Fáradt voltam és nyúzott, a hét minden napján legszívesebben csak aludtam volna. Valahogy most az irodában a többiek sem tudtak feldobni. Nem éreztem jól magam, de természetesen, szokásomhoz híven ezt nem mutattam ki. Nem akartam senki jó kedvét sem elcseszni az én ronda képemmel. A csendességem miatt sem szóltak, hiszen már megszokták, hogy inkább az a hallgatag típus vagyok. Viszont aztán a következő hét elején, annyira fájt mindenem és szinte ömlött belőlem óránkét a hányás, hogy bár otthon szörnyen magányos voltam, még sem nem voltam képes bemenni dolgozni. Tény, ekkor voltam a legrosszabb állapotban. Először csak úgy voltam vele, beszólok Jiyongnak, hogy rosszul vagyok és így nem tudok dolgozni, de aztán olyan kilenc óra fele annyira megerősbödött ezeknek a "tüneteknek" az érzete, hogy kénytelen voltam elcaplatni az orvoshoz. Nem szívesen mentem hozzá, tudván, hogy szinte mindig, mikor meglátogatom, olyan aggódóan mért végig, és ajánlotta különböző pszichológusok névkártyáját, hogy már kezdett idegesítő lenni. Értem én, hogy csak jó orvos akar lenni és segíteni akar, de nekem nincs szükségem sem dilidokira, sem pedig sajnálatra. Nem vagyok egy kislány, akinek folytonosan pátyolgatni kell a lelkét, mert olyan törékeny, akár egy pillangó. Igaz, törékenynek, mindig törékeny voltam, de az évek alatt már megtanultam ezt is valamivel védeni, így már tényleg nem volt szükségem ezekre.
Belépve az otthonosan berendezett, aprócska váróba, nagy örömömre, senki nem volt ott. Az kellett volna még, hogy ki kell várjam vagy húsz ember megvizsgálását, mert akkor tutira behánytam volna. De nem volt így, ezért csak egy nagyot sóhajtva telepedtem le az egyik székre és vártam. Minho soha nem szerette, ha a betegek dörömböltek az ajtaján, állítása szerint, tökéletesen hallotta, ha valaki belépett a váróba és tényleg így is volt. Ugyan is pár perc eltelte után halkan felnyikordulva nyílt ki a rendelő ajtaja, ahonnan egy fiatal orvos feje kandikált ki. Elmosolyodott, ahogy észre vett, majd csak intett egyet, hogy menjek be.
Amint beléptem a helyiségbe, arcáról lelohadt mosolya és ismét felvette az aggódó ábrázatot, amit csak akkor mutatott meg, mikor senki nem volt körülöttünk. Arrébb állt, hogy kényelmesen elhelyezkedjek a vizsgáló asztalon, majd elém lépve nézett komolyan szemeimbe.
-Jól vagyok. - Jelentettem ki a nyilvánvaló hazugságot, de ha bevallanám neki, hogy nem, rohadtul nem vagyok rendben, akkor megint csak túlreagálna mindent.
-Akkor meg minek vagy itt?
-Beteg vagyok.
-Akkor nem lehetsz jól... - Rázta a fejét lesajnálóan, majd egy fapálcikát elő szedve, ránézett a torkomra. - Itt nincs gond. Mik a tüneteid?
-Pár napja nagyon fáj az egész testem és tegnap óta már hányok is.
-Értem... - Szemöldökeit összeráncolta, majd elfektetve megnyomkodta a hasam, de végig csak a fejét rázta. - Jongin, én... nem akarok illetlen lenni, de muszáj felkeresned egy szakembert. - Na, ilyenkor kezdődik a szokásos helyzet.
-De hisz jól vagyok! - Hitetlenkedve, elkerekedett szemekkel néztem rá, biztosítva az igazam, de Minho megint csak megrázta a fejét.
-Lehet, hogy te nem veszed észre, de nem vagy jól.
-Már miért ne lennék? - Utálom, amikor ilyen.
-Jongin! Azokon, amiken keresztül mentél egy év leforgása alatt, nem ilyen könnyen feldolgozhatóak. Nem vagyok hülye, látom rajtad már egy jó ideje, hogy nem vagy rendbe. Igaz, soha nem voltál túl beszédes vagy aktív, de nem is voltál ilyen sűrűn beteg. - Hevesen gesztikulált, miközben valamit gépelt az asztali gépénél. - Nem hiszem, hogy ezek influenza vagy esetleg egy vírus okozta tünetek nálad. Sokkal inkább lelki.
-De hisz...
-Jongin... Szinte mindig ugyanezekkel jössz: fáj az egész tested és hánysz. Az ember normál esetben változatosan szed össze betegségeket, de mindig ugyan azt soha. Nagyon nem vagy jól, érted?
-Én már feldolgoztam mindent, ami a múltban történt.
-Igen? És azt is, amikor...
-Hagyjál! Csak adj valami fájdalomcsillapítót és itt se vagyok! - Mérgesen álltam talpra és szemeztem orvosommal. Bár egy kicsit megszédültem, de ezt sem akartam kimutatni, ahogy semmi mást sem. Minho csak felsóhajtott, ahogy a próbálkozása egy újabb kudarcba fulladt, de teljesítve kérésem írt fel valamit.
(...)
Abból a pár eltervezett napból az lett, hogy egész héten nem mentem. Már nem hánytam, csak bukfencezett egyet időnként a hasam, de a testem még mindig fájt és persze az orvostól hazafelé meg is fáztam, természetesen azért, hogy orvosom szavaival élve "az ember változatosan betegszik meg". Tessék Minho, megtettem, most már boldog vagy? Ahj... azt hiszem egy kicsit gonosz vagyok szegénnyel, de ilyenkor hajlamos vagyok arra, hogy behisztizzek. Főleg, hogy ismét úrrá lett rajtam a magány. Még pénteken meglátogatott Chanyeol, csupán csak érdeklődni a hogy létem felől, de aztán ebből is csak az lett, hogy vagy két órán keresztül magamnál tartottam, mert bár nem beszéltem sokat, de őt jó volt hallgatni, annyira magányosnak éreztem már magam.
-Szóval... Én tudom, hogy nagyon unatkozol haver, de mennem kell. Sehun megöl, ha lekésem ezt a randit. - Elkeseredetten biggyesztettem le alsó ajkam, de természetesen megértettem Chanyeolt és miután ő jól megszeretgette Marvin macskámat, elhagyta a házat.
Hirtelen csend telepedett a házra. Köhögtem párat és ismét kezdtem rosszul lenni. Ahj... tényleg nem tesz nekem jót az egyedüllét. Amint Chanyeol elment, még a hangulatom is megváltozott. A macskám nyávogott, ezért, mint egyetlen társamat a magányban, az ölembe vettem és egy nagy takaró alatt elhelyezkedve a kanapén kezdtem el selymes szőrét cirógatni.
-Rég beszélgettünk Marvin. Mi van veled mostanság? - Nem, nem kattantam meg, gyakori szokásom volt az állatokhoz beszélni, így ez alól a macskám sem volt kivétel. Bár sosem válaszolt, többnyire csak aludt, vagy az ölemben elhelyezkedve dorombolt, mégis jó társaság volt. Az embereknek képtelen voltam beszélni az érzéseimről, de Marvinnak már a fél életemet kipletykáltam. Ez a macska többet tud rólam, mint bárki más ezen a világon. Sose bántam meg, hogy öt évvel ezelőtt vajszívű voltam és haza hoztam magammal az utcáról. Elég csúnyácska volt akkoriban, nem csodálom, hogy nem kellett senkinek, de aztán pár hónap alatt úgy kikupálódott, hogy akár versenyekre is mehettem volna vele.
Dörömböltek az ajtómon. Meglepetten néztem a bejáratra, majd összeráncolva a szemöldököm, letettem Marvint a fehér kanapéra és szorosabbra fonva magam körül a takarót, lassan elcsoszogtam a nyílászáróig. Amint kitártam azt, egy nálam jóvalta magasabb ember rontott be azon, hogy aztán a szoba közepére érve, szembe forduljon velem.
-Yifan? Te meg mit keresel itt? És egyáltalán honnan tudod a lakcímem? - Kissé zaklatottan zártam vissza az ajtót. Mint már sokszor mondtam, nem szerettem volna új embereket az életembe és ráadásul pont a colostól nem vártam volna, hogy egyszer be fog toppanni az ajtómon. Pedig most elég valóságosan itt állt előttem, az ez előtti találkozásunknál látott haragot pedig felváltotta az érdeklődés.
-Attól a Chanyeoltól, vagy kitől tudtam meg.
-Honnan ismered Channiet? - Ráncoltam össze szemöldököm. Yifan rávágta magát a kanapémra - kicsit se illetlen, áhhh... nem - mire a macskám egy akkorát vonyított, hogy a colos egyből fel is pattant. - Mit csinálsz?! Marvin! - Aggódva mentem kedvenc macskámhoz, akit két kezem közé fogva emeltem szemmagasságba és vizsgáltam át az összes négyzetcentiméterét, valamiféle sérülést kutatva. - Hála az égnek! Nincs bajod! - Öleltem magamhoz a már jól megtermett, öt kilós macskát, míg az előttem álló Yifan, láthatóan, nem igazán tudta hova tenni viselkedésem.
-Ez csak egy macska. - Lesajnálóan nézett rám, mire az én szemeimbe tűz gyúlt.
-Na, most takarodsz ki a házamból! - Mérgesen mutattam a bejáratra. Yifan csak megrántotta a vállát és immár biztonságosan foglalt helyet a fehér kanapén. - Azt mondtam: Menj el!
-Beszélni szeretnék veled. Kérlek... - Könyörögve nézett szemeimbe, mire az én gyenge szívem meg is bocsájtott neki a macskás ügyért, ezért saját talpaira helyezve Marvint, ültem le Yifan mellé. Nem szívesen beszéltem vele, nem voltam egy holmi pszichológus, akinek nincs más dolga, mint mások panaszkodását hallgatni. Mondjuk, ha jobban belegondolok, minden nap ezt csináltam teljes önszántamból, sőt, még én mentem oda random emberekhez, hogy meghallgassam őket. De a házam az kivétel, emiatt pedig egyáltalán nem szerettem, ha itt hasonló dolog miatt keresnek fel.
-Nyugodtan mondjad. - Fordultam Yifan felé, miközben a takarót rendezgettem magamon.
-Beteg vagy?
-Ha csak emiatt jöttél, akkor távozhatsz is!
-Bocsánat... csak érdeklődtem. - Emelte maga elé kezeit, majd hirtelen le is ejtette azokat ölébe. Elszomorodva játszadozott ujjaival, aztán megint rám nézett. - Én... először is köszönöm, hogy megvigasztaltad Taot. Még ha nem is mondod neki azokat a dolgokat, akkor sem tért volna vissza hozzám, legfeljebb csak tovább búslakodott volna, szóval... köszönöm. - Csak bólintottam egyet. - A másik, hogy... nem igazán bírlak kiverni a fejemből, amióta találkoztunk. - Elkerekedett szemekkel néztem rá, nem igazán értettem, hogy ezt mi miatt mondja. Éreztem, hogy a fejem kezd elvörösödni az egyre intimebb gondolatoktól. Ahj... ez az ára annak, ha húszonnégy évesen még mindig szűz vagy, jó, nem szűz, csak még olyanban nem volt részem, ahol a felek szeretik egymást. Értetlen és egyben meglepett kifejezésemet látva, a colos folytatta mondanivalóját. - Annyira furcsa vagy. - Hajolt az arcomhoz egészen közel, ezért egy kissé hátrébb húzódtam. - Nem értem, hogy miért hallgatsz meg minden egyes szomorú embert, de ennek ellenére, te senkinek nem beszélsz magadról és lemondasz a felőled érdeklődőkről. Azt sem értem, hogy miért egy kibaszott macs... Bocs, egy macskával élsz, ha ilyen fiatalon lányok, vagy mit tudom én, pasik után kéne rohannod. Érdekes vagy, én pedig szeretem kiismerni az érdekes embereket.
-Mi vagy te? Valami dilidoki? - Unottan néztem rá, hosszú monológja után, mire Yifan felnevetett, majd halálkomolyan tekintett szemeimbe.
-Talált. - Elég volt csupán ez az egy szó ahhoz, hogy most már tényleg ne lássam szívesen a colost a lakásomban. Nem szeretném, ha bárki is kiismerne, emiatt pedig egy agyturkász igencsak fenyegető jelenség.
-Ne akarj megismerni! - Felálltam a kanapéról és a kijárati ajtóhoz sétálva, kitártam azt. Fejemmel biccentettem egyet kifelé. - Menj el!
-Miért akarsz ennyire elűzni? - Az ajtó bevágódott, Yifan pedig neki préselt a falapnak. Annyira ijesztően nézett rám, hogy konkrétan még a szar is belémfagyott. Áhhh... Miért ilyen ragaszkodók ezek a pszichológusok?
-Mert nem szeretném, hogy bárki is megismerjen. - Próbáltam én is az ijesztő oldalamat felvenni, de egy százkilencven centis, rémisztő pasival szemben ez nem igazán akart összejönni. Ketrecbe zárva éreztem magam, azt akartam, hogy minél hamarabb távolodjon el tőlem és menjen el, de ez még hosszú perceken keresztül sem történt meg. Yifan csak bámult rám és látszólag a szavaimon agyalt. Úgy éreztem, hogy konkrétan a lelkembe lát, ez pedig csak még jobban megrémisztett.
-A mai terápiának vége. Holnap ismét jövök. Addigra próbálj egy kicsit gyógyulgatni, már ha... nem lelki eredetű a rosszulléted. Akkor elintézem én, hogy jobban legyél. - Vigyorodott el, és eltávolodva tőlem, eltolt az ajtótól és kilépett azon. Pár perc elteltével szedtem magam annyira össze, hogy utána rohanjak és a lépcsőház legaljába érve utána kiáltsak.
-Miért akarsz ennyire segíteni?! - Yifan megállt, egy nagyon sóhajtott, aztán felém fordulva válaszolt.
-Mert te is segítettél Taonak. Megérdemled, hogy boldog legyél. Ennyivel tartozom neked.
-És ha én nem akarom, hogy visszafizesd a tartozásod?
-Akkor máshogy fizetem vissza. - Gyengéden elmosolyodott és egyre messzibb került tőlem. Akkor még nem értettem Wu Yifant.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése