A kellemes, meleg szél beletúrt hajamba. A folyó a lábam alatt halkan csordogált, miközben a többiek nevetve próbáltak valamiféle tüzet csiholni a maguk tudásával. Jó volt a levegő. Legalább olyan jó, mint vidéken, ezt pedig szerettem. Megnyugtatott, mert bár már képes voltam leküzdeni a múltban történteket - hála Yifannak - mégis, volt valami, ami zavart. Az az este óta nem keresett. Reggel, mikor felkeltem, ő már nagyban a reggelit csinálta. Hozzá akartam bújni, úgy, ahogy még az este, de ő rideg és távolság tartó volt, ezért igyekeztem minél hamarabb elhagyni a Wu rezidenciát. Azt gondoltam először, hogy csak rossz kedve van, de miután soha nem nyitott ajtót, mikor nála kopogtattam és nem is keresett, fájdalmasan bár, de feladtam ezt az egészet. Hiányzott. Rettenetesen hiányzott az, hogy minden nap beszélgetünk, még ha a semmiről is. Hiányzott, hogy folyton utánam koslat, mert kiakarta deríteni a múltam. Hiányzott minden, ami Wu Yifan volt. Tényleg csak ennyit szánt nekem az élet a szerelemből? Pár röpke hetet, aminek csak a végét töltöttem igazán boldogan? Tényleg, csak ennyit érdemelnék?
-Jongin... izé... nem tudsz valami tüzet alakítani nekünk? - Chanyeol gondterhelten vakarta a fejét és könyörgően nézett rám, hátha csodát tudok tenni. Mondjuk, még ha csodát nem is, de tüzet tudtam rakni. Régen sokat jártam túrázni apával, ezért eléggé megmaradtak ezek a tudományok a fejemben.
Élveztem azt, hogy a természetben vagyok itt, tél végén, mikor már melegedik az idő, de nem akartam elhinni még mindig, hónapok elteltével sem, hogy nem kellettem neki. Annyira, elhittem, hogy ő is szeret, hogy a végén jól pofára is estem, ez pedig fájt. Ahogy néztem a többieket, az örömöt az arcukon, amit a párjuk okozott, összeszorult a szívem. Szégyen, vagy nem szégyen, de irigyeltem őket. Azt akartam, hogy Yifan mellettem legyen, átöleljen és csókoljon. Akartam a társaságát, de nem kapunk meg mindent, amit akarunk, nem de? Elvégre, a való élet nem olyan, mint egy mindig happy enddel végződő könyv. A való élet gyakran fáj és nem úgy alakul, ahogy mi akarjuk. Nem kapunk meg mindent, amire a szívünk vágyik és nem ér minden boldog véget.
De legalább a barátaim itt vannak, ha már Yifan nem. Ők nem tűntek el még egyszer sem az életemből úgy, ahogy Yifan. Lehet, hogy tényleg megundorodott tőlem a hallottak után, elvégre, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a többiek is azért a barátaim, mert nem tudnak a múltamról. Yifan viszont tudott és megvetett miatta. Száz százalék, hogy ez történt. Bánom, már pár nap után megbántam azt, hogy elmondtam neki, amit és emiatt elvesztettem.
(...)
Március eleje volt. Már három hónapon is túl vagyunk és én három hónapja még csak hírét sem hallottam Yifannak. Azt hiszem, ismét visszaestem emiatt egy kicsit abba a sötét gödörbe, amiből annak idején ő rántott ki. Bár nem voltam olyan mélyen depressziós, elvégre, hatalmas terhet vettek le a vállamról, de akkor is szarul esett, hogy nincs velem, még csak barátként sem. Túl sokat gondoltam abba a kis ártatlan szájra pusziba. Yifan csak meg akart vele nyugtatni és nem azért tette, mert valaha is viszonozta volna az érzelmeim. Fájt, hogy ez így van, de még ha csak barátok lennénk, én már annak is örülnék. Most már értem, hogy miért nem akartam én annyi időn át beengedni senkit sem a lelkivilágomba. Mert bárki is lett volna az - nem feltétlen Yifan - mindenképp megundorodott volna tőlem. Ilyen dolgokat, akarva, akaratlanul sem lenne szabad kibeszélnie az embernek, legalább is, szerintem nem. Én így jártam, mindenki átértékelheti a saját életét.
-Kai, lesz egy kis buli ma este Junnienál. Semmi komoly, csak... szerintem már itt az ideje, hogy bemutassam nektek Hunniet. Eljönnél? - Chanyeol szemeiben őszinte boldogság csillant. Hihetetlen, hogy ő is milyen komor volt mér pár hónappal ezelőtt, most meg még a tavaszi fáradtság sem látszott meg rajta. Ragyogott az egész lénye, hála Sehunnak, emiatt pedig mindenképp látni akartam én is azt a srácot.
-Persze, szívesen megyek. - Bólintottam boldogan. Amióta nem volt Yifan, azóta igyekeztem többet lenni a srácokkal. Mindig feltudtak vidítani, tudtukon kívül, és gyakran olyan nagy örömöt okoztak, amilyet még soha nem éltem át. Múltkor is az a túra, amit bár Chanyeol végig hisztizett, mert egy, utálja a túrákat, kettő, nem volt ott neki Sehun és hiányzott neki. Aranyos, hogy ennyire egymáshoz vannak kötve. Számomra ez elérhetetlen dolognak tűnik.
-Köszi. - Csak mosolyogva bólintott egyet és visszatért a munkájához, ahogy én is.
(...)
A tetőn ülve fogyasztottam el a napi kávé adagom, miközben lenézve mustráltam az utcán járókelőket. Mind sietett valahova, ahogy általában minden nap. Sietnek fel és alá, egy pillanatra sem állnak meg. Nem értem őket. Hogy nem szédülnek el ennyi eszetlen mászkálástól? Persze, ilyenkor jön az, hogy mások azt mondják, "Gyerekes vagy Jongin. Nem értesz ezekhez a dolgokhoz, mert még nem vagy elég érett hozzá." Teljesen megértem, hogy ezt mondják, elvégre, igazuk volt, de véleményem szerint minden emberbe kell egy kis gyermekiességnek lennie, hogy teljes életet tudjon élni. Bár bennem ez a gyermekiesség meg volt, minden más hiányzott, pont úgy, ahogy Yifan. Már megint Yifan! Három hónap alatt nem bírtam kiverni a fejemből! Akkor mikor fog sikerülni?
Ahogy lefelé néztem, elgondolkoztam azon, hogy milyen lehet innen lezuhanni. Nem gondolkodtam még az öngyilkosságon, ahhoz túl gyenge vagyok, hogy ilyeneket tegyek magammal, de minden esetre, érdekes volt eljátszani a gondolattal. Mi lenne ha...? Ha nem is magamtól, de valaki meglökne, vagy megcsúsznék és elkezdenék a mélybe zuhanni. Magas volt ez az irodaház, de nem olyan magas, mint Szöul legnagyobb építménye. Pár másodperc alatt biztosan talajt érnék és becsapódnék. Viszont arra nem tudok felkészülni, hogy milyen érzés lesz padlót fogni. Fájni fog, vagy csak egy pillanat az egész és én már nem is léteznék? Az emberek aggódnának értem és próbálnának e tenni valamit, vagy csak rémülten néznének végig a halott testemen? Hiányoznék a többieknek? Kijárnának a síromhoz, hogy virágot hozzanak nekem és beszélnének hozzám, még ha nem is tudnék nekik válaszolni, legfeljebb csak hallgatnék? Túl bizonytalan vagyok ebben a témában, ezért is nem végeztem még magammal, ebben az életben.
-Yifan?! - Meglepetten kémleltem azt az ismerősen szőke férfit, aki épp abból az épületből lépett ki, aminek tetején én is ölük. Az arcát nem láttam, sem az egész alakját, mivel tökéletesen alattam állt meg, de szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ő az. Mit keres itt? - Yifan!!! - Semmivel sem törődve hagytam el a tetőt és a lépcsőházban szorgosan szedve egymás után lábaim, csörtettem ki az ajtón. Ezúttal hátulról láttam és egyre jobban kezdtem biztos lenni abban, hogy ő az. Nem lehet más! - Yifan!!! - Nem állt meg, a zebrán épp ekkor váltott zöldre a lámpa és a többi gyalogossal együtt lépett az útra. Ha nem lett volna körülöttem ilyen sok ember, egyszerűen csak rohantam volna Yifanhoz, amilyen gyorsan csak tudtam futni, de a tömeg nagyon lelassított. Egyre jobban kezdtem elkeveredni az ember kavalkádban, de mikor rendesen felnéztem és a szőke hajú férfi hátát véltem felfedezni, közvetlen előttem, egy pillanatra elbíztam magam, hogy aztán jól pofára is eshessek. A férfi fejét vakarva fordult hozzám útba igazításért és... nem Yifan volt az. Én komolyan azt hittem, hogy végre láthatom, de ezek szerint vagy elvesztettem a tömegben, vagy totál összekevertem ezzel az idegennel. Nem számít. Úgy sem láthatom.
(...)
Esteledett már. A többiek vidám mosollyal az arcukon beszélgettek, mikor már haza fele készülődtek, hogy otthon rendbe szedhessék magukat arra a bizonyos találkára. Én is hivatalos voltam rá, de a Yifanos eset után annyira elszomorodtam, hogy már nem tudtam a többiek társaságának úgy örülni, ahogy kellene. Fájt a mellkasom, pontosabban, annak rejtekében a szívem, ami még három, nyomorúságos hónap után is, csak a szőkeségért dobogott. Látni akartam, hallani, ahogy velem beszél és látni, ahogy rám mosolyog, azokkal az abszolút nyugodtságot sugárzó szemeivel. Azt akartam, hogy itt legyen, mellettem, de mikor délben, a mai nap, képes voltam szem elől téveszteni, már minden remény kiveszni látszott belőlem azzal kapcsolatban, hogy valaha is újra találkozhatok vele.
-Mi a baj Jongin? Olyan szomorú lettél így a nap végére? - Lépett hozzám Minseok hyung, játékosan lebiggyeszetett ajkakkal.
-Semmi különös. - Sóhajtottam fel szomorkásan.
-Történt valami? - Nem válaszoltam, csak a fejemet ráztam, ezzel tudtára adva hyungomnak, hogy még nem vagyok olyan állapotban, hogy beszélni tudjak erről. Minseok egyből értette is a célzást, ezért gyengéden a vállamra simított. - Ha úgy érzed, akkor nem muszáj ma este neked is eljönnöd. Találkozhatsz máskor is Sehunnal. Nem hiszem, hogy emiatt bárki is megharagudna rád.
-Köszönöm hyung a támogatásod, de már csak azért is muszáj elmennem, hogy jobb kedvem legyen.
-Ez igaz. - Nevetett fel. - Akkor este találkozunk. - Sétált Jongdaehoz és átkarolva a fiatalabb vállát, elhagyták az irodát. Közben mindenki kiszállingózott, ezért már csak én maradtam a helyiségben.
Lassan én is hazafelé indultam. Az utcákon már felkapcsolt a közvilágítás, bár szerintem felesleges volt, így is annyi autó közlekedett az utakon és annyi kirakat volt élesen kivilágítva, hogy képtelenség lett volna elérni, hogy vaksötét öleljen körbe. Már nem volt annyi ember a városban, bár még így is túl soknak tartottam őket. Egyszerűen undort keltett bennem az a fakó és semmitmondó tekintet, amivel képesek voltak egész nap az arcukon közlekedni. Semmi érzelem, csak a munka. Értem én, hogy fontos az elélhetés, elvégre én is szerettem a meleg házban ücsörögni a tévé előtt, egy nagy adag kajával a kezemben, de ez a folytonos robotolás már egy kicsit sok volt nekem.
Ahogy beléptem a lakásomba, egy nagyot szusszantva próbáltam enyhíteni azon a feszültségen, ami egész álló nap bennem volt. Próbáltam valahogy lenyugodni, ezért jobb ötlet híján, a tea mellett döntöttem. A kannám fütyült, én pedig elzárva a gázt hallottam meg, ahogy kopogtatnak az ajtómon. Érdeklődve túrtam fekete hajamba és az ajtóhoz sétálva kitártam azt. Nem is tudom, hogy mi lepett meg jobban. Az, hogy azt hittem, soha többé nem láthatom, vagy az, hogy konkrétan úgy az ajkaimnak esett, hogy alig bírtam felvenni a tempót. Yifan lehunyt szemekkel, hevesen csókolt, ezzel teljesen az alárendelt szerepbe kényszerítve, ami, bár várható volt, még sem tetszett annyira. Természetesen, jól esett, hogy ismét mellettem van és hogy csókol, úgy, mint aki mindig is viszonozta a felé táplált érzelmeim, de egyben feszélyezett is ez az egész. Nem akartam passzív fél lenni, egyáltalán nem tetszett ez, pedig Yifan mind testileg, mind lelkileg erősebb volt nálam, ezért lehetetlenség lett volna, hogy én domináljak. Mondhatjuk úgy is, hogy nem kicsit aggódtam, sőt, egyenesen féltem ettől, ezért próbálva kerülni a számomra kényelmetlen helyzetet, elszakadva Yifantól, tartottam vissza mellkasára tett kezekkel.
-Te... miért? Vagy... hogy?
-Ez ne érdekeljen. Itt vagyok és kész. - Ismét az ajkaimra tapadt, egyenesen a hálómba terelgetve engem, hogy az ajtót becsukva, teljes testével annak passzírozhasson. Combjaim alá nyúlva emelt meg és mikor ágyékaink találkoztak, éreztem meg, hogy mennyire vágyik rám. Gáz, ha én ezt nagyon nem akarom?
2019. április 27., szombat
2019. április 26., péntek
Porcelánszív - Sekai
Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi volt számomra az unalmasabb. Az egyszerű emberek élete, vagy az a japán óra, amin épp ültem. Persze, a japán nyelv, meg úgy, egy iskolai óra mind az egyszerű emberi élethez tartozott, én mégis elkülöníttettem a kettőt. Hogy miért, azt sem tudnám pontosan megfogalmazni. Minden bizonnyal a múltkori alkalommal még az értelmet is kiszívták a fejemből, ezért lett ilyen elcseszett logikám. Bár nem is izgattam magam annyira ezeken a dolgokon, elvégre a gyilkoláshoz nem kellett túl sok ész, a nyomok eltüntetése meg mind Chanyeol feladata volt, ha már én agyilag sérültnek számítottam. Óriás barátom természetesen nem akadt ki ezeket, elvégre pontosan tudta, hogy mi történt velem, mi miatt változtam meg. Sokkal inkább idegesített ez engem néha napján, mint őt. Neki csak az kellett, hogy hűségesen maradjak mellette a következő gyilkosságnál is, mikor valakit a pokolba kell küldenünk. Engem viszont felettébb felcseszett, hogy a legutóbbi balszerencsés eset óta nem igazán tudtam gondolkozni. Minden bizonnyal egy orvos sokat segíthetett volna, de ezzel csak nem mehettem kórházba. Ott kérdezősködnek és ha rájönnek, hogy mi történt, tutira bedobtak volna mindkettőnket egy diliházba, pedig minden, amit átéltünk, félelmetesen igaz volt. Én magam azért imádkoztam nap, mint nap, hogy bárcsak ne lennének ezek a dolgok mind igazak, mégis azok voltak. Itt voltak az emberek között és ha mi nem lépünk, akkor irtó nagy pusztítást hagytak volna hátra maguk mögött, én pedig soha nem voltam az az ember, aki ezt tétlenül tűri, ha már mindent ilyen jól tudok a témáról.
-Na, helyre állt a fejed, vagy még mindig nem az igazi? - Chanyeol mit sem törődve a szar állapotommal pattant le mellém a padra, idegesíteni egy kicsit a dumájával. Legszívesebben ordítozva szaladtam volna haza, abba a romos házba, ahol éltem, de még mindig jobb volt ott, mint itt, a zajos suliban, az udvaron.
-Jelenleg szét akar robbanni.
-Akkor már javulsz. - Villantott felém egy ezer wattos mosolyt. - Lehet, hogy lesz még egy ügyünk.
-De ez már a héten a harmadik és így csak lassabban jön rendbe a múltkori sérülés. - Szenvedve fordultam oldalt és hátra dőlve helyeztem a fejem Chanyeol ölébe.
-Tudom babu, de ez most fontos.
-Ne hívj így! Inkább mond, hogy mi van? - Nem akartam szegénnyel bunkó lenni, de már a tűrés határom végén járhattam valahol. Persze, ahogy sokan szokták mondani a bunkó emberekre ebben a suliban, "Kedvesség, level: Oh Sehun". Nem tehetek róla, hogy ők felcseszik az agyam.
-Pár napja az egyik lány egy érdekes sráccal találkozott.
-Hűha... és halálosan beleszeretett, ugye? - Nyávogtam, a lányokat imitálva, mert hogy ebben a suliban annyi hülye picsa volt, mint az egész világon sehol máshol. Oké, beszélek itt én úgy, hogy a kis énem inkább állt fel egy fiúra, mint sem egy lányra, de ez szerintem rohadtul nem számít. Még ha meleg is vagyok, simán bírhatnám a lányokat is baráti szinten, de az itteni egyedek csak illegették magukat minden helyes pasinak és nyivákoltak minden miatt. Én egy ilyen körülményes élőlényt nehezen tudtam magam mellett elviselni. Egy macska jobb társaságnak bizonyult, mint ezek.
-Elsőre igen, aztán pár nap múlva elmegyógyiban végezte.
-Ez még nem jelent semmit.
-Csak olvasd el a csaj naplóját innentől és mindent megértesz. - Nyomta a kezembe az ominózus tárgyat és magamra hagyott. Tudta jól, hogy még nincs teljesen rendbe a fejem, de attól még egy hosszabb, információval teli mappát akart velem átolvastatni, utána pedig egy logikus magyarázatot várt tőlem arra, hogy mi a fene lehet ez. Kösz Chanyeol! Te vagy a legjobb társ és barát egyben!
(...)
-Na, mit gondolsz? - Alig hogy kényelembe helyeztem magam itthon, egy tál instant tésztás levessel a kezembe, már be is rontott az ajtón és lehuppant mellém a kissé megviselt kanapéra. - Szüleid?
-Most épp nincsenek itthon, de még ha itt is lennének, szerintem szarnának mindenre, köztük rám is, szóval nyugodtan beszélhetnék veled arról is, hogy a múlt héten hogyan öltem meg egy embert. - Soha nem voltak túlságosan törődő szüleim. Természetesen, a magam módján szerettem őket, elvégre eltartottak és elfogadtak olyannak, amilyen vagyok - pontosabban szartak a hülyeségeimre, de mindegy - és soha nem csesztettek semmivel. Reggel elmentek dolgozni, este jöttek, beszélgettek egymással vagy a tévét bámulták, majd elmentek aludni, úgy, hogy gyakran még csak egy árva pillantást sem vetettek felém. Nekem ezzel nem volt semmi bajom. Amint Chanyeollal Winchester tesók módjára belevágtunk a démonok űzésébe és a pokolba visszaküldésére, már tényleg, egyáltalán nem zavart, ugyanis még az sem hatotta meg őket, ha épp csurom véresen értem haza. Szerintem ha előttük kaptam volna szívrohamot se hívtak volna mentőt, sőt, még a hullámmal se törődtek volna nagyon. Oké, bevallom, szar alak vagyok és én sem vagyok szent, valamint ez a kijelentés elég csúnya volt, de valamilyen szinten igaz is. Tényleg szartak arra magasról, hogy mi van velem, ha régebben gond volt a suliban és személyesen az igazgató hívta fel őket, sem jöttek be hozzám.
-És tényleg embert öltél múlthéten. - Nevetett fel félig igaz állításán.
-Te is tudod, hogy az már rég nem ember volt... - Azokra az emberekre, kiknek a bőrébe démon bújt, már nem tudtam emberként tekinteni. Számomra ők csak gyenge bábok voltak, akik mindenféle küzdelem nélkül adták át a testüket és a lelküket, magának az ördögnek. Szánalmasnak tartottam ezeket az embereket.
-De, ember volt, ahogy a többi is, akiket már megöltünk... - Chanyeol csillogó szemekkel nézett a plafonra, olyas fajta bánatot sugározva ki magából, ami engem is elkeserített. - Néha nem érzed kiégettnek magad amiatt, amit csinálunk?
-Ha épp nem egy démont üldözök, akkor nem gondolok semmire a természetfeletti dolgokkal kapcsolatban.
-Azt... hogy?! Én mostanság alig merek elaludni, mert folyton azon kattog az agyam, mi van, ha rossz a hírem a Pokolban és küldenek hozzám valakit, hogy végezzenek velem.
-Hülye! - Nem hittem ilyesfajta dolgokban. Az eddigi tények szerint, amiket az évek során állapítottunk meg, senkit sem lehetett a Pokolból visszaküldeni a Földre. Azok a démonok, akik emberbőrbe bújva jártak közöttünk - ha lehet így mondani - friss szellemek voltak, akik elkallódva maradtak itt és hogy tudjanak bármit is csinálni, természetfeletti erejüket használva szereztek maguknak egy embert, akinek a bőrébe bújhattak és ezzel tovább rombolhattak. - Egyébként... visszatérve az új ügyre, elég gyanús a dolog, de nem tudom. Érdekes, de ennyiből még nem lehet megállapítani, hogy tényleg egy démonnal lenne dolgunk.
(...)
-Szia, tudnál egy kicsit segíteni? - Meglepetten intéztem tekintetem a szekrényemről a mellettem álló fiúra. Olyan volt, mintha csak porcelánból állt volna az egész srác és csupán az cáfolta meg állításomat, mi szerint egy kész porcelán szoborral állok szembe, hogy bőre színe igen erősen kreolos volt. Kissé megnyaltam ajkaimat, igen szép kis valami volt ez a srác, de valamiféle gát visszatartott. A porcelános hatás, amit rajta láttam, olyan aggodalmakat idézett elő nálam, hogy nem mertem hozzáérni. Attól féltem, hogy egy rossz mozdulattól összetörhet. Mégis, egyfajta késztetés is volt bennem, mert az előttem álló úgy tekintett rám, mintha csak egy istenség lennék.
-Persze, mi a gond?
-Egy lány folyton zaklat és... tudod... nem igazán érdekelnek a lányok... - Halkan suttogott, ami igazán aranyossá tette.
-És én ezzel mit tudnék kezdeni? - Érdeklődve húztam fel szemöldököm, kissé flörtölve az előttem álló porcelán fiúval.
-Hát... ugye te... szóval te ugye... meleg vagy... ugye? - Csak bólintottam egyet. - Nagy gond lenne ha... szóval ha...
-Ha lesmárolnálak előtte? - Incselkedve simítottam karjára és áldottam az eget, hogy rövid ujjú volt rajta, mert így érezhettem selymes, makulátlan bőrének tapintását.
-H...ha..ha neked gond, akkor... - Egy pillanatig sem haboztam. Amint megláttam egy felénk leskelődő lányt, egyből az előttem lévő ajkaira martam. A lány az ajkaihoz kapott, látszott rajta a teljesen döbbenet, majd pár perc múlva, feleszmélve a sokkból, idegesen dobbantott egyet és elviharzott mellettünk, egy kissé meglökve engem is, és a fiút is.
-Mi a neved? - Simítottam arcára, de egy ponton valami felsértette a bőröm, mire a fiú ijedten takarta el kezével az adott részt szép pofiján.
-Bocsáss meg!
-Mi? - Nem igazán értettem a reakcióját, bár azt sem nagyon, hogy mi sérthette fel a kezem, de ezzel nem törődve kaptam a menekülni készülő fiú után. Nem fordult felém, csak a hátával szemeztem, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy különös viselkedésének oka az a zavar, amit én okoztam nála. - Mi a neved?
-Jongin... - Olyan halkan válaszolt, hogy alig bírtam kivenni, pedig egyedül voltunk a hosszúra nyúlt folyosón. - Kérlek... engedj el... sok ez nekem... így... megrepedek... - Nem értettem őt, de úriember lévén inkább hagytam, hadd menjen. Később is lesz alkalmam megismerni őt és a csodálatos vonásait.
(...)
-Bepasiztál vagy mi bajod van? - Chanyeol kissé dühösen horkantott fel, mikor már vagy tizedjére merültem el az én kis saját világomban. Nem mondom, hogy nem volt oka az enyhe kiakadásra, de attól még szíven ütött, hogy megzavart, miközben épp Jongin szépségét idéztem fel magamban.
-Még nem... de van jelöltem. - Perverzen elmosolyodtam, miközben újabb és újabb képek villantak elém Jonginról, ahogy a fehér ágyneműmön elém tárul az egész lénye.
-Ennek igazán örülök, de nem tudnál most inkább ide figyelni? Már rendbe jött a fejed, én pedig felettébb örülnék annak, ha használnád is egy kicsit. - Egy nagy sóhajtás kíséretében engedtem el az általam, már egy hete dédelgetett szép képet. Sajnos, hiába próbálkoztam a fiúnál, ahányszor valami komolyabb dolgot akartam tenni, vagy mondani a közelében, elmenekült. Nem értettem, hogy miért, hiszen tisztán látszott rajta, hogy tetszem neki, ennyire meg csak nem hozhattam zavarba. Én abban sosem voltam jó, ezért nem is próbálkoztam vele. Sokkal inkább pofáztam egy csomó romantikus dologról, vagy épp a partneremre bíztam a beszédet a randikon. Szerettem kiismerni az embereket, ez egy fajta bizalmat adott nekem.
(...)
Kicsit sem finoman kaptam Jongin ajkai után. Ahogy derekára fogtam, éreztem, hogy megremeg, hogy fél, még sem engedtem se a csókon, se a szorításon. Annyira áhítoztam már azok után a dús ajkak után, hogy képtelen voltam magam visszafogni a közelében, pedig Jongin nagyon törékeny fiú volt.
-Sehun... kérlek... - Próbált finoman eltolni magától, mire elfojtva magamban az indulatokat, távolodtam el tőle egy kicsit. Még így is alig fért volna el köztünk egy hajszál, de már hagytam egy kicsit levegőhöz jutni és már a falhoz sem préseltem olyan erősen. - Nekem ez még... nekem ez még nagyon új... - Igazság szerint, nem tőlem félt, hanem attól, hogy valaki most először ilyen közel volt hozzá.
Csodálatos volt az első randink, ha lehet annak nevezni egy kiadós sétát a városban. Jongin olyan szinten elbűvölt, hogy mellette minden egyes problémám megszűnni látszott, ez pedig felettébb kikapcsolt. Régen voltam már ennyire ellazulva, mint ezen az estén. Talán a hirtelen támadt lazaságom miatt mertem megtenni, hogy amint beléptünk Jongin házába - amit állítólag a nagymamájától örökölt - az ajtónak löktem és ajkaira martam. Akartam őt és bár tudom, hogy neki ez nagy dolog és még eléggé kezdőnek számít kapcsolatok terén, én mégis le akartam vele feküdni. Pontosabban szeretkezni akartam vele. Most sokan úgy gondolhatják, hogy már csak régen voltam bárkivel is és kanos vagyok, de nem. Annyira megszerettem Jongint, már az első találkozásnál, hogy képes lettem volna vele bármikor szeretkezni, és bár félt, én mégis ráerőltettem a dolgot.
Minden olyan csodálatos volt, hogy komolyan, képes voltam elhinni, hogy talán nekem is van esélyem egy átlagos életre egy gyönyörű fiúval az oldalamon. Jonginnal akartam megöregedni, akár még a híd alatt is mellette maradtam volna, ha úgy hozta volna a sors. Az az éjszaka, amikor úgy éreztem, hogy konkrétan egybeforrtunk mind testileg, mind lelkileg. Jongin halk, de annál izgatóbb nyögései, a bőrünk csendes csattogása, mind egy olyan állapotra repítettek, hogy konkrétan repülni tudtam volna a boldogságtól. Egyszerűen felemelt az, hogy Jongin megbízott bennem annyira, hogy átadja magát nekem és bár este egymás karjaiban aludtunk el, reggel már nem láthattam őt, ez pedig egy kicsit elkeserített. Természetesen, üzenetet hagyott, hogy ma időpontja volt a fodrászhoz és ezért ment el, de szívesen láttam volna reggel is a csupasz, kreolos bőrét.
(...)
Valamiféle nyomasztó érzés keringett körbe. Annyira rossznak éreztem mindent, hogy még a mellettem lévő Chanyeol suttogására is alig tudtam figyelni, pedig biztos fontos volt, amit épp közölt velem.
Egy régi, romos háznál voltunk, elbújva egy nagyobb bokor mögött, ahonnan a lehetséges bejáratot kerestük. Fontos volt, hogy észrevétlenek maradjunk, mert ha a bent lévő démon felfedez minket, eléggé meg nehezedik a dolgunk.
-Sehun, minden rendben? - Chanyeol nem volt hülye, emiatt pedig leplezni is nehezen tudtam, hogy valami gond van velem.
-Valami kurva nagy baj fog történni.
-Ezt honnan tudod?
-Nem tudom, csak úgy érezem. - Nem nevetett ki vagy szidott le, egyszerűen csak megértően bólintott egyet, mi szerint igyekszik majd oda figyelni az átlagnál jobban.
Chanyeol intett, mi azt jelezte, ideje lenne indulnunk. Ahogy bejutottunk a házba, a rossz érzés még inkább eluralkodott rajtam. Egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy miért volt minden ilyen baljós számomra, de Chanyeol végig mellettem volt és nyugtatott. Beléptünk az ominózus szobába, Chanyeol pedig lőtt. Hangos, porcelán töréshez hasonló hangot hallottam és mikor felnéztem, legszívesebben sírtam volna.
-Jongin! - Nem érdekelt, hogy Chanyeol mit gondolhatott rólam, mikor a földön elterülő fiúhoz rohantam. Egyszerre voltam dühös és elkeseredett, ahogy realizálnom kellett, Jongin mindvégig valami természettfeletti volt, de az még inkább zavart, hogy az eddigi ismereteim alapján, nem lehetett démon. A démonok nem ilyenek voltak. Ha meglőttük őket, a speciális lövedék felégette őket belülről, Jongin viszont... szó szerint szilánkosra törött egy ponton. A hasán egy nagy lyuk tátongott, olyan volt, akár egy összetört porcelán szobor. - Mi vagy te?! - Szerettem őt és nem akartam mérges lenni rá, mégis olyan nagyon kétségbeestem, hogy akarva, akaratlanul is egy ilyen kérdés sikerült neki szegeznem.
-Sehun... - Sírni akart, könnyek helyett viszont -porcelánhoz hasonló módon - felrepedezett az arca, a szemétől kezdve, egyenesen a nyakáig. - Én... én...
-Egy angyal... - Chanyeol adta meg a választ, mire csak még inkább szorongatott a sírás. Jongin csak végig simított az arcomon és mellkasát betörve, emelte ki fehér, porcelánból lévő szívét testéből.
-A tiéd... csak te érted dobog... - Alig, hogy ezt végig mondta, erősen összeszorította a kezében lévő porcelánt, mire az apró darabokra törött. A kezembe szórta a kicsiny darabokat és egy mosoly kíséretében halványulni kezdett.
-Jongin! - Egyszerűen eltűnt a kezeim közül, de szívének darabjai még nálam voltak. - Jongin... - Teljesen összetörtem, csak épp nem úgy, mint az én angyalom. Chanyeol csak lecövekelve állt, szerintem még csak most próbálta felfogni a dolgokat.
-Ha egy angyal megsérül... azt könnyen rendbe lehet hozni, hiszen nem hal meg egy kis töréstől, de ha... ha a szíve törik össze, anélkül nem tud tovább a földön maradni. - Határozott lendülettel álltam fel és gondosan becsomagolva az apró, porcelán darabokat, kirohantam a házból. A tüdőm már fájt a sok futástól, mégis hazáig rohantam, hogy az íróasztalomra kiszórva Jongin szívének darabjait, egy erős ragasztót véve magamhoz, ragasszak meg egy összetört szívet, annak reményében, hogy talán emiatt, ismét láthatom azt a kedves személyt, akihez tartozott.
-Na, helyre állt a fejed, vagy még mindig nem az igazi? - Chanyeol mit sem törődve a szar állapotommal pattant le mellém a padra, idegesíteni egy kicsit a dumájával. Legszívesebben ordítozva szaladtam volna haza, abba a romos házba, ahol éltem, de még mindig jobb volt ott, mint itt, a zajos suliban, az udvaron.
-Jelenleg szét akar robbanni.
-Akkor már javulsz. - Villantott felém egy ezer wattos mosolyt. - Lehet, hogy lesz még egy ügyünk.
-De ez már a héten a harmadik és így csak lassabban jön rendbe a múltkori sérülés. - Szenvedve fordultam oldalt és hátra dőlve helyeztem a fejem Chanyeol ölébe.
-Tudom babu, de ez most fontos.
-Ne hívj így! Inkább mond, hogy mi van? - Nem akartam szegénnyel bunkó lenni, de már a tűrés határom végén járhattam valahol. Persze, ahogy sokan szokták mondani a bunkó emberekre ebben a suliban, "Kedvesség, level: Oh Sehun". Nem tehetek róla, hogy ők felcseszik az agyam.
-Pár napja az egyik lány egy érdekes sráccal találkozott.
-Hűha... és halálosan beleszeretett, ugye? - Nyávogtam, a lányokat imitálva, mert hogy ebben a suliban annyi hülye picsa volt, mint az egész világon sehol máshol. Oké, beszélek itt én úgy, hogy a kis énem inkább állt fel egy fiúra, mint sem egy lányra, de ez szerintem rohadtul nem számít. Még ha meleg is vagyok, simán bírhatnám a lányokat is baráti szinten, de az itteni egyedek csak illegették magukat minden helyes pasinak és nyivákoltak minden miatt. Én egy ilyen körülményes élőlényt nehezen tudtam magam mellett elviselni. Egy macska jobb társaságnak bizonyult, mint ezek.
-Elsőre igen, aztán pár nap múlva elmegyógyiban végezte.
-Ez még nem jelent semmit.
-Csak olvasd el a csaj naplóját innentől és mindent megértesz. - Nyomta a kezembe az ominózus tárgyat és magamra hagyott. Tudta jól, hogy még nincs teljesen rendbe a fejem, de attól még egy hosszabb, információval teli mappát akart velem átolvastatni, utána pedig egy logikus magyarázatot várt tőlem arra, hogy mi a fene lehet ez. Kösz Chanyeol! Te vagy a legjobb társ és barát egyben!
(...)
-Na, mit gondolsz? - Alig hogy kényelembe helyeztem magam itthon, egy tál instant tésztás levessel a kezembe, már be is rontott az ajtón és lehuppant mellém a kissé megviselt kanapéra. - Szüleid?
-Most épp nincsenek itthon, de még ha itt is lennének, szerintem szarnának mindenre, köztük rám is, szóval nyugodtan beszélhetnék veled arról is, hogy a múlt héten hogyan öltem meg egy embert. - Soha nem voltak túlságosan törődő szüleim. Természetesen, a magam módján szerettem őket, elvégre eltartottak és elfogadtak olyannak, amilyen vagyok - pontosabban szartak a hülyeségeimre, de mindegy - és soha nem csesztettek semmivel. Reggel elmentek dolgozni, este jöttek, beszélgettek egymással vagy a tévét bámulták, majd elmentek aludni, úgy, hogy gyakran még csak egy árva pillantást sem vetettek felém. Nekem ezzel nem volt semmi bajom. Amint Chanyeollal Winchester tesók módjára belevágtunk a démonok űzésébe és a pokolba visszaküldésére, már tényleg, egyáltalán nem zavart, ugyanis még az sem hatotta meg őket, ha épp csurom véresen értem haza. Szerintem ha előttük kaptam volna szívrohamot se hívtak volna mentőt, sőt, még a hullámmal se törődtek volna nagyon. Oké, bevallom, szar alak vagyok és én sem vagyok szent, valamint ez a kijelentés elég csúnya volt, de valamilyen szinten igaz is. Tényleg szartak arra magasról, hogy mi van velem, ha régebben gond volt a suliban és személyesen az igazgató hívta fel őket, sem jöttek be hozzám.
-És tényleg embert öltél múlthéten. - Nevetett fel félig igaz állításán.
-Te is tudod, hogy az már rég nem ember volt... - Azokra az emberekre, kiknek a bőrébe démon bújt, már nem tudtam emberként tekinteni. Számomra ők csak gyenge bábok voltak, akik mindenféle küzdelem nélkül adták át a testüket és a lelküket, magának az ördögnek. Szánalmasnak tartottam ezeket az embereket.
-De, ember volt, ahogy a többi is, akiket már megöltünk... - Chanyeol csillogó szemekkel nézett a plafonra, olyas fajta bánatot sugározva ki magából, ami engem is elkeserített. - Néha nem érzed kiégettnek magad amiatt, amit csinálunk?
-Ha épp nem egy démont üldözök, akkor nem gondolok semmire a természetfeletti dolgokkal kapcsolatban.
-Azt... hogy?! Én mostanság alig merek elaludni, mert folyton azon kattog az agyam, mi van, ha rossz a hírem a Pokolban és küldenek hozzám valakit, hogy végezzenek velem.
-Hülye! - Nem hittem ilyesfajta dolgokban. Az eddigi tények szerint, amiket az évek során állapítottunk meg, senkit sem lehetett a Pokolból visszaküldeni a Földre. Azok a démonok, akik emberbőrbe bújva jártak közöttünk - ha lehet így mondani - friss szellemek voltak, akik elkallódva maradtak itt és hogy tudjanak bármit is csinálni, természetfeletti erejüket használva szereztek maguknak egy embert, akinek a bőrébe bújhattak és ezzel tovább rombolhattak. - Egyébként... visszatérve az új ügyre, elég gyanús a dolog, de nem tudom. Érdekes, de ennyiből még nem lehet megállapítani, hogy tényleg egy démonnal lenne dolgunk.
(...)
-Szia, tudnál egy kicsit segíteni? - Meglepetten intéztem tekintetem a szekrényemről a mellettem álló fiúra. Olyan volt, mintha csak porcelánból állt volna az egész srác és csupán az cáfolta meg állításomat, mi szerint egy kész porcelán szoborral állok szembe, hogy bőre színe igen erősen kreolos volt. Kissé megnyaltam ajkaimat, igen szép kis valami volt ez a srác, de valamiféle gát visszatartott. A porcelános hatás, amit rajta láttam, olyan aggodalmakat idézett elő nálam, hogy nem mertem hozzáérni. Attól féltem, hogy egy rossz mozdulattól összetörhet. Mégis, egyfajta késztetés is volt bennem, mert az előttem álló úgy tekintett rám, mintha csak egy istenség lennék.
-Persze, mi a gond?
-Egy lány folyton zaklat és... tudod... nem igazán érdekelnek a lányok... - Halkan suttogott, ami igazán aranyossá tette.
-És én ezzel mit tudnék kezdeni? - Érdeklődve húztam fel szemöldököm, kissé flörtölve az előttem álló porcelán fiúval.
-Hát... ugye te... szóval te ugye... meleg vagy... ugye? - Csak bólintottam egyet. - Nagy gond lenne ha... szóval ha...
-Ha lesmárolnálak előtte? - Incselkedve simítottam karjára és áldottam az eget, hogy rövid ujjú volt rajta, mert így érezhettem selymes, makulátlan bőrének tapintását.
-H...ha..ha neked gond, akkor... - Egy pillanatig sem haboztam. Amint megláttam egy felénk leskelődő lányt, egyből az előttem lévő ajkaira martam. A lány az ajkaihoz kapott, látszott rajta a teljesen döbbenet, majd pár perc múlva, feleszmélve a sokkból, idegesen dobbantott egyet és elviharzott mellettünk, egy kissé meglökve engem is, és a fiút is.
-Mi a neved? - Simítottam arcára, de egy ponton valami felsértette a bőröm, mire a fiú ijedten takarta el kezével az adott részt szép pofiján.
-Bocsáss meg!
-Mi? - Nem igazán értettem a reakcióját, bár azt sem nagyon, hogy mi sérthette fel a kezem, de ezzel nem törődve kaptam a menekülni készülő fiú után. Nem fordult felém, csak a hátával szemeztem, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy különös viselkedésének oka az a zavar, amit én okoztam nála. - Mi a neved?
-Jongin... - Olyan halkan válaszolt, hogy alig bírtam kivenni, pedig egyedül voltunk a hosszúra nyúlt folyosón. - Kérlek... engedj el... sok ez nekem... így... megrepedek... - Nem értettem őt, de úriember lévén inkább hagytam, hadd menjen. Később is lesz alkalmam megismerni őt és a csodálatos vonásait.
(...)
-Bepasiztál vagy mi bajod van? - Chanyeol kissé dühösen horkantott fel, mikor már vagy tizedjére merültem el az én kis saját világomban. Nem mondom, hogy nem volt oka az enyhe kiakadásra, de attól még szíven ütött, hogy megzavart, miközben épp Jongin szépségét idéztem fel magamban.
-Még nem... de van jelöltem. - Perverzen elmosolyodtam, miközben újabb és újabb képek villantak elém Jonginról, ahogy a fehér ágyneműmön elém tárul az egész lénye.
-Ennek igazán örülök, de nem tudnál most inkább ide figyelni? Már rendbe jött a fejed, én pedig felettébb örülnék annak, ha használnád is egy kicsit. - Egy nagy sóhajtás kíséretében engedtem el az általam, már egy hete dédelgetett szép képet. Sajnos, hiába próbálkoztam a fiúnál, ahányszor valami komolyabb dolgot akartam tenni, vagy mondani a közelében, elmenekült. Nem értettem, hogy miért, hiszen tisztán látszott rajta, hogy tetszem neki, ennyire meg csak nem hozhattam zavarba. Én abban sosem voltam jó, ezért nem is próbálkoztam vele. Sokkal inkább pofáztam egy csomó romantikus dologról, vagy épp a partneremre bíztam a beszédet a randikon. Szerettem kiismerni az embereket, ez egy fajta bizalmat adott nekem.
(...)
Kicsit sem finoman kaptam Jongin ajkai után. Ahogy derekára fogtam, éreztem, hogy megremeg, hogy fél, még sem engedtem se a csókon, se a szorításon. Annyira áhítoztam már azok után a dús ajkak után, hogy képtelen voltam magam visszafogni a közelében, pedig Jongin nagyon törékeny fiú volt.
-Sehun... kérlek... - Próbált finoman eltolni magától, mire elfojtva magamban az indulatokat, távolodtam el tőle egy kicsit. Még így is alig fért volna el köztünk egy hajszál, de már hagytam egy kicsit levegőhöz jutni és már a falhoz sem préseltem olyan erősen. - Nekem ez még... nekem ez még nagyon új... - Igazság szerint, nem tőlem félt, hanem attól, hogy valaki most először ilyen közel volt hozzá.
Csodálatos volt az első randink, ha lehet annak nevezni egy kiadós sétát a városban. Jongin olyan szinten elbűvölt, hogy mellette minden egyes problémám megszűnni látszott, ez pedig felettébb kikapcsolt. Régen voltam már ennyire ellazulva, mint ezen az estén. Talán a hirtelen támadt lazaságom miatt mertem megtenni, hogy amint beléptünk Jongin házába - amit állítólag a nagymamájától örökölt - az ajtónak löktem és ajkaira martam. Akartam őt és bár tudom, hogy neki ez nagy dolog és még eléggé kezdőnek számít kapcsolatok terén, én mégis le akartam vele feküdni. Pontosabban szeretkezni akartam vele. Most sokan úgy gondolhatják, hogy már csak régen voltam bárkivel is és kanos vagyok, de nem. Annyira megszerettem Jongint, már az első találkozásnál, hogy képes lettem volna vele bármikor szeretkezni, és bár félt, én mégis ráerőltettem a dolgot.
Minden olyan csodálatos volt, hogy komolyan, képes voltam elhinni, hogy talán nekem is van esélyem egy átlagos életre egy gyönyörű fiúval az oldalamon. Jonginnal akartam megöregedni, akár még a híd alatt is mellette maradtam volna, ha úgy hozta volna a sors. Az az éjszaka, amikor úgy éreztem, hogy konkrétan egybeforrtunk mind testileg, mind lelkileg. Jongin halk, de annál izgatóbb nyögései, a bőrünk csendes csattogása, mind egy olyan állapotra repítettek, hogy konkrétan repülni tudtam volna a boldogságtól. Egyszerűen felemelt az, hogy Jongin megbízott bennem annyira, hogy átadja magát nekem és bár este egymás karjaiban aludtunk el, reggel már nem láthattam őt, ez pedig egy kicsit elkeserített. Természetesen, üzenetet hagyott, hogy ma időpontja volt a fodrászhoz és ezért ment el, de szívesen láttam volna reggel is a csupasz, kreolos bőrét.
(...)
Valamiféle nyomasztó érzés keringett körbe. Annyira rossznak éreztem mindent, hogy még a mellettem lévő Chanyeol suttogására is alig tudtam figyelni, pedig biztos fontos volt, amit épp közölt velem.
Egy régi, romos háznál voltunk, elbújva egy nagyobb bokor mögött, ahonnan a lehetséges bejáratot kerestük. Fontos volt, hogy észrevétlenek maradjunk, mert ha a bent lévő démon felfedez minket, eléggé meg nehezedik a dolgunk.
-Sehun, minden rendben? - Chanyeol nem volt hülye, emiatt pedig leplezni is nehezen tudtam, hogy valami gond van velem.
-Valami kurva nagy baj fog történni.
-Ezt honnan tudod?
-Nem tudom, csak úgy érezem. - Nem nevetett ki vagy szidott le, egyszerűen csak megértően bólintott egyet, mi szerint igyekszik majd oda figyelni az átlagnál jobban.
Chanyeol intett, mi azt jelezte, ideje lenne indulnunk. Ahogy bejutottunk a házba, a rossz érzés még inkább eluralkodott rajtam. Egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy miért volt minden ilyen baljós számomra, de Chanyeol végig mellettem volt és nyugtatott. Beléptünk az ominózus szobába, Chanyeol pedig lőtt. Hangos, porcelán töréshez hasonló hangot hallottam és mikor felnéztem, legszívesebben sírtam volna.
-Jongin! - Nem érdekelt, hogy Chanyeol mit gondolhatott rólam, mikor a földön elterülő fiúhoz rohantam. Egyszerre voltam dühös és elkeseredett, ahogy realizálnom kellett, Jongin mindvégig valami természettfeletti volt, de az még inkább zavart, hogy az eddigi ismereteim alapján, nem lehetett démon. A démonok nem ilyenek voltak. Ha meglőttük őket, a speciális lövedék felégette őket belülről, Jongin viszont... szó szerint szilánkosra törött egy ponton. A hasán egy nagy lyuk tátongott, olyan volt, akár egy összetört porcelán szobor. - Mi vagy te?! - Szerettem őt és nem akartam mérges lenni rá, mégis olyan nagyon kétségbeestem, hogy akarva, akaratlanul is egy ilyen kérdés sikerült neki szegeznem.
-Sehun... - Sírni akart, könnyek helyett viszont -porcelánhoz hasonló módon - felrepedezett az arca, a szemétől kezdve, egyenesen a nyakáig. - Én... én...
-Egy angyal... - Chanyeol adta meg a választ, mire csak még inkább szorongatott a sírás. Jongin csak végig simított az arcomon és mellkasát betörve, emelte ki fehér, porcelánból lévő szívét testéből.
-A tiéd... csak te érted dobog... - Alig, hogy ezt végig mondta, erősen összeszorította a kezében lévő porcelánt, mire az apró darabokra törött. A kezembe szórta a kicsiny darabokat és egy mosoly kíséretében halványulni kezdett.
-Jongin! - Egyszerűen eltűnt a kezeim közül, de szívének darabjai még nálam voltak. - Jongin... - Teljesen összetörtem, csak épp nem úgy, mint az én angyalom. Chanyeol csak lecövekelve állt, szerintem még csak most próbálta felfogni a dolgokat.
-Ha egy angyal megsérül... azt könnyen rendbe lehet hozni, hiszen nem hal meg egy kis töréstől, de ha... ha a szíve törik össze, anélkül nem tud tovább a földön maradni. - Határozott lendülettel álltam fel és gondosan becsomagolva az apró, porcelán darabokat, kirohantam a házból. A tüdőm már fájt a sok futástól, mégis hazáig rohantam, hogy az íróasztalomra kiszórva Jongin szívének darabjait, egy erős ragasztót véve magamhoz, ragasszak meg egy összetört szívet, annak reményében, hogy talán emiatt, ismét láthatom azt a kedves személyt, akihez tartozott.
2019. április 23., kedd
Nem akarok olyan lenni... - JeongChan
-Ne legyél már gyerekes!- Hogy hányszor hallom ezt... "Jeongin ne így, ne úgy, nőj már fel." Már miért kéne felnőnöm? Tizennyolc éves vagyok, az Koreában még kiskorúnak számít és amúgy is, miért ne lehetnék örökké gyerek? Olyan jó és boldog így az életem; nem kell minden nap szembesülnöm azokkal a problémákkal, amikkel a felnőtteknek. Nem vágyom arra az életre, ami nekik van. Nekem jó így! - Jeongin!
Changbin idegesen méregetett, sőt, biztos vagyok benne, hogy legszívesebben megfojtott volna abban a pillanatban. Mondjuk... egy kicsit sajnáltam hyungot. Gyakran húztam fel kisebb-nagyobb hülyeségekkel, nem tagadom, de ő még mindig nyugodtabbnak számított, mint bárki más a baráti körömből.
-Szedd össze magad és nőj fel... - Lenézően vágta hozzám ideges szavait, majd gyorsan eliszkolt a dolgára. Elkeseredetten vettem kezembe a már kissé elnyűtt focilabdát és egy, a pályához közeli padon helyet foglaltam. Legszívesebben sírtam volna egy kicsit, főként amiatt, hogy senki sem volt képes megérteni engem. A kis csapatból, amibe én is beletartoztam, a legfiatalabbnak számítottam. Eleinte nem volt bajom ezzel, mivel mindig is imádtam, ha az emberek babusgattak, ami leginkább csak a kisfiús arcomnak volt köszönhető, de nem számít. Ahogy telt az idő, a hyungjaim úgy kezdtek el egyre inkább engem is felnőttként kezelni, ez pedig nagyon nem tetszett. Azt szerettem bennük a legjobban, hogy mellettük, mindig is egy kicsit gyereknek éreztem magam, de aztán ugye, ez megváltozott. Utálom, hogy bár még mindig én vagyok a kicsi, de egyáltalán nem úgy kezelnek. Tudom, sokan ölnének azért, hogy a náluk idősebbek velük egyenrangúként bánjanak a fiatalabbal, de én a szabályt erősítő kivétel voltam. Szerettem gyerek lenni és örökké az is akartam maradni, még ha ehhez kicsit az idősebbek agyát is kell húznom.
-Mi a baj Jeong? Már megint valaki kioktatott? - Chan hyung nevetve guggolt le elém, kezeit térdeimre helyezve, így nézve fel rám. Elpirulva emeltem le kezeit térdeimről és az ujjaimat kezdtem el tördelni. - Na, mi az? - Kissé aggódva ült le mellém.
-Semmi különös hyung. - Talán az egyetlen dolog, ami nem volt bennem gyerekes, az a szerelem volt. Véresen komolyan vettem ezt az érzelmet és bár mások közelében óvodás módon viselkedtem, Chan hyung közelében próbáltam olyan lenni, mint amilyennek ő preferált. Persze, már csupán az is gyerekesnek számított, hogy reménytelien hittem abban, hogy egyszer ő is viszonozza az érzelmeim, pedig mindig is tudtam, hogy ez lehetetlen. Mégis, én kicsiként viselkedve kergettem az amúgy teljesen reménytelen álmaimat.
-Majd mond el, ha úgy gondolod. - Gyengéden a hajamba túrt, mire olyan csillogó szemekkel néztem rá, hogy még én is belezavarodtam.
-Oké... hyung...
-Hagyd már ezt a jelzőt! Teljesen felesleges! - Legyintett egyet, ezzel is nyomatékosítva szavait. Azokat a szavakat, amik azt sugallták felém, hogy már a kedvenc hyungom is felnőttként tekint rám.
(...)
-Néztél már valamilyen egyetemet Jeongin? - Seungmin hyung energikusan pattant be mellém a padba, egy ezer wattos mosollyal az arcán.
-Nem...
-Mi?! - Elkerekedett szemekkel nézett rám. - Hát akkor mi csinálsz a gimi után? Hisz kitűnő vagy! Bárhova felvennének!
-Én azt értem... Nem akarok elmenni innen. - Az idősebb érthetetlenül nézett rám, látszólag semmi reációt nem talált szavaimban. Ő is csak felnőtt akar lenni, ahogy a többiek és nem figyel arra, hogy mennyire jó gyereknek lenni.
-Ne legyél már gyerekes! Tessék! Nézd át az összeset és végre válassz valamit! - Vágta elém a vaskos, egyetemekkel teli könyvet és előkapva a matek cuccát, a mai dogára kezdett el tanulni.
Igazság szerint, semmi kedvem nem volt se fősulit, se egyetemet keresni magamnak, de még valamilyen szakma képzést sem. Annyira bonyolultnak tűnik a jövő, így inkább maradnék a múltban, ami bár eléggé lehetetlen kérés, de én ezt akarom. Nem akartam én is olyan lenni, mint a felnőttek. Nem akartam sok felelősséget a vállamra és sok csalódást nap, mint nap. Túl nehéznek látszott most minden. A felsőoktatás kérdése, a szakmák, a munkakör, minden. Az, hogy lehet, mostantól egyedül kell majd élnem és, hogy nem hülyülhetek annyit a barátaimmal, mint régen. Rajtam és Seungminon kívül a többiek már rég a felsőoktatásban tanultak, valamilyen képzésre jártak, esetleg már dolgoztak és azt kell, hogy mondjam, miután ők is felnőttek lettek, jóval kevesebb időt kezdtek el a társasággal tölteni. Jócskán már csak én és legfiatalabb hyungom, Seungmin, jártunk el valahova, amit nagyon sajnáltam. Hiányoztak az idősebbek, hogy ők is velünk nevessenek, hogy esténként csak úgy császkáljunk a belvárosban. Egyszerűen semmi motivációm nem volt ahhoz, hogy felnőtt akarjak lenni, ezt pedig nagyon kevesen értették meg. Talán Chan hyung volt az, aki még úgy ahogy konyított az én gyerekes logikámhoz, de még ő sem értett mindig, ami talán jobban fájt, mint bárki mástól azt hallani, "Nőj fel Jeongin!".
(...)
-Gyere Jeongin! Megyünk a fodrászhoz! - Jisung hyung Minho hyungal karöltve fogtak le két oldalról és egy rohamos tempót felvéve kezdtek el maguk után cibálni. Nem értettem, hogy mit akarnak a fodrásznál és felettébb önző dolognak tartottam, hogy két hétig nem is láttuk egymást, erre, mikor előkerülnek, a fodrászhoz mászkálnak velem. Az pedig egy másik dolog, hogy meg se kérdeztek arról, hogy én mit akarok. Mert hogy igen csak szép listám lett volna azokról a programokról, amiket a hyungjaimmal terveztem tölteni.
-És mégis mit akartok ott?!
-Hát befestetjük a hajad! - Szinte egy másodperc eltérés sem volt köztük, ahogy ezt oly' természetesen kezelve kimondták. Pedig egyáltalán nem volt ez átlagos dolog! Sosem volt még befestve a hajam, ezt is egy olyanféle dolognak gondoltam mindig is, amit a nagyok csinálnak, így tökéletesen meg voltam én az alap fekete hajammal.
-De ne már! Nem akarom! Halljátok?! Nem!
-Jaj... te kölyök... most mit izélsz? Ez csak egy sima hajfestés. - Rántott egy nagyobbat rajtam Jisung és már bent is voltam a kis, lilára festett üzlethelyiségben.
-Lehet, hogy nektek az, de nekem nem! Basszus! Egyáltalán tudjátok, hogy milyen színt akartok? - Hyungjaim csak sokat sejtetően összemosolyogtak és nem sokára egy kényelmes, bőr borítású székben találtam magam.
-Természetesen ciklámen!
-Na, erre biztos, hogy nem vesztek rá! - Pattantam volna fel a székből, de Jisung egy mellkasomra helyezett kézzel sikeresen kudarcba fullasztotta a próbálkozásom.
-Nyugi, nem gondoltuk komolyan. Egy mélyvörös árnyalatot választottunk neked.
-Valahogy nem tudok ennek annyira örülni.
-Na... Most miért vagy ilyen, dulifuli? - Inkább úgy döntöttem, hogy válaszra sem méltatom. Akármilyen gyerekes, de mérges voltam rájuk, nem is kicsit. Főleg, hogy a megértőbb Minho hyungom is csak levágta magát a kanapéra és a telefonjával volt elfoglalva, mint sem Jisung hyungtól óvott volna meg. Jesszus! Arra nem is gondoltam, hogy mi van, ha Chan hyungnak nem is fog tetszeni?!
(...)
-Na látod? Remek ötlet volt. Királyul nézel ki! - Tapsikolt mellettem Jisung, ahogy a tükörben nézegettem a mélyvörös színben pompázó hajam, amit ráadásul még egy kicsit tépett fazonúra is alakított a fodrász csaj. Nem azt mondom, hogy nem tetszett, de annyira felnőttesnek találtam egy ilyen hajjal a fejemen az arcomat, hogy leszívesebben kitéptem volna az összes hajhagymám.
-Egynek elmegy. - Láttam Jisung hyung szemében az őszinte büszkeséget, és nem akartam egy negatív kommenttel sem elkeseríteni.
-Akkor most meghívlak titeket egy fagyira. - Mosolyodott el Minho hyung és vigyora csak szélesedett, mikor Jisungra nézett.
-Fagyi!
-Látom még mindig képes vagy úgy viselkedni, mint egy óvodás. - Nevetett fel Minho hirtelen felkiáltásomon és bár nem mondtam nekik, de nagyon boldog voltam, hogy még mindig gyermekinek tartottak. Ez is azt igazolta, hogy hiába a hajam, a testem és az arcom változása, még mindig az a kisfiú vagyok, akit egykoron az összes hyungja babusgatott. Bár a tudat még mindig elkeserített, hogy már hányan kértek arra, hogy legyek komolyabb, felnőttesebb.
(...)
-Szóval, trigonometria. Tudnál egy kicsit segíteni?
-Persze. - Seungmin hyung nem volt egy matek zseni. Rendszeresen segítettem neki megérteni a dolgokat, mert hogy... nem volt neki rossz logikája, okos volt, de szinte mindig lusta volt komolyabban megerőltetni a fejét, meg hát, mindig hamar fel is adta, ha matek példák megoldásáról volt szó. Úgy is mondhatjuk, hogy én voltam a korepes tanára, amit igencsak megtisztelőnek tartottam.
-Csá Seungmin! Kéne egy kis pénz kajára.
-Húzz innen Woosan!
-Te csak ne pofázz itt kölyök! - Lökött egyet rajtam ez az idióta, mire úgy beütöttem a csípőm a padba, hogy szerintem azt még hetekig emlegetni fogom.
-Milyen kölyök?! Annyi idős vagyok, mint ti!
-Nem te akartál Pán Péter lenni? - Legszívesebben behúztam volna neki egy nagyot, főleg, hogy ennél gerinctelenebb dolgot csak igen kevesen művelnek ebben az iskolában. Viszonylag nyugis intézmény volt ez a többihez képest, de amióta Woosan idekerült, ritkán volt nyugton. Most mi jó van abban, hogy a nálad jóval kisebbeket bántod? Mert, hogy se én, se Seungmin nem haladta meg a száznyolcvan centit, de az az állat majd nem két méteres volt, amit jól ki is használt. Az, hogy épp kit nézett ki magának, a kedvétől függött, meg voltak olyan napok is, amikor semmiféle port nem kavart. Viszont egy dolog miatt nagyon haragudtam rá, az az egy dolog pedig Seungmin. Drága hyungmon igencsak pénzes családból származott, ezért Woosan előszeretettel piszkálta őt, egy kis zsebpénz reményében.
-Jeongin, hagyd! - Legyintett egyet Seungmin és egy nagyobb összeget nyomott az idióta kezébe. Woosan pökhendin felhúzta orrát és lenéző pillantásokkal méregetve ott hagyott.
-Miért hagytad ezt hyung? Miért nem küzdöttél?
-Néha jobb, ha meghátrálunk, de köszönöm, hogy te képes lettél volna még a nyakadat is kitekertetni értem.
(...)
Rossz kedvem volt. Az utóbbi hónapok sűrűn teltek, hol a ballagásra készült az osztály, hol otthon volt egy kis gebasz, hol pedig a tanárok sújtottak ránk még nagyobb terheket az érettségi nehézségének gondolatával. Elegem volt már most a felnőtt létből és ami aztán végleg felhúzta nálam a pumpát, a többiek hiánya. Ezeket a hónapokat csak is Seungmin hyungal töltöttem, de vele se tudtam annyit eljárni, mint régen. Készült az érettségire és régi, lusta énjét meghazudtolva magolt be minden kis pontot a könyvekből, meg a vázlatokból. Jómagam pedig csak teljes unalomba burkolózva próbáltam túlélni mindent, ami körülvett. Már nem érdekelt semmi, csak a hyungjaimat akartam és azt, hogy mindenki egy kicsit kiszakadjon a sok teendő közül.
-Mi van veled Jeongin? Olyan szomorúnak tűnsz? - Hajolt a képembe Chan hyung, mi miatt frászt kapva baszódtam volna hátra, egyenesen a kemény betonra, de hyungom szerencsémre észnél volt és még időben elkapott. - Azért ne öld meg magad, okés? - Nézett rám kétségbeesetten, ami egy kissé megmosolyogtatott.
-Csak elbambultam.
-Azt láttam, de mi miatt? Mindig olyan kis energiával telt voltál, imádom az aranyos kisfiú éned. - Bár nem mondtam neki erre semmit, de lélekben örömtáncot jártam, annyira boldognak éreztem magam. Felszabadított a gondolat, hogy végre van egy ember, akinek az aranyos Jeongin kell, és nem a komoly. - Nem sokára itt a ballagásod. Hova mész tovább tanulni?
-Basszus!
-Mi az? - Chan sokat sejtetően mosolyodott el az én ijedt arcom láttán. Ki tudja belé is mi ütött.
-Elfelejtettem bármit is bejelölni... Meg egyáltalán a papírt leadni! Most mit csináljak hyung?!
-Hallottam a kis akciódról. - Figyelmen kívül hagyva mindent, amit mondtam, belekezdett valami másba, ami nem kicsit idegesített fel, elvégre a tovább tanulásomról van szó kérem szépen! - Meg akartalak már előbb is dicsérni, de sajnos nem volt rá időm. Örülök, hogy voltál olyan bátor és kiálltál Seungmin mellett. Sokat jelentett ez neki, meg nekem is. Ez mind azt bizonyítja, hogy felnő...
-Basszus hyung! Most hova fogok menni gimi után?!
-Most miért vagy ennyire kétségbeesve, tudtommal te gyerek akarsz maradni. - Nevetett fel halál nyugodtan.
-Hyung!
-Már megint a hyung... Nyugi, nyugi... anyukád felhívott és mondta, hogy egy kis segítség kéne, mivel te nem vagy hajlandó átnézni az egyetemeket. Még az nap átmentem hozzátok és kerestem neked én valamit, majd leadtam a papírod.
-Hogy mi? - Nem igazán tudtam semmit sem felfogni ebből, főleg, hogy egy részt örültem a dolognak, más részt nem annyira. Mi van, ha valami szart jelölt meg nekem és nem lesz ott jó? Mi van ha... ha nagyon messzi kell innen mennem? Jesszus! Azt nem bírnám ki!
-És most mi ez a rémült fej? - Lépett hozzám közelebb. Olyan közel, hogy konkrétan a lélegzetvételét éreztem a bőrömön. Azonnal elpirultam és kissé hátrébb akartam tőle lépni, de derekamra vezette karjait, ezzel közel tartva magához. - Mi baj?
-Ugye jó egyetemet jelöltél meg nekem? És ugye nincs innen messze?
-Messze van... - Egy hatalmasat nyeltem kijelentése után. - de egy irtó jó fej szobatársad lesz. - Mosolyodott el nosztalgikusan.
-Mi?
-Ugyanoda jössz, ahova én és remélhetőleg egy szobában leszünk, szóval nem maradsz egyedül, nyugi. - Gyengéden az enyémekre helyezte ajakit, mire köpni-nyelni nem tudtam. Végül is... amilyen szarul alakult majdnem az egész nap, a végére jól sültek el a dolgok. - Még ma viszonzod a csókom, vagy mostantól nem Pán Péter, hanem szobor akarsz lenni? - Muszáj volt felnevetnem megjegyzésén, de végül az ő édes ajkai által léptem ki egy kicsit ebből a világból. Aztán persze, megint előbújtak a félelmeim.
-De hyung...
-Mi az már megint? - A szemeit forgatva nézett rám, ragyogó tekintettel.
-Nem akarok olyan lenni...
-Milyen?
-Mint a felnőttek... - Chan csak jól homlokon csapta magát, majd felkapva pörgetett meg, úgy mint régen, mint amikor még kicsi gyerekek voltunk. Végig azt hajtogatta, hogy ne legyenek már ilyen butaságok a fejemben, mert ilyen mentalitással tényleg egy gyerek maradok örökre, amit nem is bántam. Gyerek akartam lenni és Chan mellett könnyű volt annak lenni.
Changbin idegesen méregetett, sőt, biztos vagyok benne, hogy legszívesebben megfojtott volna abban a pillanatban. Mondjuk... egy kicsit sajnáltam hyungot. Gyakran húztam fel kisebb-nagyobb hülyeségekkel, nem tagadom, de ő még mindig nyugodtabbnak számított, mint bárki más a baráti körömből.
-Szedd össze magad és nőj fel... - Lenézően vágta hozzám ideges szavait, majd gyorsan eliszkolt a dolgára. Elkeseredetten vettem kezembe a már kissé elnyűtt focilabdát és egy, a pályához közeli padon helyet foglaltam. Legszívesebben sírtam volna egy kicsit, főként amiatt, hogy senki sem volt képes megérteni engem. A kis csapatból, amibe én is beletartoztam, a legfiatalabbnak számítottam. Eleinte nem volt bajom ezzel, mivel mindig is imádtam, ha az emberek babusgattak, ami leginkább csak a kisfiús arcomnak volt köszönhető, de nem számít. Ahogy telt az idő, a hyungjaim úgy kezdtek el egyre inkább engem is felnőttként kezelni, ez pedig nagyon nem tetszett. Azt szerettem bennük a legjobban, hogy mellettük, mindig is egy kicsit gyereknek éreztem magam, de aztán ugye, ez megváltozott. Utálom, hogy bár még mindig én vagyok a kicsi, de egyáltalán nem úgy kezelnek. Tudom, sokan ölnének azért, hogy a náluk idősebbek velük egyenrangúként bánjanak a fiatalabbal, de én a szabályt erősítő kivétel voltam. Szerettem gyerek lenni és örökké az is akartam maradni, még ha ehhez kicsit az idősebbek agyát is kell húznom.
-Mi a baj Jeong? Már megint valaki kioktatott? - Chan hyung nevetve guggolt le elém, kezeit térdeimre helyezve, így nézve fel rám. Elpirulva emeltem le kezeit térdeimről és az ujjaimat kezdtem el tördelni. - Na, mi az? - Kissé aggódva ült le mellém.
-Semmi különös hyung. - Talán az egyetlen dolog, ami nem volt bennem gyerekes, az a szerelem volt. Véresen komolyan vettem ezt az érzelmet és bár mások közelében óvodás módon viselkedtem, Chan hyung közelében próbáltam olyan lenni, mint amilyennek ő preferált. Persze, már csupán az is gyerekesnek számított, hogy reménytelien hittem abban, hogy egyszer ő is viszonozza az érzelmeim, pedig mindig is tudtam, hogy ez lehetetlen. Mégis, én kicsiként viselkedve kergettem az amúgy teljesen reménytelen álmaimat.
-Majd mond el, ha úgy gondolod. - Gyengéden a hajamba túrt, mire olyan csillogó szemekkel néztem rá, hogy még én is belezavarodtam.
-Oké... hyung...
-Hagyd már ezt a jelzőt! Teljesen felesleges! - Legyintett egyet, ezzel is nyomatékosítva szavait. Azokat a szavakat, amik azt sugallták felém, hogy már a kedvenc hyungom is felnőttként tekint rám.
(...)
-Néztél már valamilyen egyetemet Jeongin? - Seungmin hyung energikusan pattant be mellém a padba, egy ezer wattos mosollyal az arcán.
-Nem...
-Mi?! - Elkerekedett szemekkel nézett rám. - Hát akkor mi csinálsz a gimi után? Hisz kitűnő vagy! Bárhova felvennének!
-Én azt értem... Nem akarok elmenni innen. - Az idősebb érthetetlenül nézett rám, látszólag semmi reációt nem talált szavaimban. Ő is csak felnőtt akar lenni, ahogy a többiek és nem figyel arra, hogy mennyire jó gyereknek lenni.
-Ne legyél már gyerekes! Tessék! Nézd át az összeset és végre válassz valamit! - Vágta elém a vaskos, egyetemekkel teli könyvet és előkapva a matek cuccát, a mai dogára kezdett el tanulni.
Igazság szerint, semmi kedvem nem volt se fősulit, se egyetemet keresni magamnak, de még valamilyen szakma képzést sem. Annyira bonyolultnak tűnik a jövő, így inkább maradnék a múltban, ami bár eléggé lehetetlen kérés, de én ezt akarom. Nem akartam én is olyan lenni, mint a felnőttek. Nem akartam sok felelősséget a vállamra és sok csalódást nap, mint nap. Túl nehéznek látszott most minden. A felsőoktatás kérdése, a szakmák, a munkakör, minden. Az, hogy lehet, mostantól egyedül kell majd élnem és, hogy nem hülyülhetek annyit a barátaimmal, mint régen. Rajtam és Seungminon kívül a többiek már rég a felsőoktatásban tanultak, valamilyen képzésre jártak, esetleg már dolgoztak és azt kell, hogy mondjam, miután ők is felnőttek lettek, jóval kevesebb időt kezdtek el a társasággal tölteni. Jócskán már csak én és legfiatalabb hyungom, Seungmin, jártunk el valahova, amit nagyon sajnáltam. Hiányoztak az idősebbek, hogy ők is velünk nevessenek, hogy esténként csak úgy császkáljunk a belvárosban. Egyszerűen semmi motivációm nem volt ahhoz, hogy felnőtt akarjak lenni, ezt pedig nagyon kevesen értették meg. Talán Chan hyung volt az, aki még úgy ahogy konyított az én gyerekes logikámhoz, de még ő sem értett mindig, ami talán jobban fájt, mint bárki mástól azt hallani, "Nőj fel Jeongin!".
(...)
-Gyere Jeongin! Megyünk a fodrászhoz! - Jisung hyung Minho hyungal karöltve fogtak le két oldalról és egy rohamos tempót felvéve kezdtek el maguk után cibálni. Nem értettem, hogy mit akarnak a fodrásznál és felettébb önző dolognak tartottam, hogy két hétig nem is láttuk egymást, erre, mikor előkerülnek, a fodrászhoz mászkálnak velem. Az pedig egy másik dolog, hogy meg se kérdeztek arról, hogy én mit akarok. Mert hogy igen csak szép listám lett volna azokról a programokról, amiket a hyungjaimmal terveztem tölteni.
-És mégis mit akartok ott?!
-Hát befestetjük a hajad! - Szinte egy másodperc eltérés sem volt köztük, ahogy ezt oly' természetesen kezelve kimondták. Pedig egyáltalán nem volt ez átlagos dolog! Sosem volt még befestve a hajam, ezt is egy olyanféle dolognak gondoltam mindig is, amit a nagyok csinálnak, így tökéletesen meg voltam én az alap fekete hajammal.
-De ne már! Nem akarom! Halljátok?! Nem!
-Jaj... te kölyök... most mit izélsz? Ez csak egy sima hajfestés. - Rántott egy nagyobbat rajtam Jisung és már bent is voltam a kis, lilára festett üzlethelyiségben.
-Lehet, hogy nektek az, de nekem nem! Basszus! Egyáltalán tudjátok, hogy milyen színt akartok? - Hyungjaim csak sokat sejtetően összemosolyogtak és nem sokára egy kényelmes, bőr borítású székben találtam magam.
-Természetesen ciklámen!
-Na, erre biztos, hogy nem vesztek rá! - Pattantam volna fel a székből, de Jisung egy mellkasomra helyezett kézzel sikeresen kudarcba fullasztotta a próbálkozásom.
-Nyugi, nem gondoltuk komolyan. Egy mélyvörös árnyalatot választottunk neked.
-Valahogy nem tudok ennek annyira örülni.
-Na... Most miért vagy ilyen, dulifuli? - Inkább úgy döntöttem, hogy válaszra sem méltatom. Akármilyen gyerekes, de mérges voltam rájuk, nem is kicsit. Főleg, hogy a megértőbb Minho hyungom is csak levágta magát a kanapéra és a telefonjával volt elfoglalva, mint sem Jisung hyungtól óvott volna meg. Jesszus! Arra nem is gondoltam, hogy mi van, ha Chan hyungnak nem is fog tetszeni?!
(...)
-Na látod? Remek ötlet volt. Királyul nézel ki! - Tapsikolt mellettem Jisung, ahogy a tükörben nézegettem a mélyvörös színben pompázó hajam, amit ráadásul még egy kicsit tépett fazonúra is alakított a fodrász csaj. Nem azt mondom, hogy nem tetszett, de annyira felnőttesnek találtam egy ilyen hajjal a fejemen az arcomat, hogy leszívesebben kitéptem volna az összes hajhagymám.
-Egynek elmegy. - Láttam Jisung hyung szemében az őszinte büszkeséget, és nem akartam egy negatív kommenttel sem elkeseríteni.
-Akkor most meghívlak titeket egy fagyira. - Mosolyodott el Minho hyung és vigyora csak szélesedett, mikor Jisungra nézett.
-Fagyi!
-Látom még mindig képes vagy úgy viselkedni, mint egy óvodás. - Nevetett fel Minho hirtelen felkiáltásomon és bár nem mondtam nekik, de nagyon boldog voltam, hogy még mindig gyermekinek tartottak. Ez is azt igazolta, hogy hiába a hajam, a testem és az arcom változása, még mindig az a kisfiú vagyok, akit egykoron az összes hyungja babusgatott. Bár a tudat még mindig elkeserített, hogy már hányan kértek arra, hogy legyek komolyabb, felnőttesebb.
(...)
-Szóval, trigonometria. Tudnál egy kicsit segíteni?
-Persze. - Seungmin hyung nem volt egy matek zseni. Rendszeresen segítettem neki megérteni a dolgokat, mert hogy... nem volt neki rossz logikája, okos volt, de szinte mindig lusta volt komolyabban megerőltetni a fejét, meg hát, mindig hamar fel is adta, ha matek példák megoldásáról volt szó. Úgy is mondhatjuk, hogy én voltam a korepes tanára, amit igencsak megtisztelőnek tartottam.
-Csá Seungmin! Kéne egy kis pénz kajára.
-Húzz innen Woosan!
-Te csak ne pofázz itt kölyök! - Lökött egyet rajtam ez az idióta, mire úgy beütöttem a csípőm a padba, hogy szerintem azt még hetekig emlegetni fogom.
-Milyen kölyök?! Annyi idős vagyok, mint ti!
-Nem te akartál Pán Péter lenni? - Legszívesebben behúztam volna neki egy nagyot, főleg, hogy ennél gerinctelenebb dolgot csak igen kevesen művelnek ebben az iskolában. Viszonylag nyugis intézmény volt ez a többihez képest, de amióta Woosan idekerült, ritkán volt nyugton. Most mi jó van abban, hogy a nálad jóval kisebbeket bántod? Mert, hogy se én, se Seungmin nem haladta meg a száznyolcvan centit, de az az állat majd nem két méteres volt, amit jól ki is használt. Az, hogy épp kit nézett ki magának, a kedvétől függött, meg voltak olyan napok is, amikor semmiféle port nem kavart. Viszont egy dolog miatt nagyon haragudtam rá, az az egy dolog pedig Seungmin. Drága hyungmon igencsak pénzes családból származott, ezért Woosan előszeretettel piszkálta őt, egy kis zsebpénz reményében.
-Jeongin, hagyd! - Legyintett egyet Seungmin és egy nagyobb összeget nyomott az idióta kezébe. Woosan pökhendin felhúzta orrát és lenéző pillantásokkal méregetve ott hagyott.
-Miért hagytad ezt hyung? Miért nem küzdöttél?
-Néha jobb, ha meghátrálunk, de köszönöm, hogy te képes lettél volna még a nyakadat is kitekertetni értem.
(...)
Rossz kedvem volt. Az utóbbi hónapok sűrűn teltek, hol a ballagásra készült az osztály, hol otthon volt egy kis gebasz, hol pedig a tanárok sújtottak ránk még nagyobb terheket az érettségi nehézségének gondolatával. Elegem volt már most a felnőtt létből és ami aztán végleg felhúzta nálam a pumpát, a többiek hiánya. Ezeket a hónapokat csak is Seungmin hyungal töltöttem, de vele se tudtam annyit eljárni, mint régen. Készült az érettségire és régi, lusta énjét meghazudtolva magolt be minden kis pontot a könyvekből, meg a vázlatokból. Jómagam pedig csak teljes unalomba burkolózva próbáltam túlélni mindent, ami körülvett. Már nem érdekelt semmi, csak a hyungjaimat akartam és azt, hogy mindenki egy kicsit kiszakadjon a sok teendő közül.
-Mi van veled Jeongin? Olyan szomorúnak tűnsz? - Hajolt a képembe Chan hyung, mi miatt frászt kapva baszódtam volna hátra, egyenesen a kemény betonra, de hyungom szerencsémre észnél volt és még időben elkapott. - Azért ne öld meg magad, okés? - Nézett rám kétségbeesetten, ami egy kissé megmosolyogtatott.
-Csak elbambultam.
-Azt láttam, de mi miatt? Mindig olyan kis energiával telt voltál, imádom az aranyos kisfiú éned. - Bár nem mondtam neki erre semmit, de lélekben örömtáncot jártam, annyira boldognak éreztem magam. Felszabadított a gondolat, hogy végre van egy ember, akinek az aranyos Jeongin kell, és nem a komoly. - Nem sokára itt a ballagásod. Hova mész tovább tanulni?
-Basszus!
-Mi az? - Chan sokat sejtetően mosolyodott el az én ijedt arcom láttán. Ki tudja belé is mi ütött.
-Elfelejtettem bármit is bejelölni... Meg egyáltalán a papírt leadni! Most mit csináljak hyung?!
-Hallottam a kis akciódról. - Figyelmen kívül hagyva mindent, amit mondtam, belekezdett valami másba, ami nem kicsit idegesített fel, elvégre a tovább tanulásomról van szó kérem szépen! - Meg akartalak már előbb is dicsérni, de sajnos nem volt rá időm. Örülök, hogy voltál olyan bátor és kiálltál Seungmin mellett. Sokat jelentett ez neki, meg nekem is. Ez mind azt bizonyítja, hogy felnő...
-Basszus hyung! Most hova fogok menni gimi után?!
-Most miért vagy ennyire kétségbeesve, tudtommal te gyerek akarsz maradni. - Nevetett fel halál nyugodtan.
-Hyung!
-Már megint a hyung... Nyugi, nyugi... anyukád felhívott és mondta, hogy egy kis segítség kéne, mivel te nem vagy hajlandó átnézni az egyetemeket. Még az nap átmentem hozzátok és kerestem neked én valamit, majd leadtam a papírod.
-Hogy mi? - Nem igazán tudtam semmit sem felfogni ebből, főleg, hogy egy részt örültem a dolognak, más részt nem annyira. Mi van, ha valami szart jelölt meg nekem és nem lesz ott jó? Mi van ha... ha nagyon messzi kell innen mennem? Jesszus! Azt nem bírnám ki!
-És most mi ez a rémült fej? - Lépett hozzám közelebb. Olyan közel, hogy konkrétan a lélegzetvételét éreztem a bőrömön. Azonnal elpirultam és kissé hátrébb akartam tőle lépni, de derekamra vezette karjait, ezzel közel tartva magához. - Mi baj?
-Ugye jó egyetemet jelöltél meg nekem? És ugye nincs innen messze?
-Messze van... - Egy hatalmasat nyeltem kijelentése után. - de egy irtó jó fej szobatársad lesz. - Mosolyodott el nosztalgikusan.
-Mi?
-Ugyanoda jössz, ahova én és remélhetőleg egy szobában leszünk, szóval nem maradsz egyedül, nyugi. - Gyengéden az enyémekre helyezte ajakit, mire köpni-nyelni nem tudtam. Végül is... amilyen szarul alakult majdnem az egész nap, a végére jól sültek el a dolgok. - Még ma viszonzod a csókom, vagy mostantól nem Pán Péter, hanem szobor akarsz lenni? - Muszáj volt felnevetnem megjegyzésén, de végül az ő édes ajkai által léptem ki egy kicsit ebből a világból. Aztán persze, megint előbújtak a félelmeim.
-De hyung...
-Mi az már megint? - A szemeit forgatva nézett rám, ragyogó tekintettel.
-Nem akarok olyan lenni...
-Milyen?
-Mint a felnőttek... - Chan csak jól homlokon csapta magát, majd felkapva pörgetett meg, úgy mint régen, mint amikor még kicsi gyerekek voltunk. Végig azt hajtogatta, hogy ne legyenek már ilyen butaságok a fejemben, mert ilyen mentalitással tényleg egy gyerek maradok örökre, amit nem is bántam. Gyerek akartam lenni és Chan mellett könnyű volt annak lenni.
Vakrandi - Extra pt.9
Sosem szerettem gyengének mutatkozni. Az a típusú ember voltam mindig is, aki inkább egy maszk mögé rejti az érzelmeit, hogy jó képet mutatva tudja végig hallgatni mások problémáit. Szerettem ezt csinálni. Szerettem egy érzelmi pohár lenni, amibe mindenki beletöltötte a bánatát, majd tovább állt, vagyis, pontosan én álltam tovább, de ez nem lényeg. Rengeteg nyomorult ember él ezen a földön, én pedig legszívesebben mindegyiket meghallgattam volna. Jobb érzés volt mások gondjait és problémáit megoldani, mint a saját, teljesen elcseszett életemet rendbehozni. Ilyenkor egy kicsit képes voltam kizárni, hogy alapjáraton én is csak egy tönkrement ember vagyok, milliónyi sebbel. Ha mások problémáin agyaltam, szinte teljesen megszűnni látszottak az enyémek, ez pedig tetszett és bár én ritkán mosolyogtam őszintén, mégis szerettem, mikor kedvesen mosolygó emberek vettek körül. Lehet, hogy csak egy nagy rakás idegen voltak azok, akikkel eddigi életem során beszéltem és adtam tanácsot nekik, mégis egy kis sikerélménnyel voltam megkoronázva, mikor másnap láttam ugyanazt az embert elsétálni mellettem a járdán és az őszintén mosolygott. Még csak belegondolni is rossz volt abba, hogy bizony rajtam kívül is voltak más elcseszett emberek és én talán soha életemben nem is fogom tudni meghallgatni őket, pedig a legtöbb embernek csak ez kell. Egy másik, aki segít neki és mégha csak egyszer is, de meghallgatja.
Bizonyára nagyon megijesztettem Yifant a hirtelen felcsattanásommal, de a hetek, amikben minden nap néhány órát vele töltöttem, ezt váltotta ki belőlem. Yifan jóféle pszichológus volt, elvégre tökéletesen elérte, hogy képes legyek előtte megtörni és sírni, miközben szorosan ölelve magamhoz bújok a biztonságot adó mellkashoz. Egyszerűen olyan jó érzés volt a karjai között lenni, hogy ott akartam meghalni, mert ítéletnapig csak ezt a melegséget akartam érezni. Bár én sem voltam alacsony, mégis, Yifan annyival magasabb és erősebb testalkatú volt nálam, hogy akár teljesen el is tűnhettem az ölelésében. Fájtak a szemeim, éreztem, hogy már nincs sok ahhoz, hogy a könnycsatornáim kiszáradjanak. Yifan végig csak cirógatta az oldalamat és a fejemet, nyugtató dolgokat suttogott a fülembe és várt. Arra várt, hogy lenyugodjak és összeszedjem magam, utána pedig valljak neki a múltammal kapcsolatban. Még mindig nem akartam ezt, de ha egyszer már látta ezt az oldalamat, amit csak is saját érdemnek könyvelhet el, akkor azt is megérdemli, hogy tudjon mindenről. Arról a dologról, amiről egykoron csupán három ember tudott, most már csak kettő. Én és az apám.
-Olyan két évvel ezelőtt történhetett, már egy ideje nem számolom. - A sírástól elgyengülten távolodtam el egy kicsit a szőkétől, aki egy pokrócot terítve a hátamra emelt ki öléből, maga mellé helyezve a kanapéra. Felhúzta lábait és velem szembe ülve hallgatott némán. - Akkoriban még táncoltam...
-Táncoltál?! - Csúszott ki egy meglepett kérdés ajkain, mire felismerve tettét nézett rám sajnálkozóan.
-Igen, táncoltam. - Kuncogtam egy kicsit az orrom alatt, elvégre, biztos nagyon nevetséges lehettem régebben. - Az egyik legjobb barátom barátnője pedig műkorcsolyázott. Volt neki egy fontosabb fellépése, de a partnere annyira lebedtegedett, hogy már egy héttel előtte biztosan lehetett tudni, hogy nem lesz képes részt venni a versenyen. A lány teljesen kétségbeesett, aztán, ilyen hirtelen ötletként kért meg arra, hogy legyek én a partnere. Úgy gondolta, hogy ha táncolni ilyen jól tudok, akkor biztosan jól menne a korcsolya is. Eleinte nem akartam ebbe belemenni, de mikor a haverom jött hozzám kérlelve, igent mondtam rá. Igaza volt a csajnak, tényleg jól ment a korcsolya, de féltem. Nem kicsit volt veszélyes az a koreográfia, amit kieszelt, én meg csak kezdőnek számítottam, de a lány bízott bennem. Rosszul tette. A fellépés előtt, az utolsó próbán... kicsúszott a kezeim közül, az egyik forgás közbeni emelésnél. - A torkomban hatalmas gombóc keletkezett az emlékek hatására. Soha nem beszéltem még erről, aki tudott róla, az azért tudta, mert ott volt és látta. - Beverte a fejét, nagyon csúnyán... Kórházba szállították, de nem lehetett megmenteni. Végzetes sérülést szenvedett.
-Jongin... Ez nem a te hibád volt. Komolyan emiatt lettél ilyen?
-Igazság szerint... van még valami. - Ajkaimat harapdálva néztem az előttem befeszülten ülő Yifanra. - A baleset után, a barátom teljesen magába rogyott. Nem bírta feldolgozni, hogy elvesztette a mennyasszonyát, mert igen... már tervezték az esküvőt, a leendő családi házat, a sok gyereket, de... hála nekem, ez nem jöhetett nekik össze... - Ismét elkezdtek szemeimből a könnyek pogyogni, de ha már elkezdtem, akkor be is fejezem a történetet. Lehet, hogy ezután Yifan undorodni fog tőlem és soha többet nem lesz hozzá közöm, még csak baráti szinten sem, de... most már nem állhatok meg. - Teljesen megőrült pár hét alatt. Szinte már-már bekattant. Folytom rámjárt mindennel és a hibáimmal bombázott, hogy én tehetek minden rosszról, ami az életében történt. Nem volt szívem elküldeni, mert tudtam, hogy igaza van... - Egy nagyont sóhajtottam. Meg tudom csinálni! - Egyik alkalommal, mikor nyugodtabb állapotban keresett fel, bár még mindig sértegetett, de... akkor... közelebb jött hozzám... megérintette az arcom és csillogó szemekkel nézett rám. Azt mondta, hogy... gyönyörű vagyok, hogy... egészen hasonlítok a halott barátnőjére, hogy... kell valaki, aki pótolja a szerelmét. Én... nem akartam ezt, de mikor ellenkezni kezdtem... azt mondta, hogy ha nem teszem, amire kér, akkor öngyilkos lesz. Muszáj volt, érted?! Nem akartam, hogy meghaljon! Minden nap átjött hozzám továbbra is, de... nem azért, mint előtte... Le... le kellett vele feküdnöm napi szinten. Mindig a barátnője nevén hívott és... egyáltalán nem érdekelte ezen kívül semmi. Csak egy nőpótló voltam a szemében, aztán... egyik alkalommal... arra kért, hogy műtessem magam nővé... elegem lett. Ebbe már tényleg nem mehettem bele és... másnap...
-Jó, jó, értem. Semmi baj... Shhhh... - Szorított magához, miután, ma már másodszor zokogtam fel. - Emiatt nem fogok undorodni tőled. Semmiben nem vagy vétkes.
-De...
-Jongin... ebben a történetben te nem vagy más, mint egy áldozat. Az a srác szexuálisan zaklatott. Nem lett volna joga ahhoz, hogy zsaroljon, főleg egy olyan dolog miatt, ami nem a te hibád volt. A csaj erőltette a műkorcsolyás dolgot, te már az elején letisztáztad vele, hogy ez így nem biztonságos. Nem a te hibád, érted? És ettől egyáltalán nem leszel undorító vagy megvetendő. Ha valaki máshogy vélekezik erről, akkor az hülye! Nem volt senkinek sem joga ahhoz, hogy kényszerítsenek téged ezekre. Nem vagy undorító, sem szörnyeteg, sem elvetemült gyilkos. A lány egy baleset volt, pontosan olyan, mint amilyenek nap, mint nap történnek. A srác pedig pszichiátriára való volt, csak nem volt más személy a dologban, aki ezt észrevehette volna. Semmi nem a te hibád. - Nem is tudom pontosan, hogy mi miatt sírtam akkor tovább. Lehet, hogy a nehéz emlékek felkaparása miatt, az évekig bennem lévő fájdalom kiürítése, vagy talán amiatt, hogy Yifan nem ítélt el, sőt, teljesen mellettem állt, ez pedig örömmel töltött el. Soha, senkinek nem mertem elmondani pontosan a történteket. Bár apám a lány haláláról tudott, de az azután következő dolgokról nem, ez pedig csak azt mutatta, hogy mennyire gyáva vagyok. De ő az egyetlen élő rokonom. Nem tudom, hogy mit tettem volna, ha elvesztem amiatt, mert kitálalok neki mindenről.
Úgy éreztem magam, mint akit kifiléztek. A régóta bennem élő görcs, most mintha elernyedt volna. Nem voltak akkor előttem az addig nap, mint nap feltűnő gondjaim, a rosszullétem és az aggodalmam. Nem éreztem még felhőtlen boldogságot, de véleményem szerint, most már egyszerűbb lesz ismét egy egészséges lelkiállapotra felkapaszkodnom. Mindez, csak is Yifannak köszönhető. Nem hiszem, hogy más pszichológus ennyit rohant volna utánam. Bár mondjuk azt sem értem, hogy Yifannak mi oka volt erre, de akkor valahogy nem volt kedvem ezen agyalni. Már nem fájt annyira minden, mint azelőtt és csak élveztem azt a melegséget, ami az ismét engemet ölelő Yifan nyújtott. Legszívesebben megcsókoltam volna, annyira örültem a jelenlétének, de bátorságom már nem igen volt hozzá. Inkább csak élveztem a legkisebb dolgot is, ami jutott és nem epekedtem a nagyobbért.
-Ma itt alszol. Így nem engedlek haza. - Simogatta meg a fejemet, miközben lerakott az öléből. Elakadt szavakkal néztem egy másik szobában eltűnő alakjára, majd mikor visszatért, még mindig úgy néztem rá, mint egy matekot felfogni nem képes óvodás.
-Nem akarok a terhedre lenni. Már így is totál összekönnyeztem a pólódat.
-Nem baj. - Legyintett egyet és az ölembe dobott egy alsót és egy pólót. - A fürdőt arra találod.
-Izé... egy... nadrágot nem tudsz adni? - Szégyenlősen kapkodtam a tekintetem ide-oda, csak Yifanra nem, aki felkuncogott a látványomon.
-Aranyos... - Suttogta halkan maga elé. - Szeretem jól feltekerni a fűtést éjszakára. Csak meleged lenne egy nadrágban. - Igaza volt és bár nem igazán akartam ennyire kitárulkozni előtte, kénytelen voltam. Persze, haza is mehettem volna, ha képes lettem volna rá, de valljuk be, előbb hazacibált volna egy kisegér, mint én saját magamat, ezért nem ellenkeztem. Gyorsan elmentem fürödni és csak még szégyenlősebben léptem ki onnan, mikor végeztem, elvégre elég gáz volt, hogy egy másik pasinak a cuccai rohadtul nagyok voltak rám. Az alsó, csak azért maradt meg rajtam, mert szerencsére normális volt a felső részében a gumi és nyílván a póló sem csuszott le, de bő is, meg jó hosszú is volt, ezért körülbelül úgy nézhettem ki, mintha hálóing lett volna rajtam. Igen, elég gáz volt, nem igazán voltam én ahhoz hozzászokva, hogy ennyivel kisebb legyek másoknál. A környezetemben többnyire nálam alacsonyabb emberek voltak, szóval, érthető a mostani kiakadásom.
Yifan nem mondot semmit, mikor először meglátott, csak gyors ő is bezúzott a fürdőbe mellettem. Na, őt is mi lelte most így hirtelen? Kissé feszengve foglaltam helyet a kanapén, várva, hogy a házigazda valami ágyneműt adjon, de az csak értetlenül nézett rám, mikor kijött az általa nem rég elfoglalt helyiségből.
-Nem ott alszol.
-Nem? - Meglepetten néztem rá. Elég kicsi háza volt, nem láttam eddig sehol sem vendég szobát.
-Nem. Mellettem alszol. - Jó, most mondjátok el, hogy hogy ne akadjak ki azon, hogy ezt csak így kijelentette? Áhhh... Nem értem én ezt a pasit. - Jongin! Nem jössz? - Kiáltott ki a hálóból és én ugyan még mindig tartottam ettől a dologtól egy kicsit, de bementem hozzá. Mikor beléptem, Yifan már el is terült a nagy, kétszemélyes ágy egyik felén és megpaskolva maga mellett a helyet, feszengve befeküdtem mellé. Yifan eloltotta az éjjeli lámpát, mire a szobára sötétség borult. Az ágy legszélére húzodtam, a lehető legmesszibb Yifantól, hogy még véletlen se érintkezzünk egy ponton sem az éjszaka folyamán. A tervem viszont romba dőlt, mikor két kezet éreztem meg a derekam körül, amik közelebb húztak a mellettem fekvő férfihoz. - Ne szökj el! - Nevetett halkan a fülembe.
-Ahj! Ez nagyon zavarba ejtő! - Ültem fel hirtelen, de Yifan egyből vissza is húzott maga mellé, most már egymással szembe fekve. Egy gyengéd csókot adott, mire szemeim tányér méretűre nőttek és meglepettségem folytán, semmi esélyem nem volt arra, hogy ellenkezzek, mikor engem átölelve hunyta le szemeit. Mindenféle kételyemet félrerakva bújtam mellkasába és élveztem azt az időt, amit vele tölthettem.
Bizonyára nagyon megijesztettem Yifant a hirtelen felcsattanásommal, de a hetek, amikben minden nap néhány órát vele töltöttem, ezt váltotta ki belőlem. Yifan jóféle pszichológus volt, elvégre tökéletesen elérte, hogy képes legyek előtte megtörni és sírni, miközben szorosan ölelve magamhoz bújok a biztonságot adó mellkashoz. Egyszerűen olyan jó érzés volt a karjai között lenni, hogy ott akartam meghalni, mert ítéletnapig csak ezt a melegséget akartam érezni. Bár én sem voltam alacsony, mégis, Yifan annyival magasabb és erősebb testalkatú volt nálam, hogy akár teljesen el is tűnhettem az ölelésében. Fájtak a szemeim, éreztem, hogy már nincs sok ahhoz, hogy a könnycsatornáim kiszáradjanak. Yifan végig csak cirógatta az oldalamat és a fejemet, nyugtató dolgokat suttogott a fülembe és várt. Arra várt, hogy lenyugodjak és összeszedjem magam, utána pedig valljak neki a múltammal kapcsolatban. Még mindig nem akartam ezt, de ha egyszer már látta ezt az oldalamat, amit csak is saját érdemnek könyvelhet el, akkor azt is megérdemli, hogy tudjon mindenről. Arról a dologról, amiről egykoron csupán három ember tudott, most már csak kettő. Én és az apám.
