Nagyváros. Mit is takar pontosan ez a szó? Sok, nyüzsgő embert és járművet, akik meghatározott célirányba mozognak nap, mint nap, mert félnek bármiféle változtatást hozni az életükbe. Persze, lehet, hogy csak én gondolom ezt a gyerek fejemmel, de minden esetre, nagyon zavart az, ami mindig körülvett. Soha nem éreztem jól magam sok ember társaságában, nem is voltam soha sem egy túl szociális beállítottságú ember. Nem tudtam sokat az emberi érzelmekről és bár rengetegszer hallgattam meg mások problémáit - sokszor még tanáccsal is ellátva az illetőt - magamról igen csak nehézkesen beszéltem. Egy részt, rohadt kínosnak találtam a mások előtt megnyílást, más részt, nem is nagyon tudtam bármivel is kifejezni megfelelően azt, ami épp lezajlott bennem. Meg voltam én tökéletesen a magam, és a minden nap otthon váró macskám társaságában. Magányos voltam egy kicsit mindig is, de soha nem annyira, hogy kétségbeesetten keressek magam mellé valakit. Ha pedig egy kicsit is éreztem magam körül túlságosan felgyülemleni az egyedüllétet, csak fogtam az üres lapokkal megáldott füzetem, a szénceruzám és elhagyva lakásomat, kerestem valamit, amit megörökíthettem egy rajz formájában. Általában igyekszem csendes, kevésbé zsúfolt helyet keresni, de sokszor el vagyok én akár a főtéren is. Ha rajzolok, ha úgy igazán lefoglalom magam, akkor képes vagyok kizárni mindent. A hangokat, az embereket... szinte mindent. Olyankor csak magam vagyok, úgy igazán. Keserű dolognak hangzik, tudom, de mit tegyek? Senki olyan nincs ezen a világon, aki képes lenne megérteni mindazt, ami lezajlódik bennem. Törték már össze a szívem és nem akarom ezt még egyszer átélni.
Meglepő módon, ez alkalommal színes ceruzákat is pakoltam el, mikor a macskámat magára hagyva, kiléptem lakásomból. Mondjuk... nem is nagyon tudtam volna mit kezdeni a jelenlegi tájjal színesek nélkül. Alapjáraton jobban szerettem az egyszínű képeket, de ha ősz van, akkor csak úgy csábít az sok, egymáshoz tökéletesen passzoló szín.
-Mit alkotsz? - Mosolyogva nézek fel a rajzomat vizslató, idősödő férfira. Szemei körül ráncok gyűrődnek, ahogy egy nagy ajakgörbülettel tekint szemeimbe, olyan szintű nyugodtságot árasztva, ami - bár csak egy kicsit -, de képes ellazítani háborgó lelkemet.
-Tudod, csak ami úgy jön.
-A kis, valóságtól távoli Jongin.
-Apa! - Felnevetek, miközben ő helyet foglal mellettem és a tájat kezdi el aprólékosan megvizsgálni. Ismét ujjaim közé veszem a piros színű cerkát, hogy folytathassam a rajzot.
-Miért vagy megint ilyen szomorú? - Váratlan kérdésére kiesik a kezemből a rajzeszköz. A tipikus, semleges kifejezést felvéve arcomra nézek rá.
-Nem vagyok szomorú...
-Miért hazudsz nekem? Jongin! Az apád vagyok. Bármit megoszthatsz velem. - Elkeseredetten tekint rám, majd lassan feláll mellőlem.
-Sajnálom apa... Nem megy... - Nem válaszol, csak megértően bólint egyet, aztán magamra hagy.
A szél hirtelen feltámad, óriási lendülettel kapva bele sötét hajamba. Apró libabőrök rázzák meg egész testem, szinte még a lelkem is beleborzong az érzésbe. Egy fiatal srác halad el mellettem, cipői nagyot koppannak sebes lépteiben. Szemei könnyel teltek, ábrázata csapzott és egy hozzám közel eső fának tövébe foglal helyet. Egy ideig nézem összetört valóját, próbálok ismét elmerülni a rajzolásban, de a felőle érkező szipogás nem hagy nyugodni. Lassan feltápászkodom helyemről és hozzá sétálok. Fel néz rám, vörös bedagadt szemekkel, csak azért könyörögve, hogy legyek én az, aki meghallgatja a bánatát. Jól ismerem már ezt. Óvatosan én is elhelyezkedem a fűben, és élvezve a szél, most már lágy cirógatását, tekintek az előttem lévőre.
-Mondjad... mi a gond? - A srác meglepetten néz rám, majd egy aprócska mosolyt eleresztve válaszol:
-Most löktem el magamtól egy személyt, aki fontos. Még mindig fontos.
-Értem. Mi is a neved?
-Tao, és a tied?
-Az nem fontos. - Egy apró mosollyal nézek meglepett arcára. - És... miért lökted el magadtól?
-Mert fontos nekem. Ha tovább folytatódott volna közöttünk ez a dolog, akkor... soha nem lehetett volna boldog. Azért engedtem el, mert így majd idővel jobb lesz neki. - Sírva hajolt felhúzott térdeire. Vállai hevesen rázkódtak, ahogy könnyei hullatásával próbált könnyíteni lelke fájdalmán.
-Nagyszerű ember lehetsz Tao. - Válaszolok egyszerűen.
-Mi?
-Amit te csináltál, az egy csodálatos dolog. Elengedted, mert szereted, és mert tudod, hogy így jobb lesz neki. Amit te csináltál, az bár fájdalmas, de jó dolog. Szóval ne búslakodj, mert nincs miért. Tudom, hogy most rossz átélni ezeket, de hidd el, minél hamarabb elengeded, annál jobb lesz minden. Ne sírj Tao, mert jó dolgot tettél. - A srác még mindig meglepetten nézett rám, majd pár pillanat múlva elmosolyodott. Remény csillant a szemeiben, mit oly' jó volt látni, de szokásomhoz híven, nem maradtam. Nem akarok új embereket az életembe, így is elég az, ami van. Nem akarok még egy ember terhére lenni és veszekedni plusz egy fővel azért, mert én képtelen vagyok megnyílni, míg mások, konkrétan az egész életüket kibeszélik nekem. Igazság szerint, egyáltalán nem zavar ez. Szeretek, még ha csak egy kicsit is, de segíteni másokon. Lehet, hogy ezek csak szavak, de sokszor többet érnek bárminél.
Tao még párszor utánam kiáltott, tartani akarta a kapcsolatot, én viszont nem akartam ismerkedni, amire öt kiáltás után jött rá. Lemondóan, de most már boldogan megrázta a fejét és vállára kapva táskáját, az ellentétes irányba indult el.
(...)
Chanyeol megint szomorú. Nem szeretem, mikor ilyen. Pár napja még annyira lelkes volt az a srác miatt, most viszont, egy kicsit mintha újból magábazuhant volna. Szívesen meghallgattam volna hyungom problémáit, de sajnos ő nem volt olyan beszédes, mint a legtöbb ember. Nehezebben lehetett belőle kihúzni dolgokat, sőt, ha jól észleltem, jobb volt ilyenkor békén hagyni. Nem azért, mert ilyen állapotban könnyen fel lehetett idegesíteni, hanem azért, mert másokkal ellentétben, neki soha nem volt attól jobb, ha kibeszélte magából azt, ami épp a lelkét nyomta. Az a fajta ember volt mindig is, aki inkább csendben maradt, ha történt valami rossz.
-Ki is ez a srác? - Érdeklődve pillantottam a maga elé meredő Chanyeolra, aki érkezésemre csak komótosan felém irányította tekintetét. Egy apró mosoly szerűség kandikált fel egy pillanatra jobb ajka sarkában, majd hamar el is tűnt.
-Sehun...
-Olyan ismerős... - Gondolkoztam el, felnézve az égre. Hyungom meglepetten fordult teljes testével felém.
-Ki ismerős?
-Ez a név: Sehun. Mintha hallottam volna már. - Chanyeol továbbra is engem vizslatott, várva a további információra Sehunról, de sajnos tényleg nem emlékeztem akkor az ahhoz a névhez köthető arcra. - Áhh... Nem emlékszem, bocsi. - Sandítottam felé bocsánatkérően, mire csak legyintett egyet és tovább iszogatta teáját. - A végére minden rendben lesz, Chanyeol.
(...)
A megszokott parkban voltam és megint rajzoltam. Kicsit nehéz volt a hét, úgy éreztem, hogy muszáj ide kijönnöm. Egyre hidegebb lesz az idő, legnagyobb bánatomra. Mivel nagyon fázós vagyok, ezért télen nem igazán van esélyem kijárni a tájat csodálni és rajzolni. Talán emiatt szokott rajtam eluralkodni a depresszió, minden télen. Az apámon és a macskámon kívül nem volt másom. Ha épp nem dolgoztam, akkor a hideg, téli napokon csak ültem a sötét lakásban, bámulva magam elé, miközben a hófehér macskámat cirógatom és... magányos vagyok. Az év többi szakaszában sosem érzem így, de télen... elviselhetetlen.
A hideg, őszi levegő teljesen kicsípte arcomat, ezzel egy kisebb pirosas árnyalatot adva, barna tónusaimnak. A kezeim fáztak és kezdtek el lilulni, így - bár nem szívesen - a táskába helyeztem füzetem és ceruzáim. Még egy utolsó pillantást akartam mérni az előttem elterülő látványra, de egyből le is dermedtem, ahogy megláttam a távolból felém közeledő férfit, kinek minden egyes mozdulatáról sütött a düh. Mogorva arckifejezéssel állt meg előttem, gúnyosan mérve végig minden egyes négyzetcentiméterem.
-Miért adsz idegeneknek hülye tanácsokat? -Háborogva tette fel kérdését, végig szikrákat szóró szemekkel nézve enyéimbe.
-Tessék?
-Miért avatkozol bele olyan dolgokba, amikhez semmi közöd, ha?! - Mérgesen fogott rá mindkét vállamra és rázott meg egy kicsit.
-B..bo...bocsánat, de ezt... nem igazán értem.
-A Tao név mond valamit? - Mérgesen húzta fel szemöldökeit, tőrként hatolva a szívembe kérdésével. Soha, senki nem panaszkodott még amiatt, hogy én rossz tanácsot adtam volna. Nem értem, hogy itt most mi lehet a probléma. - Válaszolnál?! - Lökött meg egy kicsit, mire háttal mentem neki egy nagyobb fának. A régi sérülésem folytán belesajgott a gerincem az érzésbe és egy kisebbet nyüszítve fogtam a fájó pontra.
-Igen... - Válaszoltam a hátamat fájlalva. - Olyan két hete beszéltem vele itt. Mindent elmondott, én pedig csak megosztottam vele a véleményem, hogy ne érezze magát rosszul. - A magas, szőke hajú férfi lesápadt.
-Rosszul érezte magát? - Megszeppenve kérdezett vissza. Én csak gyorsan eliszkoltam egy padig, amire rátelepedve paskoltam meg magam mellett a helyet. A srác egy ideig bámult rám, majd lassan helyet foglalt mellettem.
-Bántotta az, hogy elhagyott téged, de... Mindent elmondva... Azért tette, hogy te boldog lehess. Én csupán csak megnyugtattam. Tanácsot nem adtam neki. - Dörzsölgettem meg fájó hátam.
-Ennyire meglöktelek? - A szőke sajnálkozva nézett rám. Az előbbi haragja tova szállt, hogy most már aggódóan nézzen rajtam végig.
-Nem... - Óvatosan felálltam ülőhelyemről. - Tao csak jót akart neked, ezért tiszteld meg őt azzal, hogy nem kételkedsz a döntésében.
Hirtelen, az eddig csendes időt egy villám rázta fel. A szél felerősödött, míg az előttem ülő ismét mérgesen nézett rám.
-Yifan vagyok. Ez itt a számom. - Nyújtott át egy darab papírt. - Még találkozunk. - Nem értettem ezt a Yifant. Olyan furcsa volt az egész lénye, ami lázba hozott. Szívesen megismertem volna, de inkább hagyva az egészet ejtettem a földre a telefonszámmal ellátott papírt és haza indultam.
Fájt a hátam, de nagyon. A baleset óta olyan szinten érzékeny volt, hogyha már csak egy kisebb ütés is érte, sajgott. Ilyenkor legszívesebben kitéptem volna az égő gerincem a helyéről és persze jól pofán vertem volna Yifant azért, mert most miatta fájt a hátam. Nem csak, hogy fizikai fájdalmat éreztem ilyenkor, de még az emlékek is megostromoltak így összetörten értem haza és terültem el a földön. Bár mindig is szerettem egyedül lenni, de most örültem volna valakinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése