Már másnap kiderült, hogy Yifan egyáltalán nem viccelt, mikor azt mondta, hogy mostantól rendszeresen fog nekem terápiát tartani. Minden nap meglátogatott és bár simán örülhettem is volna annak, hogy legalább nem vagyok magányos, még sem tetszett a dolog. Próbáltam kizárni a házból, mivel pontosan tudtam, hogy mindig délután négykor jön át, ezért rendszerint olyankor is zártam kulcsra az ajtót, de akkor meg elkezdett előbb eljárni hozzám. Onnantól kezdve mindig zárva volt az ajtóm, de Yifant még így sem tudtam kicselezni, ugyanis átment a szomszédomhoz és mivel nagyon tehetséges volt a meggyőzésben - kivéve nálam -, ezért a szomszédom mindig átadta neki a pótkulcsot. Aztán jött az, hogy senkinél sem volt pótkulcs, mivel senkinek nem is adtam oda, de akkor meg Yifant hisztizett itt az ajtóm előtt addig, amíg be nem engedtem. Szó mi, szó, a szőke nyerte ezt a kört, ha már a többit nem. Nem igazán volt kedvem neki a problémáimról beszélni, pedig már lassan mindenféle próbálkozást elsütött, hogy beszéljek, de én továbbra is tartottam magam. Viszont afelett sem lehet szemet hunyni, hogy azért bőven hatással voltak rám ezek a beszélgetések. Yifan nagyon közvetlen volt és akadály nélkül kérdezett rá olyan dolgokra, amik bizony szépen felkavarták bennem a már sikeresen elfelejtett rossz emlékeket. Többet kezdtem el sírni, de azért Yifan előtt még mindig nem bőgtem el magam, és bár még mindig rosszul voltam, sőt, talán még rosszabbul is, mégis visszatértem a munkahelyemre. Felhívtam Jiyongot, hogy mindent megtudjak vele beszélni, és bár ő azt mondta, hogy nyugodt szívvel maradjak itthon, nem fog kirúgni, de a bűntudatom arra is felhívta számomra a figyelmet, hogy ezzel csak a többieknek okozok nehézséget, mert szinte biztos, hogy abban a két hétben, míg én betegen voltam, nekik több volt a munkájuk. Nem akartam, hogy teljesen lefáradjak, ezért döntöttem úgy, hogy megint bejárok az irodába. Nem éreztem jól magam, de muszáj volt.
-Jongin, minden rendben? Olyan sápadt vagy. - Simított végig az arcomon Junnie hyung, aggódva fürkészve minden egyes rezdülésem.
-Persze, semmi gond. Ne aggódj. - Mosolyodtam el a tőlem telhető legjobban, de még én is kínosnak éreztem azt a gyenge, erőltetett mosolyt, ami a jelenlegi helyzetben, egyáltalán nem illett az arcomra.
-Már hogyne aggódjak, ha úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik?!
-Igaza van. - Bökött rá a tényre Jongdae, kicsit elhajolva az előtte lévő monitortól. Junmyeon még mindig aggódó tekintettel vizslatott és bár biztos, hogy ő szívesen segített volna bármiben, én nem akartam a terhükre lenni, a problémáimat elregélni meg főleg nem.
-De tényleg jól vagyok. - Eresztettem el egy őszinte mosolyt, elvégre aranyos volt tőlük, hogy aggódtak értem.
(...)
Nem tudom, hogy Yifannak az volt e a terve, hogy minden nap sírva aludjak el, de ha igen, akkor a terve sikerrel járt. Cikáztak a fejemben a felkavaróbbnál felkavaróbb emlékek, emiatt már két hete, szinte mindig a sírás fárasztott le annyira esténkét, hogy elaludtam, majd reggel vörös, bedagadt szemekkel keltem fel. Yifannak elég drasztikus módszerei voltak. Látszott rajta, hogy az a típus, aki lelkiterrorral és csavarhúzóval próbálta másokból kiszedni a bajukat, elvégre, velem is ezt csinálta.
Nem akartam Yifannak megnyílni, de már éreztem, hogy gyengülök vele szemben. Olykor-olykor akaratlanul csúsztak ki szavak a számon, mikor a családi, vagy éppen a nem létező szociális életemmel kapcsolatban kérdezett. Ilyen alkalmakkor, Yifan ajkai egy örömteli mosolyra húzódtak és úgy hallgatott engem. Biztos győzelmi táncot járt a fejében a kis köcsög.
Hideg, télies idő volt már egy hete, ami nagyon zavart. A hűvös szél kicsípte orcáimat, így azokon a kreol és piros árnyalat keveredett. Biztosan nagyon rondán nézett ki, arról meg már ne is beszéljünk, hogy mennyire el lilultak a kezeim, sőt, konkrétan úgy éreztem, hogy leesnek a helyükről. Igyekeztem gyors léptekben haladni apám háza felé, hogy minél hamarabb zongorázhassak.
A téli időszakban sokkal többet zaklattam az öreget, elvégre a régi zongora, ami immár a házban porosodott, nem fért el az én kicsi lakásomban és mivel ilyenkor rajzolni nem tudtam, inkább a billentyűk nyomogatásában leltem örömöm.
Esteledett már, a nappali műszakosok közül már mindenki végzett és haza fele tartott. Sok volt ilyenkor az ember az utcán, ezért apróra összehúzva magam szlalomoztam a tengernyi járókelő között. Ha nem figyelek oda, akár magukkal is sodorhattak volna, ezért nem hagyva magamnak az elbambulást, törtem előre fele a célomhoz. Aztán egyszer csak egy kéz fogott a vállamra és az egyik nyugisabb sikátorba rántott. Ijedten sikítottam fel, mire az illető befogta a számat és maga felé fordított. Az ismerős, meleg és megnyugtató mosoly láttán nem próbáltam szökni tovább, legalább is, nem olyan hevesen, és egy nagyot szusszantottam.
-Yifan! Az Istenért! Nem tudnál egyszer békén hagyni?! - Mérgesen néztem rá.
-Nem voltál otthon, pedig kerestelek. - Biggyesztette le alsó ajkát, nagy, barna szemeivel az enyéimbe nézve. - Nem hagyok ki terápiát.
-Na, elmész te a...!
-Gyere el velem valahova. - Fogta jobb kezébe az én balomat és teljességgel meglepődött valómat elkezdte maga után húzni. Nem, kicsit sem értettem félre a kérdését...
-Yifan! - Próbáltam valamit tenni az ellen, hogy kettesbe legyek vele, de mikor konkrétan berántott magával a házába, mindent feladva sóhajtottam egyet és könyörgően néztem rá. - Kérlek... csak most az egyszer hagyj békén. - Tettem össze mindkét kezem, de a szőke csak megrázta a fejét, bezárta a bejárati ajtót és a kabátját a fogasra téve hagyta el az előszobát. Hitetlenkedve vettem le én is a kabátom és mentem utána, a konyhába. Épp vizet tett fel a gázra és mikor ezzel végzett, felém fordult. Komolyan mért végig és pár lépéssel átszelve a kettőnk közti távolságot, vette le a zakóm. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, nem értettem, hogy mit akar csinálni és persze én egyből a rosszra gondoltam, ezért elég feltűnően messzibbre léptem tőle, "menekülésként".
-Ha az egész öltöny szetted végig rajtad lesz, akkor a haza fele úton megfázol. - Adta meg a magyarázatot tettére, majd ismét a gázhoz lépett. Megnyugodva fújtam ki a tüdőmbe rekedt levegőt, mi Yifan figyelmét felkeltette, de semmit nem mondott, csak a fejével a magaspult melletti egyik székre bökött, min helyet is foglaltam. Yifan egy nagy csésze gyümölcs teát rakott elém, míg ő is helyet foglalt velem szemben és iszogatni kezdte a saját meleg italát. Nem értettem, hogy most pontosan mit akar, de kezd egy kicsit idegesíteni a helyzet.
-Ha csak tea partit akartál tartani, akkor azt hiszem, hogy megyek is. - Álltam volna fel, de megállított.
-Terápiát tartunk, szóval ülj le szépen. - Parancsolóan intézte hozzám szavait, mire kérdés nélkül visszaültem az általam elfoglalt székre. - Miért sírsz esténként? - Még az első korty teámba is beleprüszköltem meglepettségemben, majd hitetlenül néztem az előttem, elégedetten mosolygó személyre. Már megint azt élvezni, hogy kínozhat.
-Nem is szoktam sírni...
-Ebben most nem tudsz hazudni. - Győzedelmesen nézett rám. - A kollégáid észre vették, hogy reggelente mindig pirosak egy kicsit a szemeid. Szóval... Miért sírsz éjszakánként? - Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni se a kérdéssel, se a helyzettel. Nem akartam erről beszélni, de Yifan már konkrétan a vesémbe látott, ami igencsak rémisztő volt. Még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem fogok megnyílni előtte, de ahogy egyre több terápián vagyunk túl, úgy érzem, hogy egyre közelebb is kerülünk. Mostanra már Yifan lett az az ember az életemben, akinek a legtöbbet beszélek magamról. Jó, itt csak pár kósza mondatra kell gondolni, mégis, tőlem ez igenis soknak számít.
-Mert felkavarsz bennem mindent. - Yifan szelíden elmosolyodott és az asztaltól felállva a nappaliba ment, ahova egyből követtem is. Helyet foglalt a kanapén, mire én is leültem, de a lehető legtávolabb tőle.
-Mesélj! - Csúszott hozzám közelebb és mindenféle kérdés nélkül ültetett féloldalasan az ölébe, fejemet a mellkasára hajtva. Az egész helyzet olyanféle nyugalmat árasztott, ami képes volt teljesen ellazítani. Bár szörnyen meg voltam lepődve, mégis, ennél még sosem éltem át szeretetteljesebb pillanatot. Azt hiszem, talán ekkor realizálódott bennem, hogy olyan szerelmes vagyok Yifanba, mint még soha senkibe. Nem akartam ezt elfogadni, de így volt és bár tényleg, őrülten szerelmes voltam, nem akartam neki ezt bevallani. Azt akartam, hogy semmi közünk ne legyen egymáshoz, hogy bárcsak soha ne is találkoztunk volna. Nem lennék képes egy kapcsolatban élni, félnék minden egyes romantikus mozzanattól, mivel szégyelltem azt, hogy mennyire tapasztalatlan vagyok ilyen dolgok terén. Nem volt még kapcsolatom és bár már feküdtem össze valakivel, az nem volt más, mint egy üres, érzelmek nélküli aktus, ami még csak egy kicsit sem hasonlított egy szeretkezésre. Kényszeres volt az egész, semmit nem akartam belőle, de muszáj volt megtennem. - Héj! Mi a baj? - Fogta két keze közé arcomat Yifan. Nem értettem ezt a reakcióját, de ezen mozzanata csak még több kételyt szőtt bennem. Még ha képes is lennék vallani, biztos, hogy ő visszautasítana, mert nem szeret viszont. - Jongin...
-Már miért lenne... - A szavaim elakadtak, ahogy végre megéreztem az arcomat átszelő kósza cseppeket. Meglepetten érintettem ujjaim a bőrfelülethez és mikor elvettem azokat onnan, elkerekedett szemekkel néztem a sós vízzel borított ujjaimat. Nem szerettem mások előtt sírni, így most is csak legszívesebben elmenekültem volna a szőkétől, de mivel tisztában voltam azzal, hogy zárva van az ajtó, ezért nem tettem ezt. Inkább, hogy minél kevesebbet láthasson belőle Yifan, elfordultam tőle. Próbáltam a könnyeim visszanyelni, egyszerűen nem is értem magam. Soha nem volt szokásom csak úgy sírni.
-Nyugi... ne szégyelld... - Fordította maga felé arcomat, miről egyből le is törölte azt a pár cseppet. - Ez egy teljesen normális és elfogadható dolog.
-Jól vagyok.
-Tudom, kemény fából faragtak, de néha te is lehetsz gyenge. - Simogatta meg fejem búbját, mosolygó szemeivel és derekamat ölelő karjával nyugtatva. - Mi történt veled Jongin?
-Ne! - Kaptam az emlékek hadára fejemhez és bár még mindig nem akartam ezt, de úgy igazán elsírtam magam akkor, Yifan előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése