Tükör - MinSung

Lábak csattantak nagyot a fa parkettán, a jól kivilágított helyiségben. Az zene még mindig dübörgött, holott, már csupán csak három olyan ember volt a kilenc tagú csapatból, aki még bírta a tempót. Nem sokára kettő, végül pedig egy; de ez a maradék fáradhatatlanul mozgott továbbra is, már túlontúl tökéletesen kilépve minden egyes ütemet és mozdulatot. A többiek háttal a tükörnek dőlve lihegtek, dőlt róluk az izzadság és ez a helyiségben is jól kivehető volt. Állott víz szag terjengett szét, a tánc tanár is inkább elhagyta a termet, minthogy ezt a bűzt kelljen továbbra is éreznie.
A zene véget ért, mindenki egy csordaként állt volna fel, hogy elhagyja a termet, de az utolsó, még épp lábakon álló ember komótosan a hangfalhoz sétált és újraindította a számot. A többiek lesokkolva néztek hátramaradt társukra az ajtóból, némelyek még a küszöbön álltak. Minho ismét belekezdett, ezúttal már sokkal tökéletesebben a koreográfiába, végig kritikus szemekkel nézve magát a tükörben. Ha csak egy kicsit hibázott, komoly, belső hisztibe kezdett és ismét újraindította a számot, hogy számára minden tökéletes legyen.
A többiek továbbra is megszeppenve néztek rá, letaglózva Minho kifogyhatatlan kitartásán. Ámuldoztak a tökéletes mozdulatokon, ami számukra lehetetlennek tűnt, Minho mégis megvalósította a lehetetlent, ugyanis olyan tökéletesen csinált mindent, hogy azt minden profi táncos megirigyelte volna. Minho viszont felettébb nem volt megelégedve magával, ezt pedig, csupán csak egy tag vette észre, Jisung.
Minho és Jisung az abszolút tökéletes barátság szimbólumai voltak a banda tagoknak. Soha nem vesztek össze, mindig teljes mértékben együtt értettek és nem hagyták cserben a másikat. Ők lógtak együtt a legtöbbet, legyen az csak egy szimpla videójáték, vagy egy séta, egy nyugisabb helyen, ők szinte mindig együtt voltak. Nem tudták megunni a másik társaságát, ez pedig már szemet szúróan tökéletes barátság volt. A többiek sokat gondolkoztak azon, van e valami komolyabb a MinSung páros között, de végül soha nem jutottak semmire. Ami az eszükbe jutott, szimpla csak feltételezés volt, egy ilyennel pedig nem volt szabad mutogatni, meg komolyan venni, mert csak az tudja az igazságot, akiről beszéltek. Már pedig Minho és Jisung is, teljes vérükig állították, hogy nincs köztük olyan kapcsolat, a többiek pedig nyílván hittek nekik. És tényleg, még nem volt köztük semmiféle kapcsolat.

Minho egy váratlan pillanatban összerogyott, az ajtóban állók pedig egy szempillantás alatt termettek mellette, hogy felsegítsék, és a hogy létéről kérdezgessék. Minho mit sem törődött a segítséget nyújtó kezekkel, önmagától felállt és ott folytatta a táncot, ahol abba hagyta. Mindenki értetlenül nézett rá, nem értették a hirtelen hajtás mivoltját. Chan, a leader, határozottan utasította a tagokat arra, hogy menjenek ki a teremből, zuhanyozzanak, majd lent, a kocsinál várják meg őket, mire azok egy emberként - akár a jó katonák - elvégezték a dolgukat. Chan aggódva fordult Minho felé, aki mintha semmit sem észlelt volna az előbbiekből, továbbra is táncolt.

-Minden rendben veled? - Jisung ügyesen leválva a többiektől, a résnyire hagyott ajtóhoz simult, onnan lesve be a táncterembe, halkan követve az eseményeket. A leader határozottan tette fel kérdését, mire Minho a hifihez ment és leállította a zenét. Egy nagyot sóhajtott, majd egy erőltetett mosolyt felvéve fordult Chan felé.

-Minden.

-Nem úgy vettem észre. - Chan hitetlenül húzta fel jobb szemöldökét, nem igazán jutott el a dolog miértje az agyáig, sőt, felfogni sem volt képes Minho maximalitását.

-Tényleg, semmi gond. - Minho még magyarázkodott egy ideig, de már látszott rajta, hogy legszívesebben kitessékelné a vezetőt a táncteremből, a gyakorlás érdekében. Chan kitartóan hallgatta társát, nem akart egy tapodtat sem mozdulni addig, míg az valami komolyabb indokot nem mond viselkedésére, de végül feladta és egy fej rázás kíséretében elhagyta a helyiséget.
Minho megszeppenten nézett a vezető után, de végül egy vállrándítással lerendezte a dolgot, gyakorolnia kellett. Míg Chan hagyta el a termet, addig ő a hifihez sétált és ismét beindította a zenét.
Mikor a leader kilépett a teremből, meglepetten nézett az ott maradt Jisungra.

-Hát te? Miért nem mentél a többiekkel?

-Beszélhetnék kettesben Minho hyungal? - Jisung bánatosan tekintett a vezetőre. Nem beszélt még erről Minhoval, de már egy jó ideje sejtette, valami gond van. Nem akarta a témát erőltetni legjobban szeretett hyungjánál, de már kezdett nagyon aggódni. Minho az utóbbi időben már túlságosan is túlhajtotta magát, éjszakába nyúlóan edzett, ez pedig nagyon nem tetszett a fiatalabbnak. Azt gondolta eleinte, pár hét, és az idősebb túl lesz ezen időszakán, de nagy pofon volt ez az élettől Jisung számára, hogy nem így lett. Minho továbbra is hajtotta magát, megállás nélkül gyakorolt és edzett.

-Persze. - Chan csak bíztatóan elmosolyodott, majd magára hagyta Jisungot az entertainment kihalt folyosóján. A fiú nagyot sóhajtott, próbálta összeszedni a gondolatait, hogy mi lenne a legjobb mondat, vagy kérdés, amit az idősebbnek kéne szegeznie. Nem akarta megbántani Minhot, vagy esetleg megijeszteni a durva szavakkal, csak nyugodt körülmények között akart vele beszélni.

-Gyakorolhatnék veled? - Jisung hangja halkan szelte át a levegőt, Minho mégis meghallotta a számára oly' szeretett és félénk hangot. Őszintén mosolyogva nézett az ajtóban állóra, majd bólintott egyet. Jisung lepakolta a cuccait és levette magáról fekete pulcsiját, majd a terem közepére lépve várta, hogy az idősebb újraindítsa a zenét.
Olyan húsz perce gyakorolhattak, mikor Jisung fáradtan rogyott össze, ott, ahol volt és nagyokat lihegve vizslatta a fehér plafont. Minho kissé aggódva sietett a fiatalabbhoz és a másik felé hajolva ismét elmosolyodott.

-Miért maradtál, ha ennyire fáradt vagy?

-Féltelek hyung. Te is bármikor összeeshetsz. - Minho ledöbbenve nézett a fiatalabbra, majd annak arcára simított.

-Nem lesz gond Jisung.

-Már, hogy ne lenne gond?! Nem egészséges amit csinálsz hyung és nem csak én aggódom érted, hanem a többiek is. Mire való ez a nagy hajtás? Nem gondolod, hogy már így is eléggé sokat kell güriznünk nap, mint nap? - Jisung fújtatva csapta ökleit a fapadlónak, míg Minho tekintete elkomorult.

-Ezt nem érthetitek. Ti tökéletesek vagytok. - Az idősebb csalódottan ment ismét a hifihez és megint lejátszotta előröl a zenét. Jisung közbe értetlenül nézett legjobban szeretett hyungjára, aki megint csak a gyakorlásnak szentelte minden figyelmét. A fiatalabb idegesen pattant fel a padlóról és egy nagyobbat dobbantva kisietett a teremből, hangosan vágva be maga után az ajtót. Minho szomorúan nézett utána és hogy elfelejtse bánatát a tükörbe nézett; tekintete szomorúvá, csalódottá vált, ahányszor csak önmagát nézte a valóságot visszaadó tárgyban, és ahogy mindig, csalódott a valóságban.

Jisung elkeseredetten hagyta el a nagy épületet, szorosan összehúzva magán kabátját. Tavasz vége fele járt, mégis, az idő a napokban igen csak hideggé formálódott. A vékony dzseki, ami a rajta volt, aligha védte meg az éjszakai hidegtől, de mivel egy kissé ideges volt, nem intett le egy taxit sem, hanem inkább a saját lábán kívánt visszajutni a dormba. A szél egy nagyobbat libbent, a kabát vékony anyagán pedig átszökött a hideg fuvallat. Jisung megremegett, érezte, hogy az egész testét elborítja a libabőr, ezért sietősebbre vette séta tempóját.
A dormba érve egy nagyot sóhajtott, kellemesen esett neki a bent található meleg levegő. Hideg dzsekijét egyből lekapta magáról és az előszobában található fogasra helyezte. Nehezen lépve vánszorgott el szobájáig, hogy összeszedve a szükséges dolgokat, fürödni menjen.

-Tudtál valamit kezdeni vele? - A leader fáradtan dugta ki szobájának ajtaján, kissé kócos fejét és nagyokat ásítva nézett érdeklődön, a már folyosó végén lévő Jisungra, várva egy pozitív visszajelzést, de az csak szomorúan megrázta a fejét, ezzel mindent elmondva, ami történt. A vezető elkeseredetten bólintott egyet, útjára engedve a fiatalabbat, a fürdő felé.
A meleg zuhany végig perzselte Jisung átfagyott bőrét. Élvezte azt a kellemes komfortot, ami ezekben a percekben elárasztotta, így pedig sikerült egy kicsit elengednie a negatív gondolatokat. Aggódott, viszont magával is törődnie kellett néha. Hallotta, ahogy a dorm bejárati ajtaja nyitódik, majd csukódik. Tudta, hogy csakis szeretett hyungja érhetett haza, ez pedig még inkább ellazította, mert úgy gondolta, talán megjött az idősebb esze és ezen az éjszakán, végre normálisan, minimum nyolc órát fog aludni és nem kettőt, ahogy azt az utóbbi időszakban tette.
Pár perc után, Jisung mosolyogva adta át a fürdőt az idősebbnek és fáradtan csoszogott szobájába, hogy egyből a puha ágyra vethesse magát és az álom elragadja. Egy ideig még fáradtan pislogott, végig a résnyire nyitva hagyott ajtót szuggerálva, de végül a kimerültség magával rántotta és elaludt.
Olyan hajnali kettő fele ébredhetett meg, nem messze tőle, halk dobogást és lihegést hallott. Először csak érdeklődve emelte meg a fejét, próbálva rájönni a hang forrására és mikor a szoba másik végében lévő ágyra nézett, aggódni kezdett, Minho hyungja ugyanis nem volt a fekhelyén és nem aludt ugyanolyan édesen, mint pár perccel ezelőtt fiatalabb szobatársa. Jisung nagy nehezen megemberelte magát és kikászálódott az ágyából. A takarót magára terítette és úgy sétált komótosan az ajtó felé, hogy a kilincset halkan lenyomva, elhagyja a szobát. Ahogy kilépett a folyosóra, a már szobában hallott hangokat intenzívebben észlelte, ezért követve a zajt, a nappaliban kötött ki. Minho épp egy mozgás gyakorlatot végzett elszántan, fehér atlétája teljesen átázott az izzadságtól; mikor meglátta a tőle nem messze álló Jisungot, a füllhallgatót kihúzta a füléből és sajnálkozóan nézett a fiatalabbra.

-Felébresztettelek? - Jisung csak legyintett egyet, majd helyet foglalt a kanapén. Minho vissza helyezte a helyére a füllhallgatót, majd ismét a gyakorlatba kezdett. Tíz perc eltelte után, hevesen lihegve a dohányzóasztalra helyezett üvegért nyúlt és nagyokat kortyolt abból. Hirtelen lemerevedett, tekintete elkomorult. Jisung nem tudta, hogy mi lehet a gond, majd követve az idősebb tekintetét, a tükörrel találta magát szembe. Minho leemelte szája elől az üveget és továbbra is a tükörben vizslatta magát, hogy aztán idegesen csapja az asztalra a vízzel megtöltött műanyagot és a földön helyet foglalva, felülésékkel folytassa az előbbieket. Jisung eközben szomorúan nézett rá, oda akart menni hozzá, hogy megölelje az idősebbet és elmondja neki "Minho, te ugyanolyan tökéletes vagy, mint bárki más a csapatból. Ne törődj a tükörrel".

Egy söpredék gyermeke - KaiChen

Legszívesebben elsírtam volna magam, mikor a békésen alvó Jongint megszabadítottam a pólójától. Könnyes szemekkel fogtam a vizes szivacsot, amivel az alvadt vért tisztítgattam le szép testéről. A sebei csúnyák, feldagadtak voltak, némelyik már gennyes is volt. Ahogy a hideg vízzel átitatott szivacsot egy kicsit erősebben húztam végig a vágásokon, felszisszent, de olyan mélyen aludt a kimerültségtől és a vérveszteségtől, hogy nem kelt fel.
Nem lett volna szabad ennyire megerőltetnem a szökés utáni napokban. Majdnem egy héten keresztül csak az intézet mögötti sűrű erdőt jártuk abban a reményben, hogy egyszer talán kijutunk. Egyik alkalommal megcsúsztam valamiben és kiment a bokám. Jongin egyből a segítségemre sietett és addig cipelt a hátán, amíg ki nem jutottunk a fák közül. Onnantól már nem volt nehéz dolgunk, hiszen hamar felismertem a környéket, ezáltal, már aznap, a valódi otthonom melegét élvezhettük. A két kezemet is összetettem anyámért, amiért még nem mondott le rólam teljesen és visszafogadott Jonginnal együtt. Igen ám, de amint beléptünk a ház falai közé, a szerelmem rongybaba módjára esett össze. Nem kicsit voltam megrémülve, főleg, mikor még két nap után se volt hajlandó felkelni.
Eleinte nem csináltunk vele semmit. Lefektettük a vendégszobába az ágyra és ott hagytuk, már amennyire én el tudtam szakadni tőle. Tegnap pár percre felébredt és amint ivott egy kicsit, hogy ne száradjon ki, mint aki fel se kelt, visszaaludt. Ma jutottam el addig, hogy át kéne öltöztetni, de amikor levettem róla a pólóját, lesokkoltam a látványon. Most pedig itt vagyok mellette, és ezekben a percekben azon munkálkodom, hogy kellően letisztítsam és lekezeljem a sebeit.

-Olyan rég óta vagy itt benn. Mi van Jong... Jesszusom! - Anya elejtette a kezében lévő tálcát, így az azon lévő tányér hangosan találkozott a padlóval. - Nem jól csinálod! Add ide! - Kapta ki a kezemből a vizes szivacsot és elfoglalva eddigi helyem, vette át a sebek tisztítását.

-Olyan csúnyák anya... Nem fogja túl élni! - Sírtam fel.

-Ne legyél már ilyen gyenge és reménytelen! - Dorgált meg és szigorúan nézve rám, próbált egy kicsit a lelkemre hatni. - Ahogy elnézem a régi hegeit, kapott ő ennél már rosszabbat is, minden rendben lesz. - Annyira hinni akartam neki, de nem tudtam elengedni a félelmeim. Többszörösen lejátszódott a fejemben Jongin halála, ez pedig kikészített. Az egyik legnagyobb félelmem az ő elvesztése volt. Annyi szépet éltünk át együtt abban a nyomorult intézetben, hogy már fájóan szerelmes voltam belé. - Ugye tudod, hogy még nincs vége?

-Minek? - Meglepetten néztem a szerelmemet ápoló anyámra, akinek arcáról szinte sütött a félelem.

-Azzal, hogy elszöktetek abból az intézetből, nem hagytátok végleg félre a múltat. Tudod Dae, vannak ilyen-olyan szabályok a világban, és ha egy elmeroggyant megszökik egy ilyen intézményből, annak a keresésére indulnak, hogy visszavigyék, ahova való. - Szomorúan nyúlt a fertőtlenítőért. - Már bánom, hogy oda vittelek. Nem lett volna szabad ezt tennem. Jó anyához méltóan nekem kellett volna téged megnevelnem a hülyeségeid végett.

