnított bőrrel rendelkező kisfiú megtörölte szemeit, nem rejtegetve, hogy sírt és őszintén válaszolt.

-Még soha nem voltam ilyen hosszú úton... hiányzik a családom. - Abban a percben az én szívem is összefacsarodott és azzal a lendülettel megölelgettem a már csak szipogó fiút. A következő egy hónap alatt, amit utazással töltöttünk, Jongin lett az ideiglenes Jongdae a szememben, bár nem sokban hasonlított a két fiú, az biztos. Jongdae gyakran volt hisztis és pityogó, míg Jongin csendben végezte a dolgát és bár két évvel fiatalabb volt Daenál, mégis sokkal komolyabb is volt. Viszont még ezek ellenére is, az én kedvencem akkor is Jongdae maradt, akármilyen meglepő.
Az utazás végén, mikor megérkeztünk a már jól ismert kikötőbe, a parton hevesen integető anyám és a már tizenhat éves Jongdae fogadott. Olyan nagy lendülettel futottam hozzájuk és öleltem át őket, hogy majdnem mind a földön végeztük.

(...)

A huszadik születésnapomon borús és esős nap volt. Az egész család bent ült a jól befűtött lakásban, csendbe burkolózva foglalva el magát mindenki. Még délben megtartottuk a szülinapom, így a hátralevő délutánt szabadon és vidáman tölthettem volna. Viszont ez nem lett így. Úgy terveztük, hogy majd Jongdaeval filmezünk és bár én magam személyesen nagyon vártam ezt az alkalmat, soha nem következett be. Jongdae jó pár kört ugrált körülöttem, hogy mit szeretnék szülinapomra, de hiába volt egy konkrét kívánságom, azt csak nem kérhettem tőle. Téged. Ezt akartam neki mondani, a nyelvem hegyén volt, mégis visszafogtam magam, egészen a családi ebéd végéig. Kiültünk az udvaron lévő hintára - akkor még nem zuhogott az eső - és ott próbáltuk túlélni a kajakómát. Annyira teleettük magunkat, hogy mindkettőnk hasa kitüremkedett, akárcsak egy kisebb domb. Akkor, ott a hintán, Jongdae újra megkérdezte. Mit szeretnél szülinapodra tőlem? Nem válaszoltam neki. Csak hosszasan vizslattam a szép, barna szemeit, elveszve egy mély és sötét univerzumban. Hiába a még reggeli önerőm, akkorra már elveszett, így bármi kertelés nélkül nyomtam egy ártatlan szájra puszit puha ajkaira. Jongdae teljesen kikészült ettől; felpattant a hintáról, nem egy kört lerótt előttem, az akkor még száraz füvön, majd egy váratlan pillanatban pofon vágott és berohant a házban. Ezután nem sokkal eleredt az eső.
Jongdae bezárkózott a szobájába és hiába próbálkoztam nála, magyaráztam meg neki a dolgokat, csak még jobban felzaklattam szerintem, így inkább hagytam ezt az egészet.
Pár csendben telt óra után ezt nem bírtam. Felkapva magamra a hosszú esőkabátomat, elmentem otthonról, egyenesen a kikötőbe, a kedvenc hajómra. Itt nyugodtan meghúzhattam volna magam pár napra, anélkül, hogy haza kellett volna mennem, Jongdaehoz és ez is volt a terv. A szüleim már hozzászoktak, hogy néha-néha inkább a kedvenc hajómon alszom és nem otthon, így biztos nem találják majd furcsának a dolgot, Jongdae pedig... Jongdae pedig azt gondol, amit akar.

Már rám sötétedett, az eső még mindig nem állt el, de nem is volt vele bajom. Szerettem esőben aludni, megnyugtatott az ütemes, halk kopogás. Próbálva elhessegetni a rossz gondolatokat, dőltem el a kényelmes ágyon, a kormánykabinban, mikor hangos kopogások sorozata szakította meg a nyugalmat. Bele sem gondolva, hogy ki lehet az, az ajtóhoz sétáltam és mikor kitártam azt, érdeklődve húztam fel szemöldökeim.

-Mit akarsz? - Kissé ellenséges hangnemben érdeklődtem meg itt létét Jongdaenak, aki csak arrébb lökve engem, sétált be a kabinba.

-Én csak... szeretném megbeszélni... azt a... tudod... - Beszéde közben kezeit tördelte, fejét lehajtotta, egy pillanatra sem nézett rám. Nem mondom, most voltam életemben először nagyon dühös rá, egyben büszke is, hiszen végre képes volt magától meghozni egy döntést és azt végre is hajtotta. Ráadásul még a hajóra is fel kellett jönnie, pedig utált a fedélzeten lenni. Most is színtisztán látszódott rajta, hogy nagyon nem érzi magát biztonságban, de csak a kis ügyünk miatt képes volt ide jönni, mi tényleg nagy előre lépés tőle.

-És... mit akarsz ezen megbeszélni? Szerintem teljesen egyértelmű voltam.

-Igen, de... de én nem. 

-Kifejtenéd? - Jobb szemöldökömet provokatívan felhúztam és így vizslattam teljesen zavarban lévő lényét. Egy ideig csak ide-oda tekingetve állt egy helyben, pár méterre tőlem, majd egy váratlan pillanatban, egy nagyot sóhajtott és gyorsan átszelve a kettőnk közt lévő távolságot, ajkaimra csókolt. Felfogni sem volt időm, hogy mi történik, de ösztönösen csúsztattam kezeim derekára, még közelebb préselve magamhoz, mire a csókba sóhajtott. Elégedetten elmosolyodtam, mikor karjait nyakam köré kulcsolta és ő is, még jobban belemélyedt a nyelvcsatánkban, minek a levegőhiány vetett véget.

-Ez így megfelel?

-Tökéletesen. - Vigyorodtam el, majd egy újabb csókot kezdeményeztem ott, este, a vízen ringatózó hajón.

A tetőtéri páros - WooSan

Wooyoung soha nem volt gazdag, a családja sem volt egy túl előnyös helyzetben. A suliban inkább igyekezett eltűnni, elvegyülni a többiek között, hogy azok még véletlen se lássák. Mindig szar hangulatban volt, csak ritkán mosolyogott, azt a minimális jókedvet is inkább az iskolán kívülre tartogatta. Élte ő a kis semmilyen életét csendben, anélkül, hogy bárkire rábízta volna magát és az elcseszett érzelmeit, amiket csak nagy nehezen tudott néha rendbehozni. De neki jó volt így. Nem zavarta, hogy az anyja meghalt, hogy az apja folyton ivott és emiatt igencsak nehezen volt meg vele egy helyen, így egy tetőtéri lakásban tengette mindennapjait. Egy olyan lakásban, ahol bár a lakbért nem kellett fizetnie, mert nem is volt - mivel a ház teljes mértékben az övé volt - , de a gáz és villanyszámláért ő felelt. Magának kellett megkeresnie az iskola mellett a pénzt a megélhetésre, de nem zavarta ez sem. Akármilyen meglepő, de úgy gondolta, jó és kiegyensúlyzott élete van egy tökéletes otthonban, tökéletes barátokkal. Nem vágyott semmi másra, csak hogy amilye van, az meg is maradjon.
Tetőtéri lakásban élni, igencsak szégyen teljes dolog volt a koreaiak szemében. Csak azok éltek a tetőtéren, akik szegények voltak. Ezek kis piciny lakások voltak, sok pletyka szerint - amiket a jómódú emberek terjesztettek egymás között - olyan kicsik voltak ezek a lakások, hogy az ember nem tudott bennük kinyújtott lábbal aludni. Ez nyílván nem volt igaz, hiszen egy, max két ember tökéletes el volt bennük, de a gazdagok már csak ilyenek. Megszokták, hogy nekik szinte mindig van elegendő pénz a sebükben, ha nem több, ezen kívül máson nem is tudtak aggódni. Csak nagy ritkán érdekelte őket, ha egy családtagjuk kórházba került, vagy ha valaki csődbe ment, mert hát, történt már erre is példa.
Sokáig én is abban a téveszmében éltem; a jómódú életnél nincs is jobb, hiszen ki ne örülne annak, hogy csak megmozdítja a kisujját és máris pénzeső esik? Ezüs kanállal a számban születtem, emiatt pedig valamilyen szinten én is tönkrementem, hiszen sokáig én sem tudtam megbecsülni a kicsit. Amikor a szegényesebb életmódban élő nagynénim és nagybácsim valami kis olcsó ajándékkal lepett meg karácsonykor, csak hozzájuk vágtam az egészet és sírva ott hagytam őket, mintha valami égbekiáltó bűnt követtek volna el, pedig tudtam... A saját gyerekük nem kapott semmit soha, hogy a szülei meg tudjanak engem lepni valamivel. Hosszú éveken keresztül nem tudtam megszeretni apám testvérének a családját, emiatt pedig lehet, hogy tényleg megérdemlem, hogy az egész életem egy kész csőd legyen a végére. Hiszen nem becsültem azokat az embereket, akik szinte kiskirályként bántak velem, ahányszor jöttek hozzánk, vagy ha csak egy hétvégére rájuk lettem bízva.
Na, és Wooyoung. Azt a fiút néztem le a leginkább. Egy koszos kis semmire kellőnek gondoltam, aki a kukából szedi a napi kajáját és a ruháit, amik amúgy elég jó állapotban voltak, de egy idióta Choi San már csak ilyen. Kinevettem, mikor megtudtam, hogy tetőtéri lakásban lakik és kinevettem, mikor megtudtam, hogy részmunkaidős állásban kell dolgoznia. Pedig ő sokkal többet tett azért, hogy legyen valami pénze, míg az én zsebem mindig ki volt tömve a szüleim által. Szinte tejben, vajban fürödtem, egészen tizenhét éves koromig.
Mikor betöltöttem a tizenhetet, kezdett minden rosszra fordulni a családomban. A részvényeink mentek először a süllyesztőbe, majd apa üzlete is kezdett tönkremenni. Az eddig menőnek számító egzotikus gyümölcs piac már elavult lett, a szüleim pedig nem tudtak semmiféle újítást kitalálni, így az eddig felhőtlenül telt életem, itt véget is ért. Próbáltam segíteni a szüleimnek, hiszen kezdett nagyon felhúzni, hogy napról-napra egyre szegényesebben éltünk. Már nem ettünk mindennap friss, drága ételt, amit a háziszakácsunk készített és nem sokára már a házunkat is le kellett cserélnünk egy olcsóbb panel lakásra. Egy ideig kényelmesen el voltunk itt, voltak olyan időszakok, amikor kissé fellendült a piac, de végül csak még rosszabbra fordultak a dolgok. Az volt talán az egyedüli szerencsém, hogy miután meghalt a nagymamám, megörököltem tőle a roppant kicsi, de elég lakályos tetőtéri házat. Miután a családom életében egy újabb csőd következett, képtelen voltam elköltözni otthonról, ebbe az apró, tetőtéri lakásba. Innentől kezdve bujkálás volt az életem, hiszen ki nem találjátok, hogy a szomszédos ház, tetőtéri lakásában ki lakott. Wooyoung.

Ma is, ahogy mindennap, grimaszolva másztam meg a temérdek lépcsőfokot, magamban szitkozódva, hogy hogyan lehetek ilyen szerencsétlen és, hogy végződhetett így kamaszkorom utolsó szakasza. Ultra gáznak tartottam ezt a lakást, főleg, hogy bejárónő hiányában olyan rumli volt körülötte, na meg benne, hogy még egy büdös sikátor is elegánsabban nézett ki ennél a szemétdombnál. Bezzeg Wooyoung lakása körül mindig rend volt és ha jól sejtem, benne is ez a hasonló tisztaság uralkodott. Egyszerűen elképzelni nem tudtam, hogyan tud ilyen szép rendet tartani maga körül, közben pedig dolgozni és suliba járni. Nekem már az iskolába járás is nehézséget okozott a lakás tartás mellett, mellesleg kezdett kifogyni a tárcámból a megspórolt pénzem, a szüleim pedig le voltak égve, így nem tudtak némi zsebpénzzel kisegíteni.

Az este, mikor már besötétedett az ég, letörten ültem le a kint elhelyezett hintaágyon. Már csak ez a hintaágy maradt az egyetlen értékes holmim, így igyekeztem vigyázni rá és bármilyen meglepő, meg is tudtam becsülni, ami az én esetemben tényleg nagy fejlődésnek számított. Viszont, hogy meg is tudjam tartani az egyetlen értékes holmim, sürgősen el kellett kezdenem munkát keresni. Ha így folytatódik tovább minden, akkor egy hónap múlva már fűtésem biztosan nem lesz, pedig arra igen nagy szükségem lenne itt november végén. Elég hideg volt az idő, így elég meglepő is volt, hogy Wooyoung mi a fasznak pont most találta ki azt, hogy kijön levegőzni. Ahogy a tekintetünk összetalálkozott, éreztem, teljes mértékig elsápadok és konkrétan az egész életem lezajlott előttem. Wooyoung tekintete viszont elégedett, de talán még egy kicsit kárörvendően csillogott. Na, nem! Ezt nem!
Idegesen és kissé kétségbeesetten rohantam le a hosszú lépcsőn az utcára, onnan pedig a szomszédos házhoz, hogy minél hamarabb ki tudjam magam menteni ebből a szorult helyzetből. Eddig még senki sem tudta meg a suliban az új helyzetemet, amiben már lassan másfél éve éltem és nem is akartam, hogy bárki is tudja rajtam és Wooyoungon kívül.
Ahogy felértem a végtelenségig húzódó lépcsősorokon, nagyot szusszanva könnyebbültem meg, hogy Wooyoung még mindig kint tartózkodott és nem bent, hiszen rohadt nehéz lett volna onnan kiimádkozni, az biztos. A szépen ívelt, mandula vágású szemeivel elégedett nézett rám, ajka egyik sarkában egy önelégült mosoly foglalt helyet.

-Csak arra kérlek...

-Hogy ne mondjam el senkinek se a suliban? - Provokatívan felhúzta jobb szemöldökét, úgy vizslatva engem.

-Igen... Kérlek...

-Nem is értem, hogy gondolhattad ezt. Nem az a fajta vagyok, aki szívesen tönkreteszi mások életét, veled ellentétben. Nekem bőven elég az, hogy én tudok róla. - Legszívesebben pofán vertem volna a kis szemetet, az biztos, egy ilyen kijelentés után, a hangszínről, amit megütött velem szemben, pedig ne is beszéljünk.  Egyszerűen szánalmasnak éreztem magam, hogy képes vagyok egy olyan srácnak könyörögni, akit talán a legjobban tapostam el az összes eddigi áldozatomat nézve. Hiszen ő volt az, aki konkrétan még előttem is igyekezett minél jobban eltűnni, én mégis piszkáltam, pedig nem érdemelte meg. Jesszus! Mi van velem?! Ez a másfél év a tetőtéri lakásomban teljesen elvette az összes józan eszem, az biztos. Nem tesz nekem jót ez az életmód.

-Wooyoung nem jössz... Te meg mit keresel itt? - Komolyan mondom, valaki erősen basszon fejbe egy nagy fadarabbal, hogy végre legyen vége a szenvedésemnek. Nem mintha tiszta kín lenne az egész életem, csak ma ez egy olyan szerencsétlen nap, mint amilyet még nem éltem, az biztos. A következő alany ebben az egészben Hongjoong volt. Hongjoong és Wooyoung konkrétan versenyezhettek volna, hogy melyikük kapott tőlem több rosszabbat, ez pedig - fáj beismerni -, de bántott. Mostanában kezdtem el változni egy jobb irányba, így már nem zaklattam annyit egyik diákot sem, de valamiért Wooyoung és Hongjoong még mindig a célpontom maradt, ki tudja miért.

-Épp menni készültem. - Feszélyezetten elmosolyodtam, egyfajta néma üzenetet küldve a tekintetemmel Wooyoungnak, mi szerint jó lenne, ha a kedves kis barátjának sem csacsogná el a jelenlegi állapotomat. Tényleg, rohadt gáz volt ez a szituáció rám nézve és nem akartam még jobban azzá tenni egy Kim Hongjoongal is.

(...)

Az az ominózus eset után inkább nem kívántam, még csak látni sem se Wooyoungot, se Hongjoongot (jesszus, ez hogy lenne helyes nyelvtanilag?). Kerültem őket, mint macska a forró kását, főleg, hogy Wooyoung kurva sokat bámult az órák alatt, mert szerencsétlenségemre, egy osztályba jártunk. Komolyan mondom, már kezdett irritálni a csinos kis pofija, főleg, hogy úgy látszik, szeretett télen esténként kiülni a teraszra, akárcsak én. Igazándiból, meglepő, de a tél volt a kedvenc időszakom, mert olyan... nyugodt és meghitt, emiatt pedig elszomorít a tény, miszerint az idei karácsonyom se lesz jobb, mint tavaly. Mióta a családom ilyen nehéz helyzetben van, egy ünnepre sem kerítettünk sort, ami szinte szívbe markolóan hatott rám.
Már a hó is elkezdett esni pár hete, ami egy kissé megmelengette a szívemet, akármilyen furcsán hangzott is ez. Ami pedig a fejemet illeti, tényleg kezdtem megkattanni. Most is, elvarázsolva nézem, ahogy a szemben lakó Wooyoung teljesen belefeledkezve a munkába, díszíti fel a lakását. Mondjuk, olyan nagyon nem zavart ez már. Olyan egy hete kitudódott, hogy a családom csődbe ment, így hamar el is vesztettem a népszerűségem, amit annyira féltettem, most pedig, hogy már nincs, nem is hiányzik annyira.

-Mit bámulsz? - Wooyoung szúrós tekintettel méreget, enyhén gúnyos hangnemet megütve kérdésével. Én csak meglepetten pislogtam rá, nem gondoltam volna, hogy zavarni fogja, hisz már egy ideje abbahagytam a suliban az ő és a kis barátja szekálását. Na meg, tényleg nagy változáson mentem át ez a másfél év alatt. De ha jobban belegondolok, nem is olyan meglepő a felém irányul utálata.

-Bocs... - Csalódottan mentem be a lakásomba, úgy döntve, hogy ma inkább hagyok mindent a fenébe és korán elmegyek aludni. Én tényleg, meg akartam ismerni Wooyoungot, láttam benne a tökéletes potenciális barát jelöltet, ha már a régiek felém se néztek egy ideje.

(...)

A hó nagy pelyhekben hullott, ezzel fehérbe borítva a város házainak tetejét. Sajnos az utcákon nem volt ilyen szép a látvány, hisz az egykor hófehér pihe amint földet ért, mocskos latyak lett belőle, aminek nem volt valami szemet kápráztató látványa. Már megkezdődött a másfél hetes téli szünet, így jobb ötlet híján, vagy kint ültem a hidegben, vagy a nem sokkal melegebb házban unatkoztam a tévé előtt ülve. Ahányszor csak átnéztem Wooyounghoz, irigység töltött el, hisz míg ő kellemes meghittségben, a barátaival töltötte a szentestét, addig én egyedül meresztettem a seggem a hideg lakásomban, egy jó nagy kupac takaró alatt. Sírni lett volna kedvem, de nem akartam olyan mélyre süllyedni, hogy itt bőgjek egyedül karácsony este. A szüleim még tegnap este megüzenték, hogy idén sem tudjuk együtt tölteni az ünnepeket, akkor bőgtem eleget, most már semmi értelme nem lenne. Titokban amúgy átvágytam Wooyounghoz és tudtam, hogy bár roppant kínos lenne ez az egész az elején, el tudtam volna viselni, mert legalább nem lettem volna ennyire szánalomra méltó.

Hirtelen hangos kopogás szelte át a csendet, miben már hosszas percek óta ültem. Érdeklődve tekintettem az ajtóm felé, hisz ilyenkor még a postás is otthon ül a családjával és nem a küldeményeket hordja. A térdeim egy nagyot reccsentek, ahogy az egész napos semmit tevés után most végre megmozdítottam őket, majd lassan, komótosan a bejárati ajtóhoz sétáltam. A nyílászárót kitárva nem kicsit lepődtem meg, hisz Wooyoung állt a küszöböm előtt és az eddig mindennap látott ellenséges tekintete eltűnt arcáról, így csak kedvesen mosolyogva vizslatott engem. Nem igazán találtam értelmét annak, hogy miért jött át hozzám karácsony estéjén és hagyta ott - a hangok alapján - igen jó kedvükben lévő barátait.

-Bejöhetek? - Félénken szólt hozzám, mire csak egy apró bólintottam és a sokkból még mindig nem eszmélve fel, léptem arrébb, hogy beléphessen kicsiny hajlékomba. - Huuu... Elég hideg van nálad. - Karjaival átölelte magát, így fordult vissza felém. Még mindig meg voltam lepődve, így nem igazán tudtam, mi lenne számára a megfelelő válasz, így csak egy roppant egyszerű szó tellett tőlem.

-Tudom. - Wooyoung elgondolkozva húzta fel egyik szemöldökét, látszólag nem igazán értette a viselkedésem, ahogy én sem az övét. - Miért jöttél?

-Hogyhogy egyedül töltöd a karácsonyt? - Nem nagyon volt kedvem most válaszolni neki erre, elég érzékenyen érintett ez a téma, ezért csak hanyagul megrántottam a vállam és közelebb léptem hozzá. Pár centi fért el csak közöttünk és míg Wooyoung számára ez kínosnak hatott, mert úgy elvörösödött, akár egy érett paradicsom, addig én elvesztem az arca tanulmányozásában. Egyetlen egy dolog volt, amit mindig is elismertem ebben a fiúban, az pedig a kinézete. Igen érdekes, de egyben helyes arca volt. Nem az a nőies fajta, hanem az a férfiasan szép. - Nem jössz át.. hozzám? Szerintem még Hongjoong is sajnál téged és nem lenne ellenére. - Édesen elvigyorodott, mire egy kissé én is elmosolyodtam.

-Hogy lehettek velem ilyen kedvesek? Nem érdemlem meg.

-Tudod... ha már így is mi vagyunk a suliban a tetőtéri páros... - Halkan felnevetett, a pír pedig még mindig nem tűnt el arcáról.

-Páros? - Meglepetten emelkedtek meg szemöldökeim, így lépve hozzá még közelebb, mire ő egy kicsit hátrált.

-Igen. - Amint ez a szó elhagyta a száját, kezeim közé fogtam helyes arcát és ajkaira csókoltam. Éreztem, hogy egy pillanatra megmerevedett, majd ugyanilyen gyorsan el is lazult és viszonozta a csókot, ami melegséggel töltötte meg a szívem. Talán azért piszkáltam ilyen sokat őt, mert mindig is tetszett, nem tudom. Igazándiból, soha nem vallottam magam teljesen heterónak, a régi barátaimmal is gyakran csináltam félreérthető dolgokat. - Na, akkor átjössz?

-Hát hogyne! - Nevetve csókoltam ismét ajkaira, hamar átvéve a dominanciát, ami bár fura volt, de mégis tetszett. Gyengéden eldöntöttem Wooyoungot az ágyul szolgáló matracomon, egy pillanatra sem szakadva el ajkaitól. Egyszerűen csak élvezni akartam azt a melegséget, amit az egész lénye nyújtott nekem, közben pedig az igen furcsa kapcsolatunkon agyaltam, amit hiába logikáztam így, meg úgy, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy normális esetben nekünk még mindig messziről kerülnünk kéne egymást, az biztos. De ez mégsem volt így, hisz most itt fekszünk az ágyamban, elveszve egymás csókjaiban, miközben szerelmesen simítunk végig a másik, ruhával fedett testén. Talán még sem voltam olyan gonosz, mit gondoltam?

-Gyere, bemutatlak a többieknek.

-Szerintem olyan nagyon nem kell nekik bemutatni. - Kínosan felnevetve simítottam tarkómra. Wooyoung csak felnevetett szenvedő ábrázatomon, majd kezét az enyémbe csúsztatva ráncigált ki nagy nehezen a lakásomból. Megmásztuk a hosszas lépcsősorokat, majd megállva kint, az ajtó előtt egy újabb csókot adott ajkaimra.

-Nem lesz gond, tetőtéri pasi. - És milyen igaza volt. Meglepő módon senki sem volt velem ellenséges és küldött el a francba. Mind kedvesen viszonyultak hozzám, még a múltban elkövetett rossz tetteim ellenére is, ezt pedig bár nem tudtam hova tenni, mégis örültem neki.

Elvesztettem az otthonom és a családom, de helyettük kaptam újat.

Tükör - MinSung

Lábak csattantak nagyot a fa parkettán, a jól kivilágított helyiségben. Az zene még mindig dübörgött, holott, már csupán csak három olyan ember volt a kilenc tagú csapatból, aki még bírta a tempót. Nem sokára kettő, végül pedig egy; de ez a maradék fáradhatatlanul mozgott továbbra is, már túlontúl tökéletesen kilépve minden egyes ütemet és mozdulatot. A többiek háttal a tükörnek dőlve lihegtek, dőlt róluk az izzadság és ez a helyiségben is jól kivehető volt. Állott víz szag terjengett szét, a tánc tanár is inkább elhagyta a termet, minthogy ezt a bűzt kelljen továbbra is éreznie.
A zene véget ért, mindenki egy csordaként állt volna fel, hogy elhagyja a termet, de az utolsó, még épp lábakon álló ember komótosan a hangfalhoz sétált és újraindította a számot. A többiek lesokkolva néztek hátramaradt társukra az ajtóból, némelyek még a küszöbön álltak. Minho ismét belekezdett, ezúttal már sokkal tökéletesebben a koreográfiába, végig kritikus szemekkel nézve magát a tükörben. Ha csak egy kicsit hibázott, komoly, belső hisztibe kezdett és ismét újraindította a számot, hogy számára minden tökéletes legyen.
A többiek továbbra is megszeppenve néztek rá, letaglózva Minho kifogyhatatlan kitartásán. Ámuldoztak a tökéletes mozdulatokon, ami számukra lehetetlennek tűnt, Minho mégis megvalósította a lehetetlent, ugyanis olyan tökéletesen csinált mindent, hogy azt minden profi táncos megirigyelte volna. Minho viszont felettébb nem volt megelégedve magával, ezt pedig, csupán csak egy tag vette észre, Jisung.
Minho és Jisung az abszolút tökéletes barátság szimbólumai voltak a banda tagoknak. Soha nem vesztek össze, mindig teljes mértékben együtt értettek és nem hagyták cserben a másikat. Ők lógtak együtt a legtöbbet, legyen az csak egy szimpla videójáték, vagy egy séta, egy nyugisabb helyen, ők szinte mindig együtt voltak. Nem tudták megunni a másik társaságát, ez pedig már szemet szúróan tökéletes barátság volt. A többiek sokat gondolkoztak azon, van e valami komolyabb a MinSung páros között, de végül soha nem jutottak semmire. Ami az eszükbe jutott, szimpla csak feltételezés volt, egy ilyennel pedig nem volt szabad mutogatni, meg komolyan venni, mert csak az tudja az igazságot, akiről beszéltek. Már pedig Minho és Jisung is, teljes vérükig állították, hogy nincs köztük olyan kapcsolat, a többiek pedig nyílván hittek nekik. És tényleg, még nem volt köztük semmiféle kapcsolat.

Minho egy váratlan pillanatban összerogyott, az ajtóban állók pedig egy szempillantás alatt termettek mellette, hogy felsegítsék, és a hogy létéről kérdezgessék. Minho mit sem törődött a segítséget nyújtó kezekkel, önmagától felállt és ott folytatta a táncot, ahol abba hagyta. Mindenki értetlenül nézett rá, nem értették a hirtelen hajtás mivoltját. Chan, a leader, határozottan utasította a tagokat arra, hogy menjenek ki a teremből, zuhanyozzanak, majd lent, a kocsinál várják meg őket, mire azok egy emberként - akár a jó katonák - elvégezték a dolgukat. Chan aggódva fordult Minho felé, aki mintha semmit sem észlelt volna az előbbiekből, továbbra is táncolt.

-Minden rendben veled? - Jisung ügyesen leválva a többiektől, a résnyire hagyott ajtóhoz simult, onnan lesve be a táncterembe, halkan követve az eseményeket. A leader határozottan tette fel kérdését, mire Minho a hifihez ment és leállította a zenét. Egy nagyot sóhajtott, majd egy erőltetett mosolyt felvéve fordult Chan felé.

-Minden.

-Nem úgy vettem észre. - Chan hitetlenül húzta fel jobb szemöldökét, nem igazán jutott el a dolog miértje az agyáig, sőt, felfogni sem volt képes Minho maximalitását.

-Tényleg, semmi gond. - Minho még magyarázkodott egy ideig, de már látszott rajta, hogy legszívesebben kitessékelné a vezetőt a táncteremből, a gyakorlás érdekében. Chan kitartóan hallgatta társát, nem akart egy tapodtat sem mozdulni addig, míg az valami komolyabb indokot nem mond viselkedésére, de végül feladta és egy fej rázás kíséretében elhagyta a helyiséget.
Minho megszeppenten nézett a vezető után, de végül egy vállrándítással lerendezte a dolgot, gyakorolnia kellett. Míg Chan hagyta el a termet, addig ő a hifihez sétált és ismét beindította a zenét.
Mikor a leader kilépett a teremből, meglepetten nézett az ott maradt Jisungra.

-Hát te? Miért nem mentél a többiekkel?

-Beszélhetnék kettesben Minho hyungal? - Jisung bánatosan tekintett a vezetőre. Nem beszélt még erről Minhoval, de már egy jó ideje sejtette, valami gond van. Nem akarta a témát erőltetni legjobban szeretett hyungjánál, de már kezdett nagyon aggódni. Minho az utóbbi időben már túlságosan is túlhajtotta magát, éjszakába nyúlóan edzett, ez pedig nagyon nem tetszett a fiatalabbnak. Azt gondolta eleinte, pár hét, és az idősebb túl lesz ezen időszakán, de nagy pofon volt ez az élettől Jisung számára, hogy nem így lett. Minho továbbra is hajtotta magát, megállás nélkül gyakorolt és edzett.

-Persze. - Chan csak bíztatóan elmosolyodott, majd magára hagyta Jisungot az entertainment kihalt folyosóján. A fiú nagyot sóhajtott, próbálta összeszedni a gondolatait, hogy mi lenne a legjobb mondat, vagy kérdés, amit az idősebbnek kéne szegeznie. Nem akarta megbántani Minhot, vagy esetleg megijeszteni a durva szavakkal, csak nyugodt körülmények között akart vele beszélni.

-Gyakorolhatnék veled? - Jisung hangja halkan szelte át a levegőt, Minho mégis meghallotta a számára oly' szeretett és félénk hangot. Őszintén mosolyogva nézett az ajtóban állóra, majd bólintott egyet. Jisung lepakolta a cuccait és levette magáról fekete pulcsiját, majd a terem közepére lépve várta, hogy az idősebb újraindítsa a zenét.
Olyan húsz perce gyakorolhattak, mikor Jisung fáradtan rogyott össze, ott, ahol volt és nagyokat lihegve vizslatta a fehér plafont. Minho kissé aggódva sietett a fiatalabbhoz és a másik felé hajolva ismét elmosolyodott.

-Miért maradtál, ha ennyire fáradt vagy?

-Féltelek hyung. Te is bármikor összeeshetsz. - Minho ledöbbenve nézett a fiatalabbra, majd annak arcára simított.

-Nem lesz gond Jisung.

-Már, hogy ne lenne gond?! Nem egészséges amit csinálsz hyung és nem csak én aggódom érted, hanem a többiek is. Mire való ez a nagy hajtás? Nem gondolod, hogy már így is eléggé sokat kell güriznünk nap, mint nap? - Jisung fújtatva csapta ökleit a fapadlónak, míg Minho tekintete elkomorult.

-Ezt nem érthetitek. Ti tökéletesek vagytok. - Az idősebb csalódottan ment ismét a hifihez és megint lejátszotta előröl a zenét. Jisung közbe értetlenül nézett legjobban szeretett hyungjára, aki megint csak a gyakorlásnak szentelte minden figyelmét. A fiatalabb idegesen pattant fel a padlóról és egy nagyobbat dobbantva kisietett a teremből, hangosan vágva be maga után az ajtót. Minho szomorúan nézett utána és hogy elfelejtse bánatát a tükörbe nézett; tekintete szomorúvá, csalódottá vált, ahányszor csak önmagát nézte a valóságot visszaadó tárgyban, és ahogy mindig, csalódott a valóságban.

Jisung elkeseredetten hagyta el a nagy épületet, szorosan összehúzva magán kabátját. Tavasz vége fele járt, mégis, az idő a napokban igen csak hideggé formálódott. A vékony dzseki, ami a rajta volt, aligha védte meg az éjszakai hidegtől, de mivel egy kissé ideges volt, nem intett le egy taxit sem, hanem inkább a saját lábán kívánt visszajutni a dormba. A szél egy nagyobbat libbent, a kabát vékony anyagán pedig átszökött a hideg fuvallat. Jisung megremegett, érezte, hogy az egész testét elborítja a libabőr, ezért sietősebbre vette séta tempóját.
A dormba érve egy nagyot sóhajtott, kellemesen esett neki a bent található meleg levegő. Hideg dzsekijét egyből lekapta magáról és az előszobában található fogasra helyezte. Nehezen lépve vánszorgott el szobájáig, hogy összeszedve a szükséges dolgokat, fürödni menjen.

-Tudtál valamit kezdeni vele? - A leader fáradtan dugta ki szobájának ajtaján, kissé kócos fejét és nagyokat ásítva nézett érdeklődön, a már folyosó végén lévő Jisungra, várva egy pozitív visszajelzést, de az csak szomorúan megrázta a fejét, ezzel mindent elmondva, ami történt. A vezető elkeseredetten bólintott egyet, útjára engedve a fiatalabbat, a fürdő felé.
A meleg zuhany végig perzselte Jisung átfagyott bőrét. Élvezte azt a kellemes komfortot, ami ezekben a percekben elárasztotta, így pedig sikerült egy kicsit elengednie a negatív gondolatokat. Aggódott, viszont magával is törődnie kellett néha. Hallotta, ahogy a dorm bejárati ajtaja nyitódik, majd csukódik. Tudta, hogy csakis szeretett hyungja érhetett haza, ez pedig még inkább ellazította, mert úgy gondolta, talán megjött az idősebb esze és ezen az éjszakán, végre normálisan, minimum nyolc órát fog aludni és nem kettőt, ahogy azt az utóbbi időszakban tette.
Pár perc után, Jisung mosolyogva adta át a fürdőt az idősebbnek és fáradtan csoszogott szobájába, hogy egyből a puha ágyra vethesse magát és az álom elragadja. Egy ideig még fáradtan pislogott, végig a résnyire nyitva hagyott ajtót szuggerálva, de végül a kimerültség magával rántotta és elaludt.
Olyan hajnali kettő fele ébredhetett meg, nem messze tőle, halk dobogást és lihegést hallott. Először csak érdeklődve emelte meg a fejét, próbálva rájönni a hang forrására és mikor a szoba másik végében lévő ágyra nézett, aggódni kezdett, Minho hyungja ugyanis nem volt a fekhelyén és nem aludt ugyanolyan édesen, mint pár perccel ezelőtt fiatalabb szobatársa. Jisung nagy nehezen megemberelte magát és kikászálódott az ágyából. A takarót magára terítette és úgy sétált komótosan az ajtó felé, hogy a kilincset halkan lenyomva, elhagyja a szobát. Ahogy kilépett a folyosóra, a már szobában hallott hangokat intenzívebben észlelte, ezért követve a zajt, a nappaliban kötött ki. Minho épp egy mozgás gyakorlatot végzett elszántan, fehér atlétája teljesen átázott az izzadságtól; mikor meglátta a tőle nem messze álló Jisungot, a füllhallgatót kihúzta a füléből és sajnálkozóan nézett a fiatalabbra.

-Felébresztettelek? - Jisung csak legyintett egyet, majd helyet foglalt a kanapén. Minho vissza helyezte a helyére a füllhallgatót, majd ismét a gyakorlatba kezdett. Tíz perc eltelte után, hevesen lihegve a dohányzóasztalra helyezett üvegért nyúlt és nagyokat kortyolt abból. Hirtelen lemerevedett, tekintete elkomorult. Jisung nem tudta, hogy mi lehet a gond, majd követve az idősebb tekintetét, a tükörrel találta magát szembe. Minho leemelte szája elől az üveget és továbbra is a tükörben vizslatta magát, hogy aztán idegesen csapja az asztalra a vízzel megtöltött műanyagot és a földön helyet foglalva, felülésékkel folytassa az előbbieket. Jisung eközben szomorúan nézett rá, oda akart menni hozzá, hogy megölelje az idősebbet és elmondja neki "Minho, te ugyanolyan tökéletes vagy, mint bárki más a csapatból. Ne törődj a tükörrel".

Egy söpredék gyermeke - KaiChen

Legszívesebben elsírtam volna magam, mikor a békésen alvó Jongint megszabadítottam a pólójától. Könnyes szemekkel fogtam a vizes szivacsot, amivel az alvadt vért tisztítgattam le szép testéről. A sebei csúnyák, feldagadtak voltak, némelyik már gennyes is volt. Ahogy a hideg vízzel átitatott szivacsot egy kicsit erősebben húztam végig a vágásokon, felszisszent, de olyan mélyen aludt a kimerültségtől és a vérveszteségtől, hogy nem kelt fel.
Nem lett volna szabad ennyire megerőltetnem a szökés utáni napokban. Majdnem egy héten keresztül csak az intézet mögötti sűrű erdőt jártuk abban a reményben, hogy egyszer talán kijutunk. Egyik alkalommal megcsúsztam valamiben és kiment a bokám. Jongin egyből a segítségemre sietett és addig cipelt a hátán, amíg ki nem jutottunk a fák közül. Onnantól már nem volt nehéz dolgunk, hiszen hamar felismertem a környéket, ezáltal, már aznap, a valódi otthonom melegét élvezhettük. A két kezemet is összetettem anyámért, amiért még nem mondott le rólam teljesen és visszafogadott Jonginnal együtt. Igen ám, de amint beléptünk a ház falai közé, a szerelmem rongybaba módjára esett össze. Nem kicsit voltam megrémülve, főleg, mikor még két nap után se volt hajlandó felkelni.
Eleinte nem csináltunk vele semmit. Lefektettük a vendégszobába az ágyra és ott hagytuk, már amennyire én el tudtam szakadni tőle. Tegnap pár percre felébredt és amint ivott egy kicsit, hogy ne száradjon ki, mint aki fel se kelt, visszaaludt. Ma jutottam el addig, hogy át kéne öltöztetni, de amikor levettem róla a pólóját, lesokkoltam a látványon. Most pedig itt vagyok mellette, és ezekben a percekben azon munkálkodom, hogy kellően letisztítsam és lekezeljem a sebeit.

-Olyan rég óta vagy itt benn. Mi van Jong... Jesszusom! - Anya elejtette a kezében lévő tálcát, így az azon lévő tányér hangosan találkozott a padlóval. - Nem jól csinálod! Add ide! - Kapta ki a kezemből a vizes szivacsot és elfoglalva eddigi helyem, vette át a sebek tisztítását.

-Olyan csúnyák anya... Nem fogja túl élni! - Sírtam fel.

-Ne legyél már ilyen gyenge és reménytelen! - Dorgált meg és szigorúan nézve rám, próbált egy kicsit a lelkemre hatni. - Ahogy elnézem a régi hegeit, kapott ő ennél már rosszabbat is, minden rendben lesz. - Annyira hinni akartam neki, de nem tudtam elengedni a félelmeim. Többszörösen lejátszódott a fejemben Jongin halála, ez pedig kikészített. Az egyik legnagyobb félelmem az ő elvesztése volt. Annyi szépet éltünk át együtt abban a nyomorult intézetben, hogy már fájóan szerelmes voltam belé. - Ugye tudod, hogy még nincs vége?

-Minek? - Meglepetten néztem a szerelmemet ápoló anyámra, akinek arcáról szinte sütött a félelem.

-Azzal, hogy elszöktetek abból az intézetből, nem hagytátok végleg félre a múltat. Tudod Dae, vannak ilyen-olyan szabályok a világban, és ha egy elmeroggyant megszökik egy ilyen intézményből, annak a keresésére indulnak, hogy visszavigyék, ahova való. - Szomorúan nyúlt a fertőtlenítőért. - Már bánom, hogy oda vittelek. Nem lett volna szabad ezt tennem. Jó anyához méltóan nekem kellett volna téged megnevelnem a hülyeségeid végett.

-Anya.... ez főként az én hibám is, oké? Mellesleg... ha nem megyek oda, akkor nem ismerem meg Jongint, és ha nem ismerem meg Jongint, akkor neki még mindig ott kéne sínylődnie.

-Tényleg! Ezt még nem is kérdeztem... Jongin miért került oda? - Szomorúan gondoltam vissza arra a napra, mikor szerelmem beszámolt nekem itt léte okáról. Velem ellentétben, neki tényleg szüksége volt egy jó dilidokira, még ha nem is volt közveszélyes és nem is csinált közszemérem sértő dolgokat, úgy, mint én.

-Rossz volt a családi háttere. Az apja előtte lőtte le az anyját, majd a kicsi fiát egy pincébe lezárva tartotta. Egy kicsit... gyatra a kommunikációs készsége, de amúgy rendes srác, csak hát... nem igazán bírja az embereket, elég komoly tömegiszonya van. - Anya csak megértően bólogatott. Ahányszor futólag rám pillantott, láttam a szemeiben az őszinte megbánást, az aggodalommal vegyülni. Nem csodálom, hogy aggódott. Amint elmondta, hogy azok az őrültek a nyomunkban lehetnek én is bepánikoltam, nem kicsit. Nagyon rosszul állunk jelenleg; nem lennénk képesek menekülni, ha jönnek, az meg már egy másik téma, hogy hova kéne mennünk. Nem voltunk elég precízek a szökést illetően. Tudtam, szinte éreztem a zsigereimben, hogy túl könnyen ment a dolog, biztos lesz valami hátul ütője. Meg kellett volna semmisítenünk a papírjainkat, hogy ne tudjanak bizonyítani semmit az ott töltött időnkről.

-Valahogy nem tudnátok mégis megszerezni azokat a papírokat?

-Legfeljebb csak én tudnám, mivel Jongin jelenleg teljesen le van szedálva, de... nem hiszem, hogy sok mindent tudnék tenni. Ahhoz észrevétlenül vissza kéne jutnom az épületbe, és vagy öt emeletre fel kell mennem, hogy a dokumentumos szobában legyek, ahol minden papírt tárolnak. Túl rizikós, egyszerűen... ötletem sincs, hogy mit kéne...

-Az igazgató... - Jongin alig hallható, de azért kivehető hangja szakít félbe. Egy mozdulattal mellette termek és két kezem közé fogva sápadt arcát, egy gyengéd csókot nyomok ajkaira. Félek, hogy bármi történhet vele, hogy teljesen összetörik lelkileg, ezáltal fizikálisan is.

-Ne erőltesd meg magad kicsim.

-De... az... igazgató...

-Mi van az igazgatóval?

-Anya!

-Hadd mondja el. Túl félted. Ez talán segíthetne is rajtatok. - Kétségbeesett szemekkel nézett rám, látszott rajta a színt tiszta rettegés. Féltettem Jongint, jelenleg még egy bogarat is képes lettem volna átszúrni tűvel, ha Jonginhoz merne érni. Sosem láttam még ilyen törékenynek, úgy éreztem, muszáj vigyáznom rá. Még ha egyedül is kellett volna szembeszállnom az elmegyogyó összes emberével is megtettem volna, csak is Jongin érdekében. Miattam merült ki olyan nagyon, hogy mozdulni sem nagyon bírt és miattam hagytak ezer sebet a testén, a kitört ablak üvegszilánkjai. És még az sem elhanyagolható dolog, hogy miattam értünk ide lassabban, mert Jonginnak cipelnie kellett a figyelmetlenségem végett. Most már tényleg rajtam volt a sor.

-Az... igazgató... őt kell... megvesztegetni valamivel... ha ez... sikerül akkor... talán szabadok vagyunk...

-Majd én megoldom édesem... - Gyengéden simítottam végig arcélén, mire lehunyta szemeit és egy nagyot sóhajtott. Összetört tekintettel néztem anyámra, aki értve a célzást, leült a gép elé infókat keresni arról a mocsokról.

(...)

-Olyan... nyugodt itt... minden... - Jongin nehezen kapott levegőt. Az egyik csúnya seb a bordáinál helyezkedett el, ennek köszönhetően pedig, mikor lélegzik, feszül a bordáinál a bőr, a seb, ez pedig valami pokoli fájdalommal járhatott. Az állapota miatt nem igazán engedtem beszélni, többnyire csendbe burkolózva töltöttük egymással az időt. Most is, ahogy Jongin nekem háttal ül a lábaim között és az előttünk elterülő sűrű erdőt vizslatjuk. Néha kicsúszik egy-egy megjegyzés a száján, de ilyenkor rendszerint elhallgattatom. Nem szeretném, hogy az eddigieken kívül bármi baja legyen. Ő az én férfim, senki másé. Csak ő érhet hozzám úgy, ahogy senki más. - Mit... tervezel a...

-Shhhh... Inkább pihenj. - Kissé hátrébb húzódtam, így a feje az ölemben foglalt helyet. Mosolyogva simítottam a homlokára hideg kezeim, mire csak egy jól eső sóhajt hagyta el ajkait. Már megint tombolt benne a láz, pedig már egy hete gyengélkedett és legnagyobb örömömre, elkezdett javulni, bár még mindig nagyon gyenge volt.

(...)

Hosszú, szövet kabátom minden egyes lépésnél meglibbent a vádlimnál. Majd szétfagytam a hideg esőben, kint az utcán, hajnali kettőkor és bár álmos voltam, a fagyos levegő ébren tartott. Elszántan jártam egyik elhagyatott házról a másikra. Újabb és újabb rendőrségi szalagot léptem át, vagy épp kúsztam el alatta. Valamiféle értékes dokumentumot kerestem az intézet igazgatójáról, amivel később megvesztegethetem. Muszáj volt ilyen éjjeli órákban kutatnom az igazgató birtokában lévő, lezárt házakban; nappal túlságosan feltűnő lett volna a magán akcióm és azt is szem előtt kell tartani, ha lebukom, nem csak én járok rosszul, hanem Jongin és anya is. Anya visszafogadott, holott rohadtul nem érdemeltem ki ezt a viselkedésemmel; Jongin pedig életem szerelme, aki a lebetegedése napjáig, de még most is szorgosan törődik velem; muszáj rájuk is gondolnom, ha már a saját testi és lelki épségem egyáltalán nem érdekel. Már csak az ők szeretetük tartja bennem az erőt, hogy ezt végig tudjam csinálni.

-Kim Jonghan; született, ezerkilencszázhetven május nyolcadikán; felesége nincs, bevallott élettársa Choi Minji, aki ezerkilencszázkilencven nyolcban meghalt; gyermeke nincs. - Végre úgy éreztem, valami használhatót találtam, mikor annak a rohadéknak megtaláltam a személyes adatait, de csak mellé lőttem. A család kiugrott a listámról. Nincs se felesége, se szerelme, se gyermeke, így ezekkel nem is tudom megvesztegetni, pedig sietnem kéne. Ezen a héten muszáj lesz valamivel előrukkolnom, mert már keresnek minket. Egy hét és megtalálnak; és ha megtalálnak, mehetünk vissza a Pokolba.

(...)

-Jongdae! Egy idegen autó parkolt le a házunk elé! - Anya kétségbeesetten rohant be hozzám a szobába. Jongin aludt, nagyon mélyen, próbáltam felébreszteni, de hasztalanul. Továbbra is csendesen szuszogott és meg se mozdult.

-A legfontosabb most az, hogy megőrizzük a hideg vérünket. Én a hátsó udvaron át elszaladok az erdőbe és ott meghúzom magam. Jongint tekerd be szorosan gézzel, különös mód figyelj az arcára, ne nagyon látszódjon ki belőle semmi és takard le takaróval. Nagyon aprók a levegő vételei, azt fogják hinni, hogy csak egy halott. Csináld ezeket és légy erős, rendben? - Szép, de már öregedő arcán könnyek folytak le. - Ha csak téves riasztás, hívj és visszajövök. - Onnantól kezdve pedig sebes futásba kezdtem. Nem néztem vissza egy pillanatra sem, pedig bennem voltak az aggályaim, s a kételyeim. Nem érdekelt, hogy esetleg engem elkapnak és onnantól kezdve teljesen megszűnök létezni, csak Jongint ne találják meg. Legalább ő élhessen boldogan, hisz még nekem a gyermekkorom csodálatos volt, felhőtlen; addig az övé borzalmas. Csak azt kívánom, élete hátralevő részét, hagy töltse boldogan.

-Ott fut!

-Kapjátok el! - Féltem, rettentően féltem azokban a percekben. A lábaim megremegtek alattam a rettegéstől - nem akartam arra a helyre visszamenni -, de egy újabb adrenalin löketnek köszönhetően, erőre kapott a testem. Nem fájt az időközben felsértett lábam, nem fájt, hogy a húsomba újabb és újabb gally, vagy kő fúródott. Dőlt belőlem a vér, még sem érzékeltem a fájdalmat, csak azt a meleg nedvességet, ami lassan az egész testemen végig folyt. Az erdő felbolydult, mintha a természet is érezte volna, valami rossz közeledtét.
A fegyver eldördült, az érzetek pedig visszatértek testemben. Éreztem minden egyes karcolás csípő fájdalmát, mégis a legrosszabb, a lábamba nyílvesszőként maró fájdalom volt. Meglőttek. Rongybaba módjára hullottam össze, elveszte minden lendületem, amit eddig tökéletesen hasznosítottam is. Miért pont most esek el? Ha kicsit tovább bírom, akkor megmenekülök...

-Jongdae... De régen láttam. Tudja, már sokan hiányolják az intézetben. Kim Jonghan. - A kezét nyújtotta felém, maga az igazgató, akivel még akkor sem találkoztam, amikor legelőször jártam azon a helyen. Már ezerféle képet alkottam magamban a férfiról; leginkább egy rút, megrökönyödött embernek képzeltem, de nagyot csalódtam. Ez a rohadék némelyik nőnél is szebb volt, markáns arcvonalai igazolták csak azt, igenis egy férfival van dolgom. Vastag, csókos, piros ajkai egy öntelt mosolyra húzódtak, szemeiben ravaszság lapult meg. Valakire nagyon emlékeztetett, de egyszerűen nem jutott eszembe, hogy kire.

- Menj vissza abba a sötét lyukba, ahonnét jöttél te féreg! - Azzal lendülettel köptem arcon, ahogy végeztem mondatommal. Nyálam enyhén véres volt, és elégedettséggel töltött el a dühös arca. Gúnyos vigyorra húztam ajkaim, ezzel talán pontosan olyan őrült hatást keltve, amit még egy bevallott elmebeteg is megirigyelt volna.

-És te is jössz velem, mit szólsz hozzá?

-Tudod ki megy veled te rohadék! - A földön feküdtem, sérülten, mégis képes volt pofán rúgni. Úgy éreztem, az egész arcszerkezetem átrendeződik, de nem adtam hangot a fájdalmamnak. Csupán csak fintorogtam és mikor a hajamat megmarkolva kényszerítette, hogy ránézzek, ismét elmosolyodtam.

-Te tényleg őrült vagy... - Ismét belém rúgott, ezúttal többször, megállíthatatlanul.

-Hagyd őt békén! - Jongin... - Különben felvágom a torkom! - Ijedten néztem a hang irányába. Jongin egy fának támaszkodva állt, patakokban folyt róla a víz, haja zsírosan tapadt homlokához. Szép szemei vérben forogtak és akár egy feldúlt bika, úgy lihegett, de mindez nem is volt aggasztó abban a helyzetben. Engem sokkal inkább megijesztett, az az éles üveg darab, amit szorosan a nyakához szorított, készen állva az öngyilkossági merényletre.

-Jongin...

-Úgy sem mered megtenni. Szánalmas vagy. - Jonghan ismét gúnyosan elvigyorodott. Mintha már ezer éve ismerték volna egymást Jonginnal. - Csak szépen dobd el azt a valamit és gyere ide. - Karjait kitárta, mintha csak azt várta volna, hogy Jongin engedelmes kisfiúként hozzá fog bújni és mindent meg fog tenni, amire csak kéri.

-Nem... - Még jobban a torkához szorította az üveg darabot, mire egy ponton, kibuggyant rubint vörös vére.

-Jongin!

-Jongin, figyelj! Ne csináld ezt! Apu szereted téged! Érted?! Apu szeret! - Teljesen lesokkoltam. Egy pillanatra még a hangok is megszűntek körülöttem, hogy aztán, mikor visszatérek a valóságba, egy kissé feljebb tornásszam magam, ülő helyzetbe. - Apu szeret... - Az igazgató szemeiben őszinte kétségbeesés csillant.

-Ez soha nem volt igaz! Ha ennyire szeretsz, akkor miért egy koszos pincében kellett felnőnöm, ha?! Miért ölted meg anyát és miért nyilvánítottál őrültnek?! Miért kárhoztattál arra, hogy az egész életemet abban a porfészekben töltsem?! Miért nem lehettem soha boldog, ha ennyire szeretsz?! - Jongin még jobban a nyakába vájta az üveg darabot. - Engedd el Daet!

-Azért tettem, mert szeretlek! Te is, és Jongdae is visszajön az intézetbe és boldogok leszünk, mint apa és fia!

-Én ebből nem kérek... - Egy laza mozdulattal húzta végig az éles tárgyat a torkán, ezzel egy mély vágást okozva azon. A vére folyóként áradt meg abból. Mindent hátrahagyva rohantam hozzá, lekapva magamról a laza ingemet és azt a nyakára helyeztem, a sebre.

-Jönnek a zsaruk!

-Igazgató úr, jöjjön! - Még láttam, ahogy egy darabig minket néz, teljes fájdalommal a szemeiben és ekkor már láttam, olyan szinten hasonlított rá Jongin külsőleg, hogy az már fájt. Viszont Jongin még mindig szebb volt és ez minden bizonnyal az anyjától örökölt adottságoknak köszönhető.

-A rendőrök hívták a mentőket! - Pár perc múlva anya is mellénk ért és a sűrűn köhögő Jonginra vezette tekintetét.

-Hallod, Nini? Csak még egy kicsit bírd ki és onnantól kezdve olyan életünk lesz, amiről a találkozásunk napja óta álmodoztunk. - Szorosan magamhoz öleltem a köhögéstől remegő testét. - Csak egy kicsit bírd ki...

(...)

-Nem akarom, hogy egy olyan ember kölykével élj, aki a világ egyik legnagyobb mocska... - Fakó tekintettel meredt az ablaküvegen keresztül a kinti tájra. Ahányszor csak a nyakán lévő kötésre téved a tekintetem, mindig összeszorul a szívem és erős hányinger tör rám. Még mindig nem hiszem el, hogy képes lett volna megölni magát. Jobban oda kell rá figyelnem, mint gondoltam. Sokkal körülményesebben kell vele bánnom, hogy rájöjjön; megmenekültünk. Mostantól nem lesz fájdalom és kín, hanem boldogan élhetünk tovább, anélkül, hogy bujkálnunk kéne. 

-Jongin... Engem nem érdekel, milyen az apád, mert nekem te kellesz. Az összes hibáddal együtt szeretlek és mindig veled fogok maradni, akármi legyen.

Siwoo, a suli réme - 2Woo

HyunWoo POV

Alighogy végre kikerültem az egyetemről, ismét vissza kellett mennem a gimibe. Na, természetesen nem úgy, mint ahogy a sok tizenéves. Pszichológián végeztem és nyílván első munkahelyi lehetőség ilyenkor egy friss diplomásnak, egy poros, kis mezei gimnázium. Semmi kedvem nem volt kamaszokkal foglalkozni, elvégre korban nagyon közel álltam a gimis tanulókhoz és így nekem is ugyanolyan problémáim voltak, mint nekik. Napi hat gyerek minimum megfordult nálam, ami igencsak szép számnak számít - a mai fiatalok depressziósabbak, mint az idősebb korosztály - és bár én simán örülhettem is volna neki, annyira nem repestem. Az első néhány gyereket még örömteli érdeklődéssel hallgattam végig, de amikor már vagy a huszadik regélte el ugyanazt, már kezdtem érezni a kiégést, pályakezdőként. Már most alig várom, hogy elteljen az egy év és beadhassam a jelentkezésem egy kórházba, ahol már lesz is valami érdekesség. A tanáraim az egyetemen gyakran mondták, ez egy olyan munka, ahol igyekeznie kell az embernek, hogy maradjon benne némi empátia. Nem azt kérték tőlünk; szellemüljünk át a beteg lelkivilágára - mert hogy ez rohadtul nem is tenne jót nekünk -, csak annyi volt eme üzenetnek a lényege; ne legyünk embertelenek. Sajnos én már az első egy hét után elvesztettem minden empátiámat az itteni gyerekekkel szemben. Mindegyik elmondja, hogy depressziós, rossz az élet és nem akar ezen a földön lenni. Én meg ilyenkor csak gyurmászolom az arcom és magamban mindig gúnyosan megjegyzem: "Tényleg! Azta! Na ne mond...  Képzeld, minden második embernek ez a problémája, ahelyett, hogy értékelnéd, amid van". Persze, ezt nem mondhattam volna el nekik szóról-szóra, mert egyetlen panasz után is, az igazgató páros lábbal rúgott volna ki innen. Na, ezért vagyok most ott, ahol. Minden nap meghallgatom a depressziós kamaszokat, szépen mosolyogva, hülye tanácsokat osztogatva, aztán pedig mehetek haza.

-Áhh... HyunWoo! Ráér egy kicsit? - Még a reggeli csipa is kipattant a szememből, mikor meghallottam az intézmény igazgatójának éles hangját a folyosó végéről. Néha az őrületbe tudott volna kergetni az öreg, főleg azzal a mértékű konzervatív gondolkodással, amivel meg lett áldva. Könyörgöm! Éljünk úgy, ahogy azt a huszonnegyedik század kívánja, ne maradjunk a múltban és a szürkeségben.

-Most épp rá. Miben segíthetek? - Próbáltam a lehető legérdekeltebb formában nézni rá és társalogni vele.

-Már megint miért nem vett fel nyakkendőt? Egy rendes férfinak szüksége van arra, hogy tényleg férfinak tűnjön! - Mérgesen nézett végig rajtam, mire kedvem lett volna pofán csapni egy vasrúddal, de soha nem voltam erőszak párti.

-Számomra kényelmetlen a nyakkendő, de ezen kívül mi miatt keresett fel még? - Nem igazán értem rá most a háborús elméleteiről, mert a szürke falak szépségéről hallgatni, főleg nem a nyakkendőről, ami szinte mindig hiányzott az öltözetemről. KangMin elég pontos fiú és nem szeretném megváratni, főleg, hogy ő még az érdekesebb esetek közé tartozott. Igaz, az ő problémájának is a főgyökere a suli volt, ahogy a korosztályában mindenkinek, mégis egy kicsit más volt.

-Jaj! Meg van! - Pár percre elgondolkozott az öreg és mikor belibbent az elméjébe a megfelelő információ, akkorát kiáltott, hogy még egy egészen picit bele is szédültem. - Nem tudom pontosan, hogy jelenleg mennyi pácienssel rendelkezik, de ha nem gond, akkor lenne még egy.

-Oké... ki lenne az? - Nem volt kedvem még egy depressziós gyereket hallgatni, de időm mint a tenger és így nem utasíthattam vissza, főleg, hogy az igazgató egy kissé mintha kétségbeesetten nézett volna rám. Mintha, ez most tényleg, igazán fontos lenne.

-Majd valamikor délután bemegy magához és bemutatkozik. Próbáljon egy kicsit beszélni a fejével, mert már bírhatatlan. 

-Rendben... - Érdeklődve húztam fel szemöldököm és indulta roham léptekben az irodám felé. Kissé szitkozodtam magamban, mikor megláttam KangMint, mivel nagyon utáltam késni, főleg ha egy másik olyan pontos ember vár rám, mint amilyen én magam is vagyok. - Elnézést a késésért! Az igazgató úr egy kicsit feltartott. 

-Semmi baj HyungWoo hyung, így legalább nem kell tesi órára mennem. - Mosolyodott el, de amint négy fal közé kerültünk ketten, az irodámban, ismét felvette a már megszokott szomorú arckifejezést.

-Mesélj! Mi volt mostanság? 

-Már megint belém kötött az az idióta! - Mérgesen összeszorította ökleit és mint minden héten, most is végig a bántalmazójáról beszélt. Az a srác se százas, az biztos. Egyszer szívesen elbeszélgetnék vele, hogy mi a francért bántja a kisebbeket?!

(...)

Enyhe düh és csalódottság volt bennem, mikor már délután ötóra is elmúlt, én pedig még mindig ebben a kicsiny intézményben tartózkodtam. Úgy látszik, az igazgató valami nagyon neveletlen vagy trehány gyereket akart hozzám küldeni, mert már vagy egy órája késik. Nem egyszer voltam már úgy, hogy mindjárt felpattanok a helyemről és egyenesen hazáig rohanok, nem érdekel, ki mit mond. Nem voltam én éjszakai műszakos, hogy csak úgy itt kelljen ülnöm huszonnégy órában egyetlen gyerek miatt. Mellesleg megint úgy telt el egy nap; én mást se csináltam, csak a letargiáról hallgattam másokat, ez pedig engem is eléggé kikészített mentálisan. Tényleg ennyire a kiégés szélén állnék?

Az iroda ajtó hirtelen kivágódott és egy ideges ábrázatú csávó lépett be rajta. Legszívesebben neki támadtam volna, hol a fenében volt, de ha mindig ilyen heves kaliberű fiúról van szó, akkor jobb, ha nyugodtan állok hozzá. Nem szeretném még jobban feldühíteni, mert úgy kezelhetetlen lenne és az csak nekem hátrány.

-Maga Kim HyunWoo? - Követelőzően lépett hozzám és velem farkas szemet nézve támaszkodott kezeivel az asztalomra. Semmivel sem reagáltam le ezt a fajta viselkedést, minden bizonnyal meg akart félemlíteni, de csak nem fogom magam összeszarni egy kis taknyos miatt, aki nem tud órát olvasni.

-Igen. Foglalj helyet és próbálj egy kicsit lehiggadni. - Beszédem közben pakolásztam az asztalomon és mikor már nem volt előttem akkora káosz, egy üres spirál füzetet véve a kezembe, néztem az előttem álló srácra. Még mindig nem ült le a seggére és ahogy látom, még jobban sikerült felidegesítenem, mivel a nyakán az erek tisztán kirajzolódtak. - Kérlek, foglalj helyet.

-Tudod kinek fogsz itt terápiát tartani! Inkább csak mond meg a dirinek, semmi gond nincs velem és ennyivel le is rendeztük haver.

-Nem hiszem. Foglalj helyet! - Valami biztosan elkattanhatott ennél a srácnál, mert olyan heves temperamentummal rendelkezett, hogy miután leült se bírt elnyugodni. Egyfolytában fészkelődött, látszólag elég kellemetlenül érezte magát. - És most mesélj szépen. - Az ajtóhoz sétáltam és azt becsukva léptem vissza az asztalhoz, ismét a kezembe véve az üres füzetet. - Hogy hívnak?

-Yoo Siwoo, de kit érdekel?! Csak menjen a...

-Az igazgatóhoz veled kapcsolatban legfeljebb csak akkor mennék, ha ki akarnálak rúgatni, amiért folyton bántod az iskola társaid, kiemelkedő mértékben KangMint. - Önelégülten rámosolyogtam, hiszen olyan döbbenten nézett rám, mint még szerintem soha senkire.

-Dehogy rúgat ki!

-Dehogy nem. - Firkantottam fel a nevét a füzet elejére. - És akkor most mesélj. 

-Faszom fog magával dilidokisat játszani!

-Menjek az igazgatóhoz? - Csípősen néztem rá, mire kissé összehúzta magát. Olyan volt, mintha egy kicsit tartana tőlem, mert olyan apróra összehúzta magát abban a székben, amilyen kicsire csak tudta. Eddig még nem volt dolgom ilyen esettel, ezért bevallom, egy kicsit érdekesnek tartottam a srácot és persze jól is mutatott volna az önéletrajzomban, amit a következő munkahelyemre fogok beküldeni. Kellett nekem, mint beteg és emiatt igencsak hálás voltam - most kivételesen - az igazgatónak.

-Ahj... Mit szeretne? - Látszott rajta a düh és a félelem egyvelege, ez pedig elégedettséggel töltött el. Az ilyeneknek mindig csak addig nagy a szájuk, amíg egy náluk rangosabb vissza nem szól.

-Mindent, ami arra késztet, hogy bántsd a környezetedben lévőket. Valami gond van otthon?

-Rohadtul semmi köze hozzá. - Fintorogva pattant fel az eddig helyéül szolgáló székből. - Semmi kedvem magával teadélutánozni.

-Oké, most kivételesen elmehetsz, de minden nap, ebben az időpontban várlak vissza és beszélned kell. - Fenyegetően néztem rá, mire csak nyelt egyet, de nem igazán mutatta ki a félelem jeleit.

(...)

-Hogy halad Siwooval? Elég nehéz eset. - Az igazgató fintorogva beszélt hozzám, miközben az iskola udvarra nézett, ahol a diákok elszórtan, kisebb csapatokba verődve élvezték az ebéd szünetet. Én magam is ezt tettem volna, de a drága intézményvezető most engem talált meg kérdéseivel és így sajnos, nem volt menekvés.

-Nehéz eset, de majd kezdek vele valamit. - Igazság szerint, eléggé aggódtam a fiúért. Két hete volt a kezeim alatt és bár nem direkt, de egy-két fontosabb infó néha kicsúszott a száján. Igaz, az ilyen pillanatok után kirohant az irodámból és az napra vehettem úgy, hogy nem is lesz több terápia. Bár a bunkó, beszólogatós habitusához igen csak ragaszkodott, de mikor elfeledkezett egy rövid időre magáról, olyankor egy végtelenül félénk és összetört srác beszélt hozzám. Ilyenkor lehalkult a hangja és nem szólt be minden egyes szavam után, és nem nézett rám úgy, mint egy felrobbanni készülő tesztoszteron bomba. Fogalmam sincs, mi lehet a családjával, mert akárhányszor próbáltam felhívni a szüleit, azok nem vették fel a telefont, a lakásukba pedig csak nem állíthattam be. Siwoo pedig egyenesen kerülte a család témát, ez egy nagyon érzékeny pont volt számára, amit csak szép lassan akartam, hogy kiadjon magából. Biztos voltam benne, az a fal, amit évek alatt maga köré épített, egyszer le fog omlani, de azt is tudtam emellett; nem lesz olyan egyszerű dolgom, mint az eddigi gyerekekkel. Főleg amiatt aggódtam, Siwoo talán összetörik, ugyanis elkezdtem felfigyelni azokra a jelekre, amik mostanában alakultak ki nála. Ragaszkodni kezdett hozzám. Azt nem tudom, milyen formában, de biztos voltam benne; ragaszkodik hozzám, ez pedig megijesztett.

(...)

-Jó napot! - A mai nap valahogy sokkal másabb volt. Mint már egyszer említettem, mindig ragaszkodott a rosszfiús énjéhez, de most olyan összetörtnek tűnt, mint még eddig soha, emiatt pedig olyan szelíd viselkedést produkált, hogy az már megijesztett.

-Minden rendben?

-Persze, persze... - Felettébb zavartnak tűnt, mint akit sakkban tartanak, pedig szinte teljesen biztos, én nem helyeztem rá akkora nyomást, hogy így viselkedjen. Persze, furcsa fiú volt ő, de ezért ez tőle is sok.

-Mi van az arcoddal? - Léptem hozzá közelebb, mikor azt vettem észre, a fény egy ponton a bőrén, másmilyen árnyékot vet. Mindenféle kérdés nélkül húztam végig az ujjam azon a ponton, mire felszisszent. A gondosan felkent alapozó elmaszállódott, ez pedig segített láttatni velem a smink alatt, nem is enyhén lila árnyalatot. - Ki ütött meg ennyire?

-Csak verekedtem... - Kissé hátrébb húzódott, miközben egyfolytában az ajtóra pillantgatott, mintha az abszolút szabadságot nyújtott volna számára.

-Te már rég nem vertél meg senkit, az igazgatótól tudom. Szóval még egyszer megkérdezem; ki ütött meg? - Szigorúan tettem fel neki kérdésem, pedig egyáltalán nem volt szándékom őt megijeszteni. Engem nem Siwoo, hanem az dühített fel, hogy képes volt őt valaki bántani, pedig akármit lehet róla mondani, most már egyáltalán nem volt rá jellemző a rosszindulatúság, vagy a nagyképűség. Inkább volt már a szememben egy aranyos, tizennyolc éves fiú, mint egy verekedős, éretlen rosszaság. - Siwoo!

-Én megyek! - Esélyem se volt a megállítására, így könnyen kiszaladt az ajtón, itt hagyva még a cuccát is. Jelenleg számára az volt a legfontosabb, minél hamarabb elmenekülhessen előlem, mert bár ragaszkodott hozzám, de ha tovább marad, egy olyan titkát kellett volna velem megosztania, ami - nagy bizonnyal - megalázó számára. Nem akartam találgatni a problémájával kapcsolatban, ezért kénytelen voltam meglátogatni a szüleit, ha azok már nem hajlandók felvenni a telefont.

(...)

Egy hét telt el az ominózus nap óta és Siwoo nem járt be a terápiákra. Egyik nap sem jött ez pedig elszomorított és egyben aggódóvá, dühössé is tett. Azért mégis csak az eddigi legérdekesebb esettel volt dolgom, na meg, azt hiszem, én is kötődni kezdtem a sráchoz. Egyszerre volt ijesztő és aranyos, ez pedig vonzott. Olyan volt ez az egész, mintha Siwoo egy mágnes lenne, én meg egy cseszett fémdarab, aki feltétel nélkül vonzódik hozzá. Viszont ami a legkülönösebb volt ebben a dologban, nem aggódtam amiatt, hogy esetleg ezért ki is rúghatnak. Nem a pedofil megmozdulások miatt, elvégre korban nagyon is közel álltunk egymással Siwooval, hanem konkrétan a pozíció végett, amit itt betöltöttem. De mint mondtam, rohadtul nem érdekelt ez, és ráadásul az sem biztos, hogy Siwoo úgy vonzódik hozzám, mint én hozzá, de még ha viszonzott is lenne a felé irányult érzelmem, szerintem tökéletesen titokban tudnánk tartani. A legnagyobb probléma mindenképp azzal volt, hogy viszonozza e, vagy sem?

Ezekkel a gondolatokkal ballagtam szépen, lassan a parkon keresztül a megfelelő lakcímre. Mindenképp beszélni akartam Siwoo szüleivel, mert egyáltalán nem találtam normálisnak a fiú hallgatását a családját illetően. A hétfőn látott lila foltot meg, meg se említsük. Azt hittem ott kapok dührohamot, mikor láttam, hogy valaki képes volt rá kezet emelni, elvégre Siwoo egyáltalán nem volt rossz gyerek. Jó, régebben az volt, de akkor sem úgy igazán. Minden bizonnyal a diákokon élte ki a kisebbségi komplexusát, amit otthonról hozott, mert ott elnyomásban tartották. Gyakori eset, de mégis érdekes, főleg, hogy az ilyenen átment gyerekek mind máshogy kezelték a dolog pikantériáját.

-HyunWoo hyung... Maga mit keres itt? - Siwoo feszülten állt meg előttem a parkban. Először szélesen elvigyorodtam, de mikor megláttam, az arcán lévő lila folt egyáltalán nem tűnt el, sőt, még nagyobbodott is, egyszerre lettem ideges és ijedt. Nem akartam, hogy bántalmazás érje őt folyton, de nem éltem vele, nem én voltam se az apja, se az anyja, de még csak a pasija sem, ezért nem tudtam megvédeni mindig.

-Elsősorban hozzátok megyek. Szeretnék beszélni a szüleiddel.

-Nem beszélhet velük! - Az előttem lévő fiú felcsattant és olyan dühösen nézett rám, mint a terápiák elején.

-Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak. Aggódom érted Siwoo. Csak segíteni szeretnék.

-Miért? - Könyörgő beszédemet az ő hirtelen kérdése szakította félbe. Felhúzott szemöldökkel meresztette rám nagy, elkerekedett szemeit.

-Mit miért?

-Miért aggódik értem? - Csak egy nagyot sóhajtottam. Nem egy parkban akartam bevallani, hogy igenis megtetszett nekem és én többet szeretnék ebbe a kapcsolatba. Jobb ötletnek találtam, ha négy fal közé kerülünk, ezért csak intettem neki, abban a reményben, hogy követni is fog. És bizony nem kellett csalódnom, ugyanis úgy jött utánam, mint egy hűséges kiskutya, ami elég vicces, elvégre egy kissé magasabb volt nálam a srác.

-Nyugodtan gyere be! - Megint csak intettem neki egyet, mikor én már a lakásom nappalijában álltam, de Siwoo továbbra is ott ácsorgott az ajtóban. Nagyon óvatosan lépkedett egyre beljebb, mintha attól félne, egyik pillanatról a másikra lelököm a pincébe, akár egy rossz fajta pedofil és éveken keresztül ott fogom tartani. Számomra mondjuk elég csábító is volt a gondolatmenet, de azért a szabadságától sosem fosztanám meg, főleg, hogy egy olyan családból származott, ahol minden bizonnyal jóval alsóbb rendűnek tekintették. Ez pedig megint csak felidegesített. Egy olyan embert bántottak, akit én szerettem és ezt nem tudtam jól viselni. Nagy bizonnyal jobban is jártak Siwoo szülei, hogy nem jutottam el a házukig.

-Miért akart beszélni a szüleimmel? - Egy helyben megállva állt zavarában egyik lábáról a másikra, ami egy nagyon aranyos látványt nyújtott nekem.

-Van egy jobb kérdésem. Miért vernek? - Kérdésemre ledermedt és már láttam rajta, legszívesebben eljátszaná, ismét, a hétfőn történteket és felvéve a nyúlcipőt rohanna el innen jó messzire. Nem igazán volt kedvem utána rohanni, ezért, mielőtt még elszaladhatott volna, jobb csuklóját elkapva löktem rá a kanapéra és egyből felé másztam, lefogva kezeit.

-HyunWoo hyung... maga mit csinál? - Elkerekedett szemekkel nézett rám, kissé rángatva karjait, de meglepő módon, erősebb voltam nála, így semmire se ment vele.

-Miért vernek?

-Nem vagyok valami jó gyerek... - Szomorúan csukta le pár perce pilláit.

-Ez hülyeség. Nagyon is az vagy. - Közelebb hajoltam hozzá, annyira, hogy ajkainkat csupán pár centi választotta el. A kölyök nem mondott semmit, csak egy nagyon sóhajtott és még mindig hatalmas, tányér méretű szemekkel nézett az enyéimbe.
Hosszú percekig bámultuk így egymást, elveszve a másik tekintetében és mikor Siwoo megelégelte a semmit tevést, feljebb emelve fejét, gyengéden ajkaimra csókolt. Elégedetten mosolyodtam el és csókoltam vissza, hamar átvéve az irányítást.

-Miért volt az a célod, hogy mindenki Siwoonak, a suli rémének nevezzen? - Érdeklődve simítottam nem kicsit megviselt arcára, ami mind az elnyomásnak és a félelemben tartásnak a jele volt.

-Így egy kicsit úgy éreztem, hogy valahol én irányíthatok. 

-És jó érzés volt?

-Most visszagondolva, egyáltalán nem. - Biztosan dühös lehetett a múltbeli önmagára, mert egy pillanatra olyan mérges fejet vágott, ami még engem is megijesztett kissé, ezért nyugtatásképpen hajoltam ismét ajkaira. - Nem is tudtam, hogy pedofil.

-Csak pár évvel vagyok idősebb aranyom.