A hajótörött - XiuChen

Imádtam a tengeren lenni, egy hajón ringatózva a fodrozódó hullámokkal. Eme szenvedélyemet könnyen ki tudtam elégíteni, hisz apámnak hajózási cége volt. Az utasszálításon túl, a sétahajókázásig mindent bevállalt. Volt, hogy koreai különlegességeket szállított a messzi nyugatra az ételpiacra. Apa tényleg, rengeteg dolgot bevállalt, ha a tengerről és a hajókról volt szó. Évente vette az újabb és újabb hajókat, hogy a céget növelje és minél több dologra lehessen nyitott.
Ami engem illett, soha nem érdekelt ezen dolog üzleti része, én csak folyton valamelyik hajón akartam lenni és utazni. Ennek köszönhetően rengeteg helyre eljutottam, egyszer még Afrikába is, és a hajó legénység barátságát megszerezve, én voltam mindig az aranyos, pufók kisfiú, akit sok dologra lehet tanítani, legalább addig nem unatkozik az ember. A legénység tényleg, rengeteg dologra megtanított, így akár már tíz éves koromban is képes lettem volna egyedül kihajózni a messzi óceánra és épségben vissza is térni.
Szerettem ezt az életmódot. Imádtam, hogy az eddig megélt éveim nagy részét a tengeren töltöttem, apám és az alkalmazottai mellett. Imádtam, hogy olyan dolgokat is láthatok, és olyan helyekre is eljuthatok, amiről a legtöbb korombeli gyerek csak álmodozhat. Persze, voltak hátulütői is ennek a dolognak. Anyám nem igazán tudott lelkesedni azért, hogy apa bármi könnyedséggel engedte ezt; őt sokkal inkább tette volna boldoggá, ha rendesen járok iskolába és az ott tanult dolgok kötöttek volna le. Nem tetszett neki, hogy néha bűzlöttem a haltól, mikor nagy ritkán hazamentem és az sem tetszett neki, hogy nem járok iskolába, mert szerinte emiatt butácska leszek, még azután is, hogy felnőttem. Én magam emiatt nem igazán aggódtam, egy idő után megtanultam kizárni anyám zsörtölődését és vele ellentétben én tudtam, hogy a hajón dolgozó emberek és utazók mindenre megtanítottak engem, amire szükségem volt.

Sokszor mutatkozott érdekesnek egy-egy hosszabb utazás. A tengerészek körében volt egy furcsa dolog, ami nem volt más, mint az idő. A legtöbbjük szinte szentírásként kezelte az időjárást. Valamiféle baljós előjelnek vették, ha felhős volt az ég, vagy épp pusztító kánikula volt tűző nappal egybe vegyítve. Az az napi is egy ilyen utazásnak indult. Reggel borús volt az ég, a szél pedig hevesen fújt, így nagy hullámok csapódtak az öböl partjának. Az égen nem szálltak sirályok, azok is inkább elbújtak valahova. Az egész legénység napokig azon aggódott, még az utazás megkezdése után is, hogy valami borzalmas fog történni.  Én magam ebben kitűntem közülük, hiszen nem tudtam semmiféle babonában hinni. Teljesen nyugodt szível mászkáltam fel-alá a fedélzeten, egészen addig, míg egy nagy viharba kerültem. Mivel nem akartam kint lenni a zuhogó esőn, kénytelen voltam apához bemenni a kapitányi részre. Alig lehetett valamit látni az ablaknak csapódó eső cseppektől, az ég is sötét volt, a víz pedig zavaros. Jó pár napig ilyen időben hánykolódtunk célunk felé a tengeren, bármiféle probléma nélkül, ugyanis semmi különös balszerencse sem történt. Mindenki épp volt, ahogy a hajó is, így végleg félresöpörve az apró kételyeimet is, kényelmesen hátradőlve, a kormányzókabinban utaztam tovább, teljes lelki békével.

A visszafelé úton ismét baljós jelek jöttek az időjárás részéről, viszont előbbi tapasztalataim alapján, én már tényleg egy kicsit sem aggódtam. Bíztam a szerencsékben, na meg a realitásban, elvégre egy ilyen fejlett hajón, egy ilyen fejlett legénységgel és kapitánysággal mi rossz történhet. Velünk ugyan tényleg semmi rémes nem is történt, viszont mikor már csak egy napnyira voltunk a már megszokott koreai kikötőtől, a még mindig viharos tengeren egy gyenge, hánykolódó kis testet pillantottunk meg. Az apró fadarabba kapaszkodó fiú alig volt magánál, senki se tudta volna megmondani, hogyan maradt fenn azon a kis darab fán. Jó egy órába tellett, mire nagy nehezen ki tudtuk valahogy szedni a vízből. Addigra már teljesen eszméletlen volt, de még halottnak is elment az ábrázata. A fiú pár évvel fiatalabb lehetett tőlem, emiatt olyan kilenc, esetleg tíz évesnek tippeltem meg. Meg sem mozdult, csak feküdt ott a fedélzeten, miközben a hajó orvosa teljes hideg vérét megőrizve próbált életet lehelni belé. Sűrűn pumpálta a csontos kis mellkast, ami csak nem akart még tíz perc után sem magától megmozdulni. De aztán, valami csoda folytán, hirtelen sebesen köhögni kezdett, a szájából nagy mennyiségű víz tört felszínre. Látszólag a sokkból még nem igazán épült fel, így apa a karjaiba kapta a remegő, vékony testet és bevitte magával a kormány kabinba. Az ottani ágyra helyezte le, hogy szemmel tarthassa az ismeretlen kisfiút, akit sikeresen megmentettünk. Én magam érdeklődve ültem le a földre, végig az ágyon édesen alvót figyelve, kinek alig látszott ki valamije a vastag takaró réteg alól.

Azon az ominózus napon, én és a szüleim, kaptunk egy új tagot a családba. Jongdae csupán csak a nevét és a korát árulta el, a családjáról csak annyit osztott meg velünk, hogy nagy bizonnyal a tengerbe fulladtak, egy borzalmas hajó szerencsétlenséget követően. Teljesen egyértelmű volt ezután, hogy a szüleim magukhoz vették, így lett egy kis öcsim.
Nem volt sok gondom Jongdaeval. Rettentő bájos volt és csendes, nem igazán okozott semmi kellemetlenséget. Talán az egyetlen dolog, amivel rendesen fel tudott idegesíteni, azok az ágy alatt bujkáló szörnyek voltak és a víztől való félelme. Jongdae soha nem jött ki velem és apával hajózni, inkább jó kisfiú módjára mindig otthon maradt anyával és suliba járt, jó jegyeket szerzett. Nem is volt egyébként ez olyan rossz, hiszen így mindkét szülőmnek meg volt az, amit nagyon szerettek egy gyerekben. Én apával voltam, mert mindketten imádtuk a vizet és a tengerészetet, míg Jongdae otthon volt anyával és szorgalmasan tanult, alig hiányzott az iskolából.

-Ne! Hyung! Ne! Nem akarom! Kérlek! Minnie hyung! - A fejemet rázva figyeltem a bömbölő Jongdaet, aki csak nem akart sehogy sem elhallgatni, hiába próbálkoztam már számtalanszor ezzel. Most, ahogy eddig mindig, csak állt az udvarunkban található medencében, a derékig érő vízben és sírt.

-Na, gyere te kis butus. - Még mindig fejemet rázva sétáltam be érte és emeltem ki az egyáltalán nem fulladás veszélyes mélységű vízből. Mikor a lába már a füvön volt, könnyes szemekkel nézett rám, ezzel egy olyan képet adva, mintha csak egy kiskutya lett volna. - Ugye tudod, hogy ha csak nem direkt csinálod, nem tudsz bele fulladni?

-Megmondalak Eunsung néninek! - Soha nem hívta az anyámat "anyának". Senki sem értette, hogy miért, de anya csak "Eunsung néni", apa pedig "Minhoon bácsi" volt számára. Ezzel mondjuk senkinek nem volt baja, attól még imádtuk ezt a kis lököttet, aki annyi szeretet árasztott magából, mint talán egyetlen ember sem. Ahogy futott be a házba is olyan aranyosan festett, de akkori kábulatomból felébresztett a józan eszem, mi szerint jobb lenne, ha anyának nem számolna be erről. Hamar utolértem és a karját megragadva szembe fordítottam magammal.

-Anyának egy szót se erről, különben legközelebb a cápák közé hajítalak be. - Jongdae arca teljességgel lesápadt, mire hangosan felnevettem és míg én azzal voltam elfoglalva, hogy még ne is könnyezzek mellé, addig Dae összefont karokkal állt előttem, próbálva felvenni egy fenyegető arckifejezést. Nem ért el vele sokat, az biztos, mert az ijesztővel ellentétben, olyan cuki fejet vágott, hogy helyből megcsipkedtem a pofiját.

-Ne már hyung! Hagyd abba! - Csapkodta kezeivel az enyéimet, végig ugyanazt a dühös ábrázatot tartva magán, míg én ismét csak szakadtam a nevetéstől.

(...)

Mikor egy hónapig egyáltalán nem láttam se anyát, se Jongdaet, kezdett bennem kialakulni egy kisebb hiány. Akkoriban hosszú útnak vágtunk neki, ráadásul apa egyik helyről a másikra nem sietett olyan nagyon, szeretett volna körbenézni a különböző tájakon. Régebben nem is lett volna ezzel semmi bajom, még mindig imádtam kihajózni bárhova, de hiányzott anya, na meg Jongdae is, ezt a hiányt pedig próbáltam valahogy pótolni, de csak nem akart sehogy sem sikerülni.

-Jongin?! Mi a gond? - Meglepődve néztem, a nálam négy évvel fiatalabb tizennégy éves matrózra. Egy részt, nem is tudtam róla, hogy őt is elhozzák ilyen hosszú utakra, úgy, hogy a szülei nincsenek vele, a másik pedig, hogy úgy sírt, mint akinek komoly fájdalmai vannak. Jongin nem volt egy sírós gyerek, mindig vidám volt és mosolygott, holott elég szomorú sorsa volt. Szegény családból származott, ezért kellett neki ilyen fiatalon dolgoznia és ezért tudott csak nagy ritkán bejárni az iskolába. Ami azt illeti, magántanuló volt, magántanárok nélkül. A hajó legénysége próbálta felkészíteni a féléves vizsgákra, ami eddig hatásosnak is bizonyult, de attól még nehéz volt ez számára. - Jongin... - A napbarnított bőrrel rendelkező kisfiú megtörölte szemeit, nem rejtegetve, hogy sírt és őszintén válaszolt.

-Még soha nem voltam ilyen hosszú úton... hiányzik a családom. - Abban a percben az én szívem is összefacsarodott és azzal a lendülettel megölelgettem a már csak szipogó fiút. A következő egy hónap alatt, amit utazással töltöttünk, Jongin lett az ideiglenes Jongdae a szememben, bár nem sokban hasonlított a két fiú, az biztos. Jongdae gyakran volt hisztis és pityogó, míg Jongin csendben végezte a dolgát és bár két évvel fiatalabb volt Daenál, mégis sokkal komolyabb is volt. Viszont még ezek ellenére is, az én kedvencem akkor is Jongdae maradt, akármilyen meglepő.
Az utazás végén, mikor megérkeztünk a már jól ismert kikötőbe, a parton hevesen integető anyám és a már tizenhat éves Jongdae fogadott. Olyan nagy lendülettel futottam hozzájuk és öleltem át őket, hogy majdnem mind a földön végeztük.

(...)

A huszadik születésnapomon borús és esős nap volt. Az egész család bent ült a jól befűtött lakásban, csendbe burkolózva foglalva el magát mindenki. Még délben megtartottuk a szülinapom, így a hátralevő délutánt szabadon és vidáman tölthettem volna. Viszont ez nem lett így. Úgy terveztük, hogy majd Jongdaeval filmezünk és bár én magam személyesen nagyon vártam ezt az alkalmat, soha nem következett be. Jongdae jó pár kört ugrált körülöttem, hogy mit szeretnék szülinapomra, de hiába volt egy konkrét kívánságom, azt csak nem kérhettem tőle. Téged. Ezt akartam neki mondani, a nyelvem hegyén volt, mégis visszafogtam magam, egészen a családi ebéd végéig. Kiültünk az udvaron lévő hintára - akkor még nem zuhogott az eső - és ott próbáltuk túlélni a kajakómát. Annyira teleettük magunkat, hogy mindkettőnk hasa kitüremkedett, akárcsak egy kisebb domb. Akkor, ott a hintán, Jongdae újra megkérdezte. Mit szeretnél szülinapodra tőlem? Nem válaszoltam neki. Csak hosszasan vizslattam a szép, barna szemeit, elveszve egy mély és sötét univerzumban. Hiába a még reggeli önerőm, akkorra már elveszett, így bármi kertelés nélkül nyomtam egy ártatlan szájra puszit puha ajkaira. Jongdae teljesen kikészült ettől; felpattant a hintáról, nem egy kört lerótt előttem, az akkor még száraz füvön, majd egy váratlan pillanatban pofon vágott és berohant a házban. Ezután nem sokkal eleredt az eső.
Jongdae bezárkózott a szobájába és hiába próbálkoztam nála, magyaráztam meg neki a dolgokat, csak még jobban felzaklattam szerintem, így inkább hagytam ezt az egészet.
Pár csendben telt óra után ezt nem bírtam. Felkapva magamra a hosszú esőkabátomat, elmentem otthonról, egyenesen a kikötőbe, a kedvenc hajómra. Itt nyugodtan meghúzhattam volna magam pár napra, anélkül, hogy haza kellett volna mennem, Jongdaehoz és ez is volt a terv. A szüleim már hozzászoktak, hogy néha-néha inkább a kedvenc hajómon alszom és nem otthon, így biztos nem találják majd furcsának a dolgot, Jongdae pedig... Jongdae pedig azt gondol, amit akar.

Már rám sötétedett, az eső még mindig nem állt el, de nem is volt vele bajom. Szerettem esőben aludni, megnyugtatott az ütemes, halk kopogás. Próbálva elhessegetni a rossz gondolatokat, dőltem el a kényelmes ágyon, a kormánykabinban, mikor hangos kopogások sorozata szakította meg a nyugalmat. Bele sem gondolva, hogy ki lehet az, az ajtóhoz sétáltam és mikor kitártam azt, érdeklődve húztam fel szemöldökeim.

-Mit akarsz? - Kissé ellenséges hangnemben érdeklődtem meg itt létét Jongdaenak, aki csak arrébb lökve engem, sétált be a kabinba.

-Én csak... szeretném megbeszélni... azt a... tudod... - Beszéde közben kezeit tördelte, fejét lehajtotta, egy pillanatra sem nézett rám. Nem mondom, most voltam életemben először nagyon dühös rá, egyben büszke is, hiszen végre képes volt magától meghozni egy döntést és azt végre is hajtotta. Ráadásul még a hajóra is fel kellett jönnie, pedig utált a fedélzeten lenni. Most is színtisztán látszódott rajta, hogy nagyon nem érzi magát biztonságban, de csak a kis ügyünk miatt képes volt ide jönni, mi tényleg nagy előre lépés tőle.

-És... mit akarsz ezen megbeszélni? Szerintem teljesen egyértelmű voltam.

-Igen, de... de én nem. 

-Kifejtenéd? - Jobb szemöldökömet provokatívan felhúztam és így vizslattam teljesen zavarban lévő lényét. Egy ideig csak ide-oda tekingetve állt egy helyben, pár méterre tőlem, majd egy váratlan pillanatban, egy nagyot sóhajtott és gyorsan átszelve a kettőnk közt lévő távolságot, ajkaimra csókolt. Felfogni sem volt időm, hogy mi történik, de ösztönösen csúsztattam kezeim derekára, még közelebb préselve magamhoz, mire a csókba sóhajtott. Elégedetten elmosolyodtam, mikor karjait nyakam köré kulcsolta és ő is, még jobban belemélyedt a nyelvcsatánkban, minek a levegőhiány vetett véget.

-Ez így megfelel?

-Tökéletesen. - Vigyorodtam el, majd egy újabb csókot kezdeményeztem ott, este, a vízen ringatózó hajón.

A tetőtéri páros - WooSan

Wooyoung soha nem volt gazdag, a családja sem volt egy túl előnyös helyzetben. A suliban inkább igyekezett eltűnni, elvegyülni a többiek között, hogy azok még véletlen se lássák. Mindig szar hangulatban volt, csak ritkán mosolyogott, azt a minimális jókedvet is inkább az iskolán kívülre tartogatta. Élte ő a kis semmilyen életét csendben, anélkül, hogy bárkire rábízta volna magát és az elcseszett érzelmeit, amiket csak nagy nehezen tudott néha rendbehozni. De neki jó volt így. Nem zavarta, hogy az anyja meghalt, hogy az apja folyton ivott és emiatt igencsak nehezen volt meg vele egy helyen, így egy tetőtéri lakásban tengette mindennapjait. Egy olyan lakásban, ahol bár a lakbért nem kellett fizetnie, mert nem is volt - mivel a ház teljes mértékben az övé volt - , de a gáz és villanyszámláért ő felelt. Magának kellett megkeresnie az iskola mellett a pénzt a megélhetésre, de nem zavarta ez sem. Akármilyen meglepő, de úgy gondolta, jó és kiegyensúlyzott élete van egy tökéletes otthonban, tökéletes barátokkal. Nem vágyott semmi másra, csak hogy amilye van, az meg is maradjon.
Tetőtéri lakásban élni, igencsak szégyen teljes dolog volt a koreaiak szemében. Csak azok éltek a tetőtéren, akik szegények voltak. Ezek kis piciny lakások voltak, sok pletyka szerint - amiket a jómódú emberek terjesztettek egymás között - olyan kicsik voltak ezek a lakások, hogy az ember nem tudott bennük kinyújtott lábbal aludni. Ez nyílván nem volt igaz, hiszen egy, max két ember tökéletes el volt bennük, de a gazdagok már csak ilyenek. Megszokták, hogy nekik szinte mindig van elegendő pénz a sebükben, ha nem több, ezen kívül máson nem is tudtak aggódni. Csak nagy ritkán érdekelte őket, ha egy családtagjuk kórházba került, vagy ha valaki csődbe ment, mert hát, történt már erre is példa.
Sokáig én is abban a téveszmében éltem; a jómódú életnél nincs is jobb, hiszen ki ne örülne annak, hogy csak megmozdítja a kisujját és máris pénzeső esik? Ezüs kanállal a számban születtem, emiatt pedig valamilyen szinten én is tönkrementem, hiszen sokáig én sem tudtam megbecsülni a kicsit. Amikor a szegényesebb életmódban élő nagynénim és nagybácsim valami kis olcsó ajándékkal lepett meg karácsonykor, csak hozzájuk vágtam az egészet és sírva ott hagytam őket, mintha valami égbekiáltó bűnt követtek volna el, pedig tudtam... A saját gyerekük nem kapott semmit soha, hogy a szülei meg tudjanak engem lepni valamivel. Hosszú éveken keresztül nem tudtam megszeretni apám testvérének a családját, emiatt pedig lehet, hogy tényleg megérdemlem, hogy az egész életem egy kész csőd legyen a végére. Hiszen nem becsültem azokat az embereket, akik szinte kiskirályként bántak velem, ahányszor jöttek hozzánk, vagy ha csak egy hétvégére rájuk lettem bízva.
Na, és Wooyoung. Azt a fiút néztem le a leginkább. Egy koszos kis semmire kellőnek gondoltam, aki a kukából szedi a napi kajáját és a ruháit, amik amúgy elég jó állapotban voltak, de egy idióta Choi San már csak ilyen. Kinevettem, mikor megtudtam, hogy tetőtéri lakásban lakik és kinevettem, mikor megtudtam, hogy részmunkaidős állásban kell dolgoznia. Pedig ő sokkal többet tett azért, hogy legyen valami pénze, míg az én zsebem mindig ki volt tömve a szüleim által. Szinte tejben, vajban fürödtem, egészen tizenhét éves koromig.
Mikor betöltöttem a tizenhetet, kezdett minden rosszra fordulni a családomban. A részvényeink mentek először a süllyesztőbe, majd apa üzlete is kezdett tönkremenni. Az eddig menőnek számító egzotikus gyümölcs piac már elavult lett, a szüleim pedig nem tudtak semmiféle újítást kitalálni, így az eddig felhőtlenül telt életem, itt véget is ért. Próbáltam segíteni a szüleimnek, hiszen kezdett nagyon felhúzni, hogy napról-napra egyre szegényesebben éltünk. Már nem ettünk mindennap friss, drága ételt, amit a háziszakácsunk készített és nem sokára már a házunkat is le kellett cserélnünk egy olcsóbb panel lakásra. Egy ideig kényelmesen el voltunk itt, voltak olyan időszakok, amikor kissé fellendült a piac, de végül csak még rosszabbra fordultak a dolgok. Az volt talán az egyedüli szerencsém, hogy miután meghalt a nagymamám, megörököltem tőle a roppant kicsi, de elég lakályos tetőtéri házat. Miután a családom életében egy újabb csőd következett, képtelen voltam elköltözni otthonról, ebbe az apró, tetőtéri lakásba. Innentől kezdve bujkálás volt az életem, hiszen ki nem találjátok, hogy a szomszédos ház, tetőtéri lakásában ki lakott. Wooyoung.

Ma is, ahogy mindennap, grimaszolva másztam meg a temérdek lépcsőfokot, magamban szitkozódva, hogy hogyan lehetek ilyen szerencsétlen és, hogy végződhetett így kamaszkorom utolsó szakasza. Ultra gáznak tartottam ezt a lakást, főleg, hogy bejárónő hiányában olyan rumli volt körülötte, na meg benne, hogy még egy büdös sikátor is elegánsabban nézett ki ennél a szemétdombnál. Bezzeg Wooyoung lakása körül mindig rend volt és ha jól sejtem, benne is ez a hasonló tisztaság uralkodott. Egyszerűen elképzelni nem tudtam, hogyan tud ilyen szép rendet tartani maga körül, közben pedig dolgozni és suliba járni. Nekem már az iskolába járás is nehézséget okozott a lakás tartás mellett, mellesleg kezdett kifogyni a tárcámból a megspórolt pénzem, a szüleim pedig le voltak égve, így nem tudtak némi zsebpénzzel kisegíteni.

Az este, mikor már besötétedett az ég, letörten ültem le a kint elhelyezett hintaágyon. Már csak ez a hintaágy maradt az egyetlen értékes holmim, így igyekeztem vigyázni rá és bármilyen meglepő, meg is tudtam becsülni, ami az én esetemben tényleg nagy fejlődésnek számított. Viszont, hogy meg is tudjam tartani az egyetlen értékes holmim, sürgősen el kellett kezdenem munkát keresni. Ha így folytatódik tovább minden, akkor egy hónap múlva már fűtésem biztosan nem lesz, pedig arra igen nagy szükségem lenne itt november végén. Elég hideg volt az idő, így elég meglepő is volt, hogy Wooyoung mi a fasznak pont most találta ki azt, hogy kijön levegőzni. Ahogy a tekintetünk összetalálkozott, éreztem, teljes mértékig elsápadok és konkrétan az egész életem lezajlott előttem. Wooyoung tekintete viszont elégedett, de talán még egy kicsit kárörvendően csillogott. Na, nem! Ezt nem!
Idegesen és kissé kétségbeesetten rohantam le a hosszú lépcsőn az utcára, onnan pedig a szomszédos házhoz, hogy minél hamarabb ki tudjam magam menteni ebből a szorult helyzetből. Eddig még senki sem tudta meg a suliban az új helyzetemet, amiben már lassan másfél éve éltem és nem is akartam, hogy bárki is tudja rajtam és Wooyoungon kívül.
Ahogy felértem a végtelenségig húzódó lépcsősorokon, nagyot szusszanva könnyebbültem meg, hogy Wooyoung még mindig kint tartózkodott és nem bent, hiszen rohadt nehéz lett volna onnan kiimádkozni, az biztos. A szépen ívelt, mandula vágású szemeivel elégedett nézett rám, ajka egyik sarkában egy önelégült mosoly foglalt helyet.

-Csak arra kérlek...

-Hogy ne mondjam el senkinek se a suliban? - Provokatívan felhúzta jobb szemöldökét, úgy vizslatva engem.

-Igen... Kérlek...

-Nem is értem, hogy gondolhattad ezt. Nem az a fajta vagyok, aki szívesen tönkreteszi mások életét, veled ellentétben. Nekem bőven elég az, hogy én tudok róla. - Legszívesebben pofán vertem volna a kis szemetet, az biztos, egy ilyen kijelentés után, a hangszínről, amit megütött velem szemben, pedig ne is beszéljünk.  Egyszerűen szánalmasnak éreztem magam, hogy képes vagyok egy olyan srácnak könyörögni, akit talán a legjobban tapostam el az összes eddigi áldozatomat nézve. Hiszen ő volt az, aki konkrétan még előttem is igyekezett minél jobban eltűnni, én mégis piszkáltam, pedig nem érdemelte meg. Jesszus! Mi van velem?! Ez a másfél év a tetőtéri lakásomban teljesen elvette az összes józan eszem, az biztos. Nem tesz nekem jót ez az életmód.

-Wooyoung nem jössz... Te meg mit keresel itt? - Komolyan mondom, valaki erősen basszon fejbe egy nagy fadarabbal, hogy végre legyen vége a szenvedésemnek. Nem mintha tiszta kín lenne az egész életem, csak ma ez egy olyan szerencsétlen nap, mint amilyet még nem éltem, az biztos. A következő alany ebben az egészben Hongjoong volt. Hongjoong és Wooyoung konkrétan versenyezhettek volna, hogy melyikük kapott tőlem több rosszabbat, ez pedig - fáj beismerni -, de bántott. Mostanában kezdtem el változni egy jobb irányba, így már nem zaklattam annyit egyik diákot sem, de valamiért Wooyoung és Hongjoong még mindig a célpontom maradt, ki tudja miért.

-Épp menni készültem. - Feszélyezetten elmosolyodtam, egyfajta néma üzenetet küldve a tekintetemmel Wooyoungnak, mi szerint jó lenne, ha a kedves kis barátjának sem csacsogná el a jelenlegi állapotomat. Tényleg, rohadt gáz volt ez a szituáció rám nézve és nem akartam még jobban azzá tenni egy Kim Hongjoongal is.

(...)

Az az ominózus eset után inkább nem kívántam, még csak látni sem se Wooyoungot, se Hongjoongot (jesszus, ez hogy lenne helyes nyelvtanilag?). Kerültem őket, mint macska a forró kását, főleg, hogy Wooyoung kurva sokat bámult az órák alatt, mert szerencsétlenségemre, egy osztályba jártunk. Komolyan mondom, már kezdett irritálni a csinos kis pofija, főleg, hogy úgy látszik, szeretett télen esténként kiülni a teraszra, akárcsak én. Igazándiból, meglepő, de a tél volt a kedvenc időszakom, mert olyan... nyugodt és meghitt, emiatt pedig elszomorít a tény, miszerint az idei karácsonyom se lesz jobb, mint tavaly. Mióta a családom ilyen nehéz helyzetben van, egy ünnepre sem kerítettünk sort, ami szinte szívbe markolóan hatott rám.
Már a hó is elkezdett esni pár hete, ami egy kissé megmelengette a szívemet, akármilyen furcsán hangzott is ez. Ami pedig a fejemet illeti, tényleg kezdtem megkattanni. Most is, elvarázsolva nézem, ahogy a szemben lakó Wooyoung teljesen belefeledkezve a munkába, díszíti fel a lakását. Mondjuk, olyan nagyon nem zavart ez már. Olyan egy hete kitudódott, hogy a családom csődbe ment, így hamar el is vesztettem a népszerűségem, amit annyira féltettem, most pedig, hogy már nincs, nem is hiányzik annyira.

-Mit bámulsz? - Wooyoung szúrós tekintettel méreget, enyhén gúnyos hangnemet megütve kérdésével. Én csak meglepetten pislogtam rá, nem gondoltam volna, hogy zavarni fogja, hisz már egy ideje abbahagytam a suliban az ő és a kis barátja szekálását. Na meg, tényleg nagy változáson mentem át ez a másfél év alatt. De ha jobban belegondolok, nem is olyan meglepő a felém irányul utálata.

-Bocs... - Csalódottan mentem be a lakásomba, úgy döntve, hogy ma inkább hagyok mindent a fenébe és korán elmegyek aludni. Én tényleg, meg akartam ismerni Wooyoungot, láttam benne a tökéletes potenciális barát jelöltet, ha már a régiek felém se néztek egy ideje.

(...)

A hó nagy pelyhekben hullott, ezzel fehérbe borítva a város házainak tetejét. Sajnos az utcákon nem volt ilyen szép a látvány, hisz az egykor hófehér pihe amint földet ért, mocskos latyak lett belőle, aminek nem volt valami szemet kápráztató látványa. Már megkezdődött a másfél hetes téli szünet, így jobb ötlet híján, vagy kint ültem a hidegben, vagy a nem sokkal melegebb házban unatkoztam a tévé előtt ülve. Ahányszor csak átnéztem Wooyounghoz, irigység töltött el, hisz míg ő kellemes meghittségben, a barátaival töltötte a szentestét, addig én egyedül meresztettem a seggem a hideg lakásomban, egy jó nagy kupac takaró alatt. Sírni lett volna kedvem, de nem akartam olyan mélyre süllyedni, hogy itt bőgjek egyedül karácsony este. A szüleim még tegnap este megüzenték, hogy idén sem tudjuk együtt tölteni az ünnepeket, akkor bőgtem eleget, most már semmi értelme nem lenne. Titokban amúgy átvágytam Wooyounghoz és tudtam, hogy bár roppant kínos lenne ez az egész az elején, el tudtam volna viselni, mert legalább nem lettem volna ennyire szánalomra méltó.

Hirtelen hangos kopogás szelte át a csendet, miben már hosszas percek óta ültem. Érdeklődve tekintettem az ajtóm felé, hisz ilyenkor még a postás is otthon ül a családjával és nem a küldeményeket hordja. A térdeim egy nagyot reccsentek, ahogy az egész napos semmit tevés után most végre megmozdítottam őket, majd lassan, komótosan a bejárati ajtóhoz sétáltam. A nyílászárót kitárva nem kicsit lepődtem meg, hisz Wooyoung állt a küszöböm előtt és az eddig mindennap látott ellenséges tekintete eltűnt arcáról, így csak kedvesen mosolyogva vizslatott engem. Nem igazán találtam értelmét annak, hogy miért jött át hozzám karácsony estéjén és hagyta ott - a hangok alapján - igen jó kedvükben lévő barátait.

-Bejöhetek? - Félénken szólt hozzám, mire csak egy apró bólintottam és a sokkból még mindig nem eszmélve fel, léptem arrébb, hogy beléphessen kicsiny hajlékomba. - Huuu... Elég hideg van nálad. - Karjaival átölelte magát, így fordult vissza felém. Még mindig meg voltam lepődve, így nem igazán tudtam, mi lenne számára a megfelelő válasz, így csak egy roppant egyszerű szó tellett tőlem.

-Tudom. - Wooyoung elgondolkozva húzta fel egyik szemöldökét, látszólag nem igazán értette a viselkedésem, ahogy én sem az övét. - Miért jöttél?

-Hogyhogy egyedül töltöd a karácsonyt? - Nem nagyon volt kedvem most válaszolni neki erre, elég érzékenyen érintett ez a téma, ezért csak hanyagul megrántottam a vállam és közelebb léptem hozzá. Pár centi fért el csak közöttünk és míg Wooyoung számára ez kínosnak hatott, mert úgy elvörösödött, akár egy érett paradicsom, addig én elvesztem az arca tanulmányozásában. Egyetlen egy dolog volt, amit mindig is elismertem ebben a fiúban, az pedig a kinézete. Igen érdekes, de egyben helyes arca volt. Nem az a nőies fajta, hanem az a férfiasan szép. - Nem jössz át.. hozzám? Szerintem még Hongjoong is sajnál téged és nem lenne ellenére. - Édesen elvigyorodott, mire egy kissé én is elmosolyodtam.

-Hogy lehettek velem ilyen kedvesek? Nem érdemlem meg.

-Tudod... ha már így is mi vagyunk a suliban a tetőtéri páros... - Halkan felnevetett, a pír pedig még mindig nem tűnt el arcáról.

-Páros? - Meglepetten emelkedtek meg szemöldökeim, így lépve hozzá még közelebb, mire ő egy kicsit hátrált.

-Igen. - Amint ez a szó elhagyta a száját, kezeim közé fogtam helyes arcát és ajkaira csókoltam. Éreztem, hogy egy pillanatra megmerevedett, majd ugyanilyen gyorsan el is lazult és viszonozta a csókot, ami melegséggel töltötte meg a szívem. Talán azért piszkáltam ilyen sokat őt, mert mindig is tetszett, nem tudom. Igazándiból, soha nem vallottam magam teljesen heterónak, a régi barátaimmal is gyakran csináltam félreérthető dolgokat. - Na, akkor átjössz?

-Hát hogyne! - Nevetve csókoltam ismét ajkaira, hamar átvéve a dominanciát, ami bár fura volt, de mégis tetszett. Gyengéden eldöntöttem Wooyoungot az ágyul szolgáló matracomon, egy pillanatra sem szakadva el ajkaitól. Egyszerűen csak élvezni akartam azt a melegséget, amit az egész lénye nyújtott nekem, közben pedig az igen furcsa kapcsolatunkon agyaltam, amit hiába logikáztam így, meg úgy, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy normális esetben nekünk még mindig messziről kerülnünk kéne egymást, az biztos. De ez mégsem volt így, hisz most itt fekszünk az ágyamban, elveszve egymás csókjaiban, miközben szerelmesen simítunk végig a másik, ruhával fedett testén. Talán még sem voltam olyan gonosz, mit gondoltam?

-Gyere, bemutatlak a többieknek.

-Szerintem olyan nagyon nem kell nekik bemutatni. - Kínosan felnevetve simítottam tarkómra. Wooyoung csak felnevetett szenvedő ábrázatomon, majd kezét az enyémbe csúsztatva ráncigált ki nagy nehezen a lakásomból. Megmásztuk a hosszas lépcsősorokat, majd megállva kint, az ajtó előtt egy újabb csókot adott ajkaimra.

-Nem lesz gond, tetőtéri pasi. - És milyen igaza volt. Meglepő módon senki sem volt velem ellenséges és küldött el a francba. Mind kedvesen viszonyultak hozzám, még a múltban elkövetett rossz tetteim ellenére is, ezt pedig bár nem tudtam hova tenni, mégis örültem neki.

Elvesztettem az otthonom és a családom, de helyettük kaptam újat.