Porcelánszív - Sekai

Nem is tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi volt számomra az unalmasabb. Az egyszerű emberek élete, vagy az a japán óra, amin épp ültem. Persze, a japán nyelv, meg úgy, egy iskolai óra mind az egyszerű emberi élethez tartozott, én mégis elkülöníttettem a kettőt. Hogy miért, azt sem tudnám pontosan megfogalmazni. Minden bizonnyal a múltkori alkalommal még az értelmet is kiszívták a fejemből, ezért lett ilyen elcseszett logikám. Bár nem is izgattam magam annyira ezeken a dolgokon, elvégre a gyilkoláshoz nem kellett túl sok ész, a nyomok eltüntetése meg mind Chanyeol feladata volt, ha már én agyilag sérültnek számítottam. Óriás barátom természetesen nem akadt ki ezeket, elvégre pontosan tudta, hogy mi történt velem, mi miatt változtam meg. Sokkal inkább idegesített ez engem néha napján, mint őt. Neki csak az kellett, hogy hűségesen maradjak mellette a következő gyilkosságnál is, mikor valakit a pokolba kell küldenünk. Engem viszont felettébb felcseszett, hogy a legutóbbi balszerencsés eset óta nem igazán tudtam gondolkozni. Minden bizonnyal egy orvos sokat segíthetett volna, de ezzel csak nem mehettem kórházba. Ott kérdezősködnek és ha rájönnek, hogy mi történt, tutira bedobtak volna mindkettőnket egy diliházba, pedig minden, amit átéltünk, félelmetesen igaz volt. Én magam azért imádkoztam nap, mint nap, hogy bárcsak ne lennének ezek a dolgok mind igazak, mégis azok voltak. Itt voltak az emberek között és ha mi nem lépünk, akkor irtó nagy pusztítást hagytak volna hátra maguk mögött, én pedig soha nem voltam az az ember, aki ezt tétlenül tűri, ha már mindent ilyen jól tudok a témáról.

-Na, helyre állt a fejed, vagy még mindig nem az igazi? - Chanyeol mit sem törődve a szar állapotommal pattant le mellém a padra, idegesíteni egy kicsit a dumájával. Legszívesebben ordítozva szaladtam volna haza, abba a romos házba, ahol éltem, de még mindig jobb volt ott, mint itt, a zajos suliban, az udvaron.

-Jelenleg szét akar robbanni.

-Akkor már javulsz. - Villantott felém egy ezer wattos mosolyt. - Lehet, hogy lesz még egy ügyünk. 

-De ez már a héten a harmadik és így csak lassabban jön rendbe a múltkori sérülés. - Szenvedve fordultam oldalt és hátra dőlve helyeztem a fejem Chanyeol ölébe.

-Tudom babu, de ez most fontos. 

-Ne hívj így! Inkább mond, hogy mi van? - Nem akartam szegénnyel bunkó lenni, de már a tűrés határom végén járhattam valahol. Persze, ahogy sokan szokták mondani a bunkó emberekre ebben a suliban, "Kedvesség, level: Oh Sehun". Nem tehetek róla, hogy ők felcseszik az agyam.

-Pár napja az egyik lány egy érdekes sráccal találkozott. 

-Hűha... és halálosan beleszeretett, ugye? - Nyávogtam, a lányokat imitálva, mert hogy ebben a suliban annyi hülye picsa volt, mint az egész világon sehol máshol. Oké, beszélek itt én úgy, hogy a kis énem inkább állt fel egy fiúra, mint sem egy lányra, de ez szerintem rohadtul nem számít. Még ha meleg is vagyok, simán bírhatnám a lányokat is baráti szinten, de az itteni egyedek csak illegették magukat minden helyes pasinak és nyivákoltak minden miatt. Én egy ilyen körülményes élőlényt nehezen tudtam magam mellett elviselni. Egy macska jobb társaságnak bizonyult, mint ezek.

-Elsőre igen, aztán pár nap múlva elmegyógyiban végezte.

-Ez még nem jelent semmit. 

-Csak olvasd el a csaj naplóját innentől és mindent megértesz. - Nyomta a kezembe az ominózus tárgyat és magamra hagyott. Tudta jól, hogy még nincs teljesen rendbe a fejem, de attól még egy hosszabb, információval teli mappát akart velem átolvastatni, utána pedig egy logikus magyarázatot várt tőlem arra, hogy mi a fene lehet ez. Kösz Chanyeol! Te vagy a legjobb társ és barát egyben!

(...)

-Na, mit gondolsz? - Alig hogy kényelembe helyeztem magam itthon, egy tál instant tésztás levessel a kezembe, már be is rontott az ajtón és lehuppant mellém a kissé megviselt kanapéra. - Szüleid?

-Most épp nincsenek itthon, de még ha itt is lennének, szerintem szarnának mindenre, köztük rám is, szóval nyugodtan beszélhetnék veled arról is, hogy a múlt héten hogyan öltem meg egy embert. - Soha nem voltak túlságosan törődő szüleim. Természetesen, a magam módján szerettem őket, elvégre eltartottak és elfogadtak olyannak, amilyen vagyok - pontosabban szartak a hülyeségeimre, de mindegy - és soha nem csesztettek semmivel. Reggel elmentek dolgozni, este jöttek, beszélgettek egymással vagy a tévét bámulták, majd elmentek aludni, úgy, hogy gyakran még csak egy árva pillantást sem vetettek felém. Nekem ezzel nem volt semmi bajom. Amint Chanyeollal Winchester tesók módjára belevágtunk a démonok űzésébe és a pokolba visszaküldésére, már tényleg, egyáltalán nem zavart, ugyanis még az sem hatotta meg őket, ha épp csurom véresen értem haza. Szerintem ha előttük kaptam volna szívrohamot se hívtak volna mentőt, sőt, még a hullámmal se törődtek volna nagyon. Oké, bevallom, szar alak vagyok és én sem vagyok szent, valamint ez a kijelentés elég csúnya volt, de valamilyen szinten igaz is. Tényleg szartak arra magasról, hogy mi van velem, ha régebben gond volt a suliban és személyesen az igazgató hívta fel őket, sem jöttek be hozzám.

-És tényleg embert öltél múlthéten. - Nevetett fel félig igaz állításán.

-Te is tudod, hogy az már rég nem ember volt... - Azokra az emberekre, kiknek a bőrébe démon bújt, már nem tudtam emberként tekinteni. Számomra ők csak gyenge bábok voltak, akik mindenféle küzdelem nélkül adták át a testüket és a lelküket, magának az ördögnek. Szánalmasnak tartottam ezeket az embereket.

-De, ember volt, ahogy a többi is, akiket már megöltünk... - Chanyeol csillogó szemekkel nézett a plafonra, olyas fajta bánatot sugározva ki magából, ami engem is elkeserített. - Néha nem érzed kiégettnek magad amiatt, amit csinálunk?

-Ha épp nem egy démont üldözök, akkor nem gondolok semmire a természetfeletti dolgokkal kapcsolatban.

-Azt... hogy?! Én mostanság alig merek elaludni, mert folyton azon kattog az agyam, mi van, ha rossz a hírem a Pokolban és küldenek hozzám valakit, hogy végezzenek velem.

-Hülye! - Nem hittem ilyesfajta dolgokban. Az eddigi tények szerint, amiket az évek során állapítottunk meg, senkit sem lehetett a Pokolból visszaküldeni a Földre. Azok a démonok, akik emberbőrbe bújva jártak közöttünk - ha lehet így mondani - friss szellemek voltak, akik elkallódva maradtak itt és hogy tudjanak bármit is csinálni, természetfeletti erejüket használva szereztek maguknak egy embert, akinek a bőrébe bújhattak és ezzel tovább rombolhattak. - Egyébként... visszatérve az új ügyre, elég gyanús a dolog, de nem tudom. Érdekes, de ennyiből még nem lehet megállapítani, hogy tényleg egy démonnal lenne dolgunk. 

(...)

-Szia, tudnál egy kicsit segíteni? - Meglepetten intéztem tekintetem a szekrényemről a mellettem álló fiúra. Olyan volt, mintha csak porcelánból állt volna az egész srác és csupán az cáfolta meg állításomat, mi szerint egy kész porcelán szoborral állok szembe, hogy bőre színe igen erősen kreolos volt. Kissé megnyaltam ajkaimat, igen szép kis valami volt ez a srác, de valamiféle gát visszatartott. A porcelános hatás, amit rajta láttam, olyan aggodalmakat idézett elő nálam, hogy nem mertem hozzáérni. Attól féltem, hogy egy rossz mozdulattól összetörhet. Mégis, egyfajta késztetés is volt bennem, mert az előttem álló úgy tekintett rám, mintha csak egy istenség lennék.

-Persze, mi a gond?

-Egy lány folyton zaklat és... tudod... nem igazán érdekelnek a lányok... - Halkan suttogott, ami igazán aranyossá tette.

-És én ezzel mit tudnék kezdeni? - Érdeklődve húztam fel szemöldököm, kissé flörtölve az előttem álló porcelán fiúval.

-Hát... ugye te... szóval te ugye... meleg vagy... ugye? - Csak bólintottam egyet. - Nagy gond lenne ha... szóval ha...

-Ha lesmárolnálak előtte? - Incselkedve simítottam karjára és áldottam az eget, hogy rövid ujjú volt rajta, mert így érezhettem selymes, makulátlan bőrének tapintását.

-H...ha..ha neked gond, akkor... - Egy pillanatig sem haboztam. Amint megláttam egy felénk leskelődő lányt, egyből az előttem lévő ajkaira martam. A lány az ajkaihoz kapott, látszott rajta a teljesen döbbenet, majd pár perc múlva, feleszmélve a sokkból, idegesen dobbantott egyet és elviharzott mellettünk, egy kissé meglökve engem is, és a fiút is.

-Mi a neved? - Simítottam arcára, de egy ponton valami felsértette a bőröm, mire a fiú ijedten takarta el kezével az adott részt szép pofiján.

-Bocsáss meg!

-Mi? - Nem igazán értettem a reakcióját, bár azt sem nagyon, hogy mi sérthette fel a kezem, de ezzel nem törődve kaptam a menekülni készülő fiú után. Nem fordult felém, csak a hátával szemeztem, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy különös viselkedésének oka az a zavar, amit én okoztam nála. - Mi a neved?

-Jongin... - Olyan halkan válaszolt, hogy alig bírtam kivenni, pedig egyedül voltunk a hosszúra nyúlt folyosón. - Kérlek... engedj el... sok ez nekem... így... megrepedek... - Nem értettem őt, de úriember lévén inkább hagytam, hadd menjen. Később is lesz alkalmam megismerni őt és a csodálatos vonásait.

(...)

-Bepasiztál vagy mi bajod van? - Chanyeol kissé dühösen horkantott fel, mikor már vagy tizedjére merültem el az én kis saját világomban. Nem mondom, hogy nem volt oka az enyhe kiakadásra, de attól még szíven ütött, hogy megzavart, miközben épp Jongin szépségét idéztem fel magamban.

-Még nem... de van jelöltem. - Perverzen elmosolyodtam, miközben újabb és újabb képek villantak elém Jonginról, ahogy a fehér ágyneműmön elém tárul az egész lénye.

-Ennek igazán örülök, de nem tudnál most inkább ide figyelni? Már rendbe jött a fejed, én pedig felettébb örülnék annak, ha használnád is egy kicsit. - Egy nagy sóhajtás kíséretében engedtem el az általam, már egy hete dédelgetett szép képet. Sajnos, hiába próbálkoztam a fiúnál, ahányszor valami komolyabb dolgot akartam tenni, vagy mondani a közelében, elmenekült. Nem értettem, hogy miért, hiszen tisztán látszott rajta, hogy tetszem neki, ennyire meg csak nem hozhattam zavarba. Én abban sosem voltam jó, ezért nem is próbálkoztam vele. Sokkal inkább pofáztam egy csomó romantikus dologról, vagy épp a partneremre bíztam a beszédet a randikon. Szerettem kiismerni az embereket, ez egy fajta bizalmat adott nekem.

(...)

Kicsit sem finoman kaptam Jongin ajkai után. Ahogy derekára fogtam, éreztem, hogy megremeg, hogy fél, még sem engedtem se a csókon, se a szorításon. Annyira áhítoztam már azok után a dús ajkak után, hogy képtelen voltam magam visszafogni a közelében, pedig Jongin nagyon törékeny fiú volt.

-Sehun... kérlek... - Próbált finoman eltolni magától, mire elfojtva magamban az indulatokat, távolodtam el tőle egy kicsit. Még így is alig fért volna el köztünk egy hajszál, de már hagytam egy kicsit levegőhöz jutni és már a falhoz sem préseltem olyan erősen. - Nekem ez még... nekem ez még nagyon új... - Igazság szerint, nem tőlem félt, hanem attól, hogy valaki most először ilyen közel volt hozzá.
Csodálatos volt az első randink, ha lehet annak nevezni egy kiadós sétát a városban. Jongin olyan szinten elbűvölt, hogy mellette minden egyes problémám megszűnni látszott, ez pedig felettébb kikapcsolt. Régen voltam már ennyire ellazulva, mint ezen az estén. Talán a hirtelen támadt lazaságom miatt mertem megtenni, hogy amint beléptünk Jongin házába - amit állítólag a nagymamájától örökölt - az ajtónak löktem és ajkaira martam. Akartam őt és bár tudom, hogy neki ez nagy dolog és még eléggé kezdőnek számít kapcsolatok terén, én mégis le akartam vele feküdni. Pontosabban szeretkezni akartam vele. Most sokan úgy gondolhatják, hogy már csak régen voltam bárkivel is és kanos vagyok, de nem. Annyira megszerettem Jongint, már az első találkozásnál, hogy képes lettem volna vele bármikor szeretkezni, és bár félt, én mégis ráerőltettem a dolgot.
Minden olyan csodálatos volt, hogy komolyan, képes voltam elhinni, hogy talán nekem is van esélyem egy átlagos életre egy gyönyörű fiúval az oldalamon. Jonginnal akartam megöregedni, akár még a híd alatt is mellette maradtam volna, ha úgy hozta volna a sors. Az az éjszaka, amikor úgy éreztem, hogy konkrétan egybeforrtunk mind testileg, mind lelkileg. Jongin halk, de annál izgatóbb nyögései, a bőrünk csendes csattogása, mind egy olyan állapotra repítettek, hogy konkrétan repülni tudtam volna a boldogságtól. Egyszerűen felemelt az, hogy Jongin megbízott bennem annyira, hogy átadja magát nekem és bár este egymás karjaiban aludtunk el, reggel már nem láthattam őt, ez pedig egy kicsit elkeserített. Természetesen, üzenetet hagyott, hogy ma időpontja volt a fodrászhoz és ezért ment el, de szívesen láttam volna reggel is a csupasz, kreolos bőrét.