-Olyan két évvel ezelőtt történhetett, már egy ideje nem számolom. - A sírástól elgyengülten távolodtam el egy kicsit a szőkétől, aki egy pokrócot terítve a hátamra emelt ki öléből, maga mellé helyezve a kanapéra. Felhúzta lábait és velem szembe ülve hallgatott némán. - Akkoriban még táncoltam...
-Táncoltál?! - Csúszott ki egy meglepett kérdés ajkain, mire felismerve tettét nézett rám sajnálkozóan.
-Igen, táncoltam. - Kuncogtam egy kicsit az orrom alatt, elvégre, biztos nagyon nevetséges lehettem régebben. - Az egyik legjobb barátom barátnője pedig műkorcsolyázott. Volt neki egy fontosabb fellépése, de a partnere annyira lebedtegedett, hogy már egy héttel előtte biztosan lehetett tudni, hogy nem lesz képes részt venni a versenyen. A lány teljesen kétségbeesett, aztán, ilyen hirtelen ötletként kért meg arra, hogy legyek én a partnere. Úgy gondolta, hogy ha táncolni ilyen jól tudok, akkor biztosan jól menne a korcsolya is. Eleinte nem akartam ebbe belemenni, de mikor a haverom jött hozzám kérlelve, igent mondtam rá. Igaza volt a csajnak, tényleg jól ment a korcsolya, de féltem. Nem kicsit volt veszélyes az a koreográfia, amit kieszelt, én meg csak kezdőnek számítottam, de a lány bízott bennem. Rosszul tette. A fellépés előtt, az utolsó próbán... kicsúszott a kezeim közül, az egyik forgás közbeni emelésnél. - A torkomban hatalmas gombóc keletkezett az emlékek hatására. Soha nem beszéltem még erről, aki tudott róla, az azért tudta, mert ott volt és látta. - Beverte a fejét, nagyon csúnyán... Kórházba szállították, de nem lehetett megmenteni. Végzetes sérülést szenvedett.
-Jongin... Ez nem a te hibád volt. Komolyan emiatt lettél ilyen?
-Igazság szerint... van még valami. - Ajkaimat harapdálva néztem az előttem befeszülten ülő Yifanra. - A baleset után, a barátom teljesen magába rogyott. Nem bírta feldolgozni, hogy elvesztette a mennyasszonyát, mert igen... már tervezték az esküvőt, a leendő családi házat, a sok gyereket, de... hála nekem, ez nem jöhetett nekik össze... - Ismét elkezdtek szemeimből a könnyek pogyogni, de ha már elkezdtem, akkor be is fejezem a történetet. Lehet, hogy ezután Yifan undorodni fog tőlem és soha többet nem lesz hozzá közöm, még csak baráti szinten sem, de... most már nem állhatok meg. - Teljesen megőrült pár hét alatt. Szinte már-már bekattant. Folytom rámjárt mindennel és a hibáimmal bombázott, hogy én tehetek minden rosszról, ami az életében történt. Nem volt szívem elküldeni, mert tudtam, hogy igaza van... - Egy nagyont sóhajtottam. Meg tudom csinálni! - Egyik alkalommal, mikor nyugodtabb állapotban keresett fel, bár még mindig sértegetett, de... akkor... közelebb jött hozzám... megérintette az arcom és csillogó szemekkel nézett rám. Azt mondta, hogy... gyönyörű vagyok, hogy... egészen hasonlítok a halott barátnőjére, hogy... kell valaki, aki pótolja a szerelmét. Én... nem akartam ezt, de mikor ellenkezni kezdtem... azt mondta, hogy ha nem teszem, amire kér, akkor öngyilkos lesz. Muszáj volt, érted?! Nem akartam, hogy meghaljon! Minden nap átjött hozzám továbbra is, de... nem azért, mint előtte... Le... le kellett vele feküdnöm napi szinten. Mindig a barátnője nevén hívott és... egyáltalán nem érdekelte ezen kívül semmi. Csak egy nőpótló voltam a szemében, aztán... egyik alkalommal... arra kért, hogy műtessem magam nővé... elegem lett. Ebbe már tényleg nem mehettem bele és... másnap...
-Jó, jó, értem. Semmi baj... Shhhh... - Szorított magához, miután, ma már másodszor zokogtam fel. - Emiatt nem fogok undorodni tőled. Semmiben nem vagy vétkes.
-De...
-Jongin... ebben a történetben te nem vagy más, mint egy áldozat. Az a srác szexuálisan zaklatott. Nem lett volna joga ahhoz, hogy zsaroljon, főleg egy olyan dolog miatt, ami nem a te hibád volt. A csaj erőltette a műkorcsolyás dolgot, te már az elején letisztáztad vele, hogy ez így nem biztonságos. Nem a te hibád, érted? És ettől egyáltalán nem leszel undorító vagy megvetendő. Ha valaki máshogy vélekezik erről, akkor az hülye! Nem volt senkinek sem joga ahhoz, hogy kényszerítsenek téged ezekre. Nem vagy undorító, sem szörnyeteg, sem elvetemült gyilkos. A lány egy baleset volt, pontosan olyan, mint amilyenek nap, mint nap történnek. A srác pedig pszichiátriára való volt, csak nem volt más személy a dologban, aki ezt észrevehette volna. Semmi nem a te hibád. - Nem is tudom pontosan, hogy mi miatt sírtam akkor tovább. Lehet, hogy a nehéz emlékek felkaparása miatt, az évekig bennem lévő fájdalom kiürítése, vagy talán amiatt, hogy Yifan nem ítélt el, sőt, teljesen mellettem állt, ez pedig örömmel töltött el. Soha, senkinek nem mertem elmondani pontosan a történteket. Bár apám a lány haláláról tudott, de az azután következő dolgokról nem, ez pedig csak azt mutatta, hogy mennyire gyáva vagyok. De ő az egyetlen élő rokonom. Nem tudom, hogy mit tettem volna, ha elvesztem amiatt, mert kitálalok neki mindenről.
Úgy éreztem magam, mint akit kifiléztek. A régóta bennem élő görcs, most mintha elernyedt volna. Nem voltak akkor előttem az addig nap, mint nap feltűnő gondjaim, a rosszullétem és az aggodalmam. Nem éreztem még felhőtlen boldogságot, de véleményem szerint, most már egyszerűbb lesz ismét egy egészséges lelkiállapotra felkapaszkodnom. Mindez, csak is Yifannak köszönhető. Nem hiszem, hogy más pszichológus ennyit rohant volna utánam. Bár mondjuk azt sem értem, hogy Yifannak mi oka volt erre, de akkor valahogy nem volt kedvem ezen agyalni. Már nem fájt annyira minden, mint azelőtt és csak élveztem azt a melegséget, ami az ismét engemet ölelő Yifan nyújtott. Legszívesebben megcsókoltam volna, annyira örültem a jelenlétének, de bátorságom már nem igen volt hozzá. Inkább csak élveztem a legkisebb dolgot is, ami jutott és nem epekedtem a nagyobbért.
-Ma itt alszol. Így nem engedlek haza. - Simogatta meg a fejemet, miközben lerakott az öléből. Elakadt szavakkal néztem egy másik szobában eltűnő alakjára, majd mikor visszatért, még mindig úgy néztem rá, mint egy matekot felfogni nem képes óvodás.
-Nem akarok a terhedre lenni. Már így is totál összekönnyeztem a pólódat.
-Nem baj. - Legyintett egyet és az ölembe dobott egy alsót és egy pólót. - A fürdőt arra találod.
-Izé... egy... nadrágot nem tudsz adni? - Szégyenlősen kapkodtam a tekintetem ide-oda, csak Yifanra nem, aki felkuncogott a látványomon.
-Aranyos... - Suttogta halkan maga elé. - Szeretem jól feltekerni a fűtést éjszakára. Csak meleged lenne egy nadrágban. - Igaza volt és bár nem igazán akartam ennyire kitárulkozni előtte, kénytelen voltam. Persze, haza is mehettem volna, ha képes lettem volna rá, de valljuk be, előbb hazacibált volna egy kisegér, mint én saját magamat, ezért nem ellenkeztem. Gyorsan elmentem fürödni és csak még szégyenlősebben léptem ki onnan, mikor végeztem, elvégre elég gáz volt, hogy egy másik pasinak a cuccai rohadtul nagyok voltak rám. Az alsó, csak azért maradt meg rajtam, mert szerencsére normális volt a felső részében a gumi és nyílván a póló sem csuszott le, de bő is, meg jó hosszú is volt, ezért körülbelül úgy nézhettem ki, mintha hálóing lett volna rajtam. Igen, elég gáz volt, nem igazán voltam én ahhoz hozzászokva, hogy ennyivel kisebb legyek másoknál. A környezetemben többnyire nálam alacsonyabb emberek voltak, szóval, érthető a mostani kiakadásom.
Yifan nem mondot semmit, mikor először meglátott, csak gyors ő is bezúzott a fürdőbe mellettem. Na, őt is mi lelte most így hirtelen? Kissé feszengve foglaltam helyet a kanapén, várva, hogy a házigazda valami ágyneműt adjon, de az csak értetlenül nézett rám, mikor kijött az általa nem rég elfoglalt helyiségből.
-Nem ott alszol.
-Nem? - Meglepetten néztem rá. Elég kicsi háza volt, nem láttam eddig sehol sem vendég szobát.
-Nem. Mellettem alszol. - Jó, most mondjátok el, hogy hogy ne akadjak ki azon, hogy ezt csak így kijelentette? Áhhh... Nem értem én ezt a pasit. - Jongin! Nem jössz? - Kiáltott ki a hálóból és én ugyan még mindig tartottam ettől a dologtól egy kicsit, de bementem hozzá. Mikor beléptem, Yifan már el is terült a nagy, kétszemélyes ágy egyik felén és megpaskolva maga mellett a helyet, feszengve befeküdtem mellé. Yifan eloltotta az éjjeli lámpát, mire a szobára sötétség borult. Az ágy legszélére húzodtam, a lehető legmesszibb Yifantól, hogy még véletlen se érintkezzünk egy ponton sem az éjszaka folyamán. A tervem viszont romba dőlt, mikor két kezet éreztem meg a derekam körül, amik közelebb húztak a mellettem fekvő férfihoz. - Ne szökj el! - Nevetett halkan a fülembe.
-Ahj! Ez nagyon zavarba ejtő! - Ültem fel hirtelen, de Yifan egyből vissza is húzott maga mellé, most már egymással szembe fekve. Egy gyengéd csókot adott, mire szemeim tányér méretűre nőttek és meglepettségem folytán, semmi esélyem nem volt arra, hogy ellenkezzek, mikor engem átölelve hunyta le szemeit. Mindenféle kételyemet félrerakva bújtam mellkasába és élveztem azt az időt, amit vele tölthettem.
2019. április 13., szombat
Vakrandi - Extra pt.8
Már másnap kiderült, hogy Yifan egyáltalán nem viccelt, mikor azt mondta, hogy mostantól rendszeresen fog nekem terápiát tartani. Minden nap meglátogatott és bár simán örülhettem is volna annak, hogy legalább nem vagyok magányos, még sem tetszett a dolog. Próbáltam kizárni a házból, mivel pontosan tudtam, hogy mindig délután négykor jön át, ezért rendszerint olyankor is zártam kulcsra az ajtót, de akkor meg elkezdett előbb eljárni hozzám. Onnantól kezdve mindig zárva volt az ajtóm, de Yifant még így sem tudtam kicselezni, ugyanis átment a szomszédomhoz és mivel nagyon tehetséges volt a meggyőzésben - kivéve nálam -, ezért a szomszédom mindig átadta neki a pótkulcsot. Aztán jött az, hogy senkinél sem volt pótkulcs, mivel senkinek nem is adtam oda, de akkor meg Yifant hisztizett itt az ajtóm előtt addig, amíg be nem engedtem. Szó mi, szó, a szőke nyerte ezt a kört, ha már a többit nem. Nem igazán volt kedvem neki a problémáimról beszélni, pedig már lassan mindenféle próbálkozást elsütött, hogy beszéljek, de én továbbra is tartottam magam. Viszont afelett sem lehet szemet hunyni, hogy azért bőven hatással voltak rám ezek a beszélgetések. Yifan nagyon közvetlen volt és akadály nélkül kérdezett rá olyan dolgokra, amik bizony szépen felkavarták bennem a már sikeresen elfelejtett rossz emlékeket. Többet kezdtem el sírni, de azért Yifan előtt még mindig nem bőgtem el magam, és bár még mindig rosszul voltam, sőt, talán még rosszabbul is, mégis visszatértem a munkahelyemre. Felhívtam Jiyongot, hogy mindent megtudjak vele beszélni, és bár ő azt mondta, hogy nyugodt szívvel maradjak itthon, nem fog kirúgni, de a bűntudatom arra is felhívta számomra a figyelmet, hogy ezzel csak a többieknek okozok nehézséget, mert szinte biztos, hogy abban a két hétben, míg én betegen voltam, nekik több volt a munkájuk. Nem akartam, hogy teljesen lefáradjak, ezért döntöttem úgy, hogy megint bejárok az irodába. Nem éreztem jól magam, de muszáj volt.
-Jongin, minden rendben? Olyan sápadt vagy. - Simított végig az arcomon Junnie hyung, aggódva fürkészve minden egyes rezdülésem.
-Persze, semmi gond. Ne aggódj. - Mosolyodtam el a tőlem telhető legjobban, de még én is kínosnak éreztem azt a gyenge, erőltetett mosolyt, ami a jelenlegi helyzetben, egyáltalán nem illett az arcomra.
-Már hogyne aggódjak, ha úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik?!
-Igaza van. - Bökött rá a tényre Jongdae, kicsit elhajolva az előtte lévő monitortól. Junmyeon még mindig aggódó tekintettel vizslatott és bár biztos, hogy ő szívesen segített volna bármiben, én nem akartam a terhükre lenni, a problémáimat elregélni meg főleg nem.
-De tényleg jól vagyok. - Eresztettem el egy őszinte mosolyt, elvégre aranyos volt tőlük, hogy aggódtak értem.
(...)
Nem tudom, hogy Yifannak az volt e a terve, hogy minden nap sírva aludjak el, de ha igen, akkor a terve sikerrel járt. Cikáztak a fejemben a felkavaróbbnál felkavaróbb emlékek, emiatt már két hete, szinte mindig a sírás fárasztott le annyira esténkét, hogy elaludtam, majd reggel vörös, bedagadt szemekkel keltem fel. Yifannak elég drasztikus módszerei voltak. Látszott rajta, hogy az a típus, aki lelkiterrorral és csavarhúzóval próbálta másokból kiszedni a bajukat, elvégre, velem is ezt csinálta.
Nem akartam Yifannak megnyílni, de már éreztem, hogy gyengülök vele szemben. Olykor-olykor akaratlanul csúsztak ki szavak a számon, mikor a családi, vagy éppen a nem létező szociális életemmel kapcsolatban kérdezett. Ilyen alkalmakkor, Yifan ajkai egy örömteli mosolyra húzódtak és úgy hallgatott engem. Biztos győzelmi táncot járt a fejében a kis köcsög.
Hideg, télies idő volt már egy hete, ami nagyon zavart. A hűvös szél kicsípte orcáimat, így azokon a kreol és piros árnyalat keveredett. Biztosan nagyon rondán nézett ki, arról meg már ne is beszéljünk, hogy mennyire el lilultak a kezeim, sőt, konkrétan úgy éreztem, hogy leesnek a helyükről. Igyekeztem gyors léptekben haladni apám háza felé, hogy minél hamarabb zongorázhassak.
A téli időszakban sokkal többet zaklattam az öreget, elvégre a régi zongora, ami immár a házban porosodott, nem fért el az én kicsi lakásomban és mivel ilyenkor rajzolni nem tudtam, inkább a billentyűk nyomogatásában leltem örömöm.
Esteledett már, a nappali műszakosok közül már mindenki végzett és haza fele tartott. Sok volt ilyenkor az ember az utcán, ezért apróra összehúzva magam szlalomoztam a tengernyi járókelő között. Ha nem figyelek oda, akár magukkal is sodorhattak volna, ezért nem hagyva magamnak az elbambulást, törtem előre fele a célomhoz. Aztán egyszer csak egy kéz fogott a vállamra és az egyik nyugisabb sikátorba rántott. Ijedten sikítottam fel, mire az illető befogta a számat és maga felé fordított. Az ismerős, meleg és megnyugtató mosoly láttán nem próbáltam szökni tovább, legalább is, nem olyan hevesen, és egy nagyot szusszantottam.