(...)

Valamiféle nyomasztó érzés keringett körbe. Annyira rossznak éreztem mindent, hogy még a mellettem lévő Chanyeol suttogására is alig tudtam figyelni, pedig biztos fontos volt, amit épp közölt velem.
Egy régi, romos háznál voltunk, elbújva egy nagyobb bokor mögött, ahonnan a lehetséges bejáratot kerestük. Fontos volt, hogy észrevétlenek maradjunk, mert ha a bent lévő démon felfedez minket, eléggé meg nehezedik a dolgunk.

-Sehun, minden rendben? - Chanyeol nem volt hülye, emiatt pedig leplezni is nehezen tudtam, hogy valami gond van velem.

-Valami kurva nagy baj fog történni.

-Ezt honnan tudod?

-Nem tudom, csak úgy érezem. - Nem nevetett ki vagy szidott le, egyszerűen csak megértően bólintott egyet, mi szerint igyekszik majd oda figyelni az átlagnál jobban.
Chanyeol intett, mi azt jelezte, ideje lenne indulnunk. Ahogy bejutottunk a házba, a rossz érzés még inkább eluralkodott rajtam. Egyszerűen elképzelni sem tudtam, hogy miért volt minden ilyen baljós számomra, de Chanyeol végig mellettem volt és nyugtatott. Beléptünk az ominózus szobába, Chanyeol pedig lőtt. Hangos, porcelán töréshez hasonló hangot hallottam és mikor felnéztem, legszívesebben sírtam volna.

-Jongin! - Nem érdekelt, hogy Chanyeol mit gondolhatott rólam, mikor a földön elterülő fiúhoz rohantam. Egyszerre voltam dühös és elkeseredett, ahogy realizálnom kellett, Jongin mindvégig valami természettfeletti volt, de az még inkább zavart, hogy az eddigi ismereteim alapján, nem lehetett démon. A démonok nem ilyenek voltak. Ha meglőttük őket, a speciális lövedék felégette őket belülről, Jongin viszont... szó szerint szilánkosra törött egy ponton. A hasán egy nagy lyuk tátongott, olyan volt, akár egy összetört porcelán szobor. - Mi vagy te?! - Szerettem őt és nem akartam mérges lenni rá, mégis olyan nagyon kétségbeestem, hogy akarva, akaratlanul is egy ilyen kérdés sikerült neki szegeznem.

-Sehun... - Sírni akart, könnyek helyett viszont -porcelánhoz hasonló módon - felrepedezett az arca, a szemétől kezdve, egyenesen a nyakáig. - Én... én...

-Egy angyal... - Chanyeol adta meg a választ, mire csak még inkább szorongatott a sírás. Jongin csak végig simított az arcomon és mellkasát betörve, emelte ki fehér, porcelánból lévő szívét testéből.

-A tiéd... csak te érted dobog... - Alig, hogy ezt végig mondta, erősen összeszorította a kezében lévő porcelánt, mire az apró darabokra törött. A kezembe szórta a kicsiny darabokat és egy mosoly kíséretében halványulni kezdett.

-Jongin! - Egyszerűen eltűnt a kezeim közül, de szívének darabjai még nálam voltak. - Jongin... - Teljesen összetörtem, csak épp nem úgy, mint az én angyalom. Chanyeol csak lecövekelve állt, szerintem még csak most próbálta felfogni a dolgokat.

-Ha egy angyal megsérül... azt könnyen rendbe lehet hozni, hiszen nem hal meg egy kis töréstől, de ha... ha a szíve törik össze, anélkül nem tud tovább a földön maradni. - Határozott lendülettel álltam fel és gondosan becsomagolva az apró, porcelán darabokat, kirohantam a házból. A tüdőm már fájt a sok futástól, mégis hazáig rohantam, hogy az íróasztalomra kiszórva Jongin szívének darabjait, egy erős ragasztót véve magamhoz, ragasszak meg egy összetört szívet, annak reményében, hogy talán emiatt, ismét láthatom azt a kedves személyt, akihez tartozott.