-Yifan! Az Istenért! Nem tudnál egyszer békén hagyni?! - Mérgesen néztem rá.
-Nem voltál otthon, pedig kerestelek. - Biggyesztette le alsó ajkát, nagy, barna szemeivel az enyéimbe nézve. - Nem hagyok ki terápiát.
-Na, elmész te a...!
-Gyere el velem valahova. - Fogta jobb kezébe az én balomat és teljességgel meglepődött valómat elkezdte maga után húzni. Nem, kicsit sem értettem félre a kérdését...
-Yifan! - Próbáltam valamit tenni az ellen, hogy kettesbe legyek vele, de mikor konkrétan berántott magával a házába, mindent feladva sóhajtottam egyet és könyörgően néztem rá. - Kérlek... csak most az egyszer hagyj békén. - Tettem össze mindkét kezem, de a szőke csak megrázta a fejét, bezárta a bejárati ajtót és a kabátját a fogasra téve hagyta el az előszobát. Hitetlenkedve vettem le én is a kabátom és mentem utána, a konyhába. Épp vizet tett fel a gázra és mikor ezzel végzett, felém fordult. Komolyan mért végig és pár lépéssel átszelve a kettőnk közti távolságot, vette le a zakóm. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, nem értettem, hogy mit akar csinálni és persze én egyből a rosszra gondoltam, ezért elég feltűnően messzibbre léptem tőle, "menekülésként".
-Ha az egész öltöny szetted végig rajtad lesz, akkor a haza fele úton megfázol. - Adta meg a magyarázatot tettére, majd ismét a gázhoz lépett. Megnyugodva fújtam ki a tüdőmbe rekedt levegőt, mi Yifan figyelmét felkeltette, de semmit nem mondott, csak a fejével a magaspult melletti egyik székre bökött, min helyet is foglaltam. Yifan egy nagy csésze gyümölcs teát rakott elém, míg ő is helyet foglalt velem szemben és iszogatni kezdte a saját meleg italát. Nem értettem, hogy most pontosan mit akar, de kezd egy kicsit idegesíteni a helyzet.
-Ha csak tea partit akartál tartani, akkor azt hiszem, hogy megyek is. - Álltam volna fel, de megállított.
-Terápiát tartunk, szóval ülj le szépen. - Parancsolóan intézte hozzám szavait, mire kérdés nélkül visszaültem az általam elfoglalt székre. - Miért sírsz esténként? - Még az első korty teámba is beleprüszköltem meglepettségemben, majd hitetlenül néztem az előttem, elégedetten mosolygó személyre. Már megint azt élvezni, hogy kínozhat.
-Nem is szoktam sírni...
-Ebben most nem tudsz hazudni. - Győzedelmesen nézett rám. - A kollégáid észre vették, hogy reggelente mindig pirosak egy kicsit a szemeid. Szóval... Miért sírsz éjszakánként? - Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni se a kérdéssel, se a helyzettel. Nem akartam erről beszélni, de Yifan már konkrétan a vesémbe látott, ami igencsak rémisztő volt. Még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem fogok megnyílni előtte, de ahogy egyre több terápián vagyunk túl, úgy érzem, hogy egyre közelebb is kerülünk. Mostanra már Yifan lett az az ember az életemben, akinek a legtöbbet beszélek magamról. Jó, itt csak pár kósza mondatra kell gondolni, mégis, tőlem ez igenis soknak számít.
-Mert felkavarsz bennem mindent. - Yifan szelíden elmosolyodott és az asztaltól felállva a nappaliba ment, ahova egyből követtem is. Helyet foglalt a kanapén, mire én is leültem, de a lehető legtávolabb tőle.
-Mesélj! - Csúszott hozzám közelebb és mindenféle kérdés nélkül ültetett féloldalasan az ölébe, fejemet a mellkasára hajtva. Az egész helyzet olyanféle nyugalmat árasztott, ami képes volt teljesen ellazítani. Bár szörnyen meg voltam lepődve, mégis, ennél még sosem éltem át szeretetteljesebb pillanatot. Azt hiszem, talán ekkor realizálódott bennem, hogy olyan szerelmes vagyok Yifanba, mint még soha senkibe. Nem akartam ezt elfogadni, de így volt és bár tényleg, őrülten szerelmes voltam, nem akartam neki ezt bevallani. Azt akartam, hogy semmi közünk ne legyen egymáshoz, hogy bárcsak soha ne is találkoztunk volna. Nem lennék képes egy kapcsolatban élni, félnék minden egyes romantikus mozzanattól, mivel szégyelltem azt, hogy mennyire tapasztalatlan vagyok ilyen dolgok terén. Nem volt még kapcsolatom és bár már feküdtem össze valakivel, az nem volt más, mint egy üres, érzelmek nélküli aktus, ami még csak egy kicsit sem hasonlított egy szeretkezésre. Kényszeres volt az egész, semmit nem akartam belőle, de muszáj volt megtennem. - Héj! Mi a baj? - Fogta két keze közé arcomat Yifan. Nem értettem ezt a reakcióját, de ezen mozzanata csak még több kételyt szőtt bennem. Még ha képes is lennék vallani, biztos, hogy ő visszautasítana, mert nem szeret viszont. - Jongin...
-Már miért lenne... - A szavaim elakadtak, ahogy végre megéreztem az arcomat átszelő kósza cseppeket. Meglepetten érintettem ujjaim a bőrfelülethez és mikor elvettem azokat onnan, elkerekedett szemekkel néztem a sós vízzel borított ujjaimat. Nem szerettem mások előtt sírni, így most is csak legszívesebben elmenekültem volna a szőkétől, de mivel tisztában voltam azzal, hogy zárva van az ajtó, ezért nem tettem ezt. Inkább, hogy minél kevesebbet láthasson belőle Yifan, elfordultam tőle. Próbáltam a könnyeim visszanyelni, egyszerűen nem is értem magam. Soha nem volt szokásom csak úgy sírni.
-Nyugi... ne szégyelld... - Fordította maga felé arcomat, miről egyből le is törölte azt a pár cseppet. - Ez egy teljesen normális és elfogadható dolog.
-Jól vagyok.
-Tudom, kemény fából faragtak, de néha te is lehetsz gyenge. - Simogatta meg fejem búbját, mosolygó szemeivel és derekamat ölelő karjával nyugtatva. - Mi történt veled Jongin?
-Ne! - Kaptam az emlékek hadára fejemhez és bár még mindig nem akartam ezt, de úgy igazán elsírtam magam akkor, Yifan előtt.
-Jongin, minden rendben? Olyan sápadt vagy. - Simított végig az arcomon Junnie hyung, aggódva fürkészve minden egyes rezdülésem.
-Persze, semmi gond. Ne aggódj. - Mosolyodtam el a tőlem telhető legjobban, de még én is kínosnak éreztem azt a gyenge, erőltetett mosolyt, ami a jelenlegi helyzetben, egyáltalán nem illett az arcomra.
-Már hogyne aggódjak, ha úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik?!
-Igaza van. - Bökött rá a tényre Jongdae, kicsit elhajolva az előtte lévő monitortól. Junmyeon még mindig aggódó tekintettel vizslatott és bár biztos, hogy ő szívesen segített volna bármiben, én nem akartam a terhükre lenni, a problémáimat elregélni meg főleg nem.
-De tényleg jól vagyok. - Eresztettem el egy őszinte mosolyt, elvégre aranyos volt tőlük, hogy aggódtak értem.
(...)
Nem tudom, hogy Yifannak az volt e a terve, hogy minden nap sírva aludjak el, de ha igen, akkor a terve sikerrel járt. Cikáztak a fejemben a felkavaróbbnál felkavaróbb emlékek, emiatt már két hete, szinte mindig a sírás fárasztott le annyira esténkét, hogy elaludtam, majd reggel vörös, bedagadt szemekkel keltem fel. Yifannak elég drasztikus módszerei voltak. Látszott rajta, hogy az a típus, aki lelkiterrorral és csavarhúzóval próbálta másokból kiszedni a bajukat, elvégre, velem is ezt csinálta.
Nem akartam Yifannak megnyílni, de már éreztem, hogy gyengülök vele szemben. Olykor-olykor akaratlanul csúsztak ki szavak a számon, mikor a családi, vagy éppen a nem létező szociális életemmel kapcsolatban kérdezett. Ilyen alkalmakkor, Yifan ajkai egy örömteli mosolyra húzódtak és úgy hallgatott engem. Biztos győzelmi táncot járt a fejében a kis köcsög.
Hideg, télies idő volt már egy hete, ami nagyon zavart. A hűvös szél kicsípte orcáimat, így azokon a kreol és piros árnyalat keveredett. Biztosan nagyon rondán nézett ki, arról meg már ne is beszéljünk, hogy mennyire el lilultak a kezeim, sőt, konkrétan úgy éreztem, hogy leesnek a helyükről. Igyekeztem gyors léptekben haladni apám háza felé, hogy minél hamarabb zongorázhassak.
A téli időszakban sokkal többet zaklattam az öreget, elvégre a régi zongora, ami immár a házban porosodott, nem fért el az én kicsi lakásomban és mivel ilyenkor rajzolni nem tudtam, inkább a billentyűk nyomogatásában leltem örömöm.
Esteledett már, a nappali műszakosok közül már mindenki végzett és haza fele tartott. Sok volt ilyenkor az ember az utcán, ezért apróra összehúzva magam szlalomoztam a tengernyi járókelő között. Ha nem figyelek oda, akár magukkal is sodorhattak volna, ezért nem hagyva magamnak az elbambulást, törtem előre fele a célomhoz. Aztán egyszer csak egy kéz fogott a vállamra és az egyik nyugisabb sikátorba rántott. Ijedten sikítottam fel, mire az illető befogta a számat és maga felé fordított. Az ismerős, meleg és megnyugtató mosoly láttán nem próbáltam szökni tovább, legalább is, nem olyan hevesen, és egy nagyot szusszantottam.
-Yifan! Az Istenért! Nem tudnál egyszer békén hagyni?! - Mérgesen néztem rá.
-Nem voltál otthon, pedig kerestelek. - Biggyesztette le alsó ajkát, nagy, barna szemeivel az enyéimbe nézve. - Nem hagyok ki terápiát.
-Na, elmész te a...!
-Gyere el velem valahova. - Fogta jobb kezébe az én balomat és teljességgel meglepődött valómat elkezdte maga után húzni. Nem, kicsit sem értettem félre a kérdését...
-Yifan! - Próbáltam valamit tenni az ellen, hogy kettesbe legyek vele, de mikor konkrétan berántott magával a házába, mindent feladva sóhajtottam egyet és könyörgően néztem rá. - Kérlek... csak most az egyszer hagyj békén. - Tettem össze mindkét kezem, de a szőke csak megrázta a fejét, bezárta a bejárati ajtót és a kabátját a fogasra téve hagyta el az előszobát. Hitetlenkedve vettem le én is a kabátom és mentem utána, a konyhába. Épp vizet tett fel a gázra és mikor ezzel végzett, felém fordult. Komolyan mért végig és pár lépéssel átszelve a kettőnk közti távolságot, vette le a zakóm. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, nem értettem, hogy mit akar csinálni és persze én egyből a rosszra gondoltam, ezért elég feltűnően messzibbre léptem tőle, "menekülésként".
-Ha az egész öltöny szetted végig rajtad lesz, akkor a haza fele úton megfázol. - Adta meg a magyarázatot tettére, majd ismét a gázhoz lépett. Megnyugodva fújtam ki a tüdőmbe rekedt levegőt, mi Yifan figyelmét felkeltette, de semmit nem mondott, csak a fejével a magaspult melletti egyik székre bökött, min helyet is foglaltam. Yifan egy nagy csésze gyümölcs teát rakott elém, míg ő is helyet foglalt velem szemben és iszogatni kezdte a saját meleg italát. Nem értettem, hogy most pontosan mit akar, de kezd egy kicsit idegesíteni a helyzet.
-Ha csak tea partit akartál tartani, akkor azt hiszem, hogy megyek is. - Álltam volna fel, de megállított.
-Terápiát tartunk, szóval ülj le szépen. - Parancsolóan intézte hozzám szavait, mire kérdés nélkül visszaültem az általam elfoglalt székre. - Miért sírsz esténként? - Még az első korty teámba is beleprüszköltem meglepettségemben, majd hitetlenül néztem az előttem, elégedetten mosolygó személyre. Már megint azt élvezni, hogy kínozhat.
-Nem is szoktam sírni...
-Ebben most nem tudsz hazudni. - Győzedelmesen nézett rám. - A kollégáid észre vették, hogy reggelente mindig pirosak egy kicsit a szemeid. Szóval... Miért sírsz éjszakánként? - Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni se a kérdéssel, se a helyzettel. Nem akartam erről beszélni, de Yifan már konkrétan a vesémbe látott, ami igencsak rémisztő volt. Még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem fogok megnyílni előtte, de ahogy egyre több terápián vagyunk túl, úgy érzem, hogy egyre közelebb is kerülünk. Mostanra már Yifan lett az az ember az életemben, akinek a legtöbbet beszélek magamról. Jó, itt csak pár kósza mondatra kell gondolni, mégis, tőlem ez igenis soknak számít.
-Mert felkavarsz bennem mindent. - Yifan szelíden elmosolyodott és az asztaltól felállva a nappaliba ment, ahova egyből követtem is. Helyet foglalt a kanapén, mire én is leültem, de a lehető legtávolabb tőle.
-Mesélj! - Csúszott hozzám közelebb és mindenféle kérdés nélkül ültetett féloldalasan az ölébe, fejemet a mellkasára hajtva. Az egész helyzet olyanféle nyugalmat árasztott, ami képes volt teljesen ellazítani. Bár szörnyen meg voltam lepődve, mégis, ennél még sosem éltem át szeretetteljesebb pillanatot. Azt hiszem, talán ekkor realizálódott bennem, hogy olyan szerelmes vagyok Yifanba, mint még soha senkibe. Nem akartam ezt elfogadni, de így volt és bár tényleg, őrülten szerelmes voltam, nem akartam neki ezt bevallani. Azt akartam, hogy semmi közünk ne legyen egymáshoz, hogy bárcsak soha ne is találkoztunk volna. Nem lennék képes egy kapcsolatban élni, félnék minden egyes romantikus mozzanattól, mivel szégyelltem azt, hogy mennyire tapasztalatlan vagyok ilyen dolgok terén. Nem volt még kapcsolatom és bár már feküdtem össze valakivel, az nem volt más, mint egy üres, érzelmek nélküli aktus, ami még csak egy kicsit sem hasonlított egy szeretkezésre. Kényszeres volt az egész, semmit nem akartam belőle, de muszáj volt megtennem. - Héj! Mi a baj? - Fogta két keze közé arcomat Yifan. Nem értettem ezt a reakcióját, de ezen mozzanata csak még több kételyt szőtt bennem. Még ha képes is lennék vallani, biztos, hogy ő visszautasítana, mert nem szeret viszont. - Jongin...
-Már miért lenne... - A szavaim elakadtak, ahogy végre megéreztem az arcomat átszelő kósza cseppeket. Meglepetten érintettem ujjaim a bőrfelülethez és mikor elvettem azokat onnan, elkerekedett szemekkel néztem a sós vízzel borított ujjaimat. Nem szerettem mások előtt sírni, így most is csak legszívesebben elmenekültem volna a szőkétől, de mivel tisztában voltam azzal, hogy zárva van az ajtó, ezért nem tettem ezt. Inkább, hogy minél kevesebbet láthasson belőle Yifan, elfordultam tőle. Próbáltam a könnyeim visszanyelni, egyszerűen nem is értem magam. Soha nem volt szokásom csak úgy sírni.
-Nyugi... ne szégyelld... - Fordította maga felé arcomat, miről egyből le is törölte azt a pár cseppet. - Ez egy teljesen normális és elfogadható dolog.
-Jól vagyok.
-Tudom, kemény fából faragtak, de néha te is lehetsz gyenge. - Simogatta meg fejem búbját, mosolygó szemeivel és derekamat ölelő karjával nyugtatva. - Mi történt veled Jongin?
-Ne! - Kaptam az emlékek hadára fejemhez és bár még mindig nem akartam ezt, de úgy igazán elsírtam magam akkor, Yifan előtt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)