-Anya.... ez főként az én hibám is, oké? Mellesleg... ha nem megyek oda, akkor nem ismerem meg Jongint, és ha nem ismerem meg Jongint, akkor neki még mindig ott kéne sínylődnie.

-Tényleg! Ezt még nem is kérdeztem... Jongin miért került oda? - Szomorúan gondoltam vissza arra a napra, mikor szerelmem beszámolt nekem itt léte okáról. Velem ellentétben, neki tényleg szüksége volt egy jó dilidokira, még ha nem is volt közveszélyes és nem is csinált közszemérem sértő dolgokat, úgy, mint én.

-Rossz volt a családi háttere. Az apja előtte lőtte le az anyját, majd a kicsi fiát egy pincébe lezárva tartotta. Egy kicsit... gyatra a kommunikációs készsége, de amúgy rendes srác, csak hát... nem igazán bírja az embereket, elég komoly tömegiszonya van. - Anya csak megértően bólogatott. Ahányszor futólag rám pillantott, láttam a szemeiben az őszinte megbánást, az aggodalommal vegyülni. Nem csodálom, hogy aggódott. Amint elmondta, hogy azok az őrültek a nyomunkban lehetnek én is bepánikoltam, nem kicsit. Nagyon rosszul állunk jelenleg; nem lennénk képesek menekülni, ha jönnek, az meg már egy másik téma, hogy hova kéne mennünk. Nem voltunk elég precízek a szökést illetően. Tudtam, szinte éreztem a zsigereimben, hogy túl könnyen ment a dolog, biztos lesz valami hátul ütője. Meg kellett volna semmisítenünk a papírjainkat, hogy ne tudjanak bizonyítani semmit az ott töltött időnkről.

-Valahogy nem tudnátok mégis megszerezni azokat a papírokat?

-Legfeljebb csak én tudnám, mivel Jongin jelenleg teljesen le van szedálva, de... nem hiszem, hogy sok mindent tudnék tenni. Ahhoz észrevétlenül vissza kéne jutnom az épületbe, és vagy öt emeletre fel kell mennem, hogy a dokumentumos szobában legyek, ahol minden papírt tárolnak. Túl rizikós, egyszerűen... ötletem sincs, hogy mit kéne...

-Az igazgató... - Jongin alig hallható, de azért kivehető hangja szakít félbe. Egy mozdulattal mellette termek és két kezem közé fogva sápadt arcát, egy gyengéd csókot nyomok ajkaira. Félek, hogy bármi történhet vele, hogy teljesen összetörik lelkileg, ezáltal fizikálisan is.

-Ne erőltesd meg magad kicsim.

-De... az... igazgató...

-Mi van az igazgatóval?

-Anya!

-Hadd mondja el. Túl félted. Ez talán segíthetne is rajtatok. - Kétségbeesett szemekkel nézett rám, látszott rajta a színt tiszta rettegés. Féltettem Jongint, jelenleg még egy bogarat is képes lettem volna átszúrni tűvel, ha Jonginhoz merne érni. Sosem láttam még ilyen törékenynek, úgy éreztem, muszáj vigyáznom rá. Még ha egyedül is kellett volna szembeszállnom az elmegyogyó összes emberével is megtettem volna, csak is Jongin érdekében. Miattam merült ki olyan nagyon, hogy mozdulni sem nagyon bírt és miattam hagytak ezer sebet a testén, a kitört ablak üvegszilánkjai. És még az sem elhanyagolható dolog, hogy miattam értünk ide lassabban, mert Jonginnak cipelnie kellett a figyelmetlenségem végett. Most már tényleg rajtam volt a sor.

-Az... igazgató... őt kell... megvesztegetni valamivel... ha ez... sikerül akkor... talán szabadok vagyunk...

-Majd én megoldom édesem... - Gyengéden simítottam végig arcélén, mire lehunyta szemeit és egy nagyot sóhajtott. Összetört tekintettel néztem anyámra, aki értve a célzást, leült a gép elé infókat keresni arról a mocsokról.

(...)

-Olyan... nyugodt itt... minden... - Jongin nehezen kapott levegőt. Az egyik csúnya seb a bordáinál helyezkedett el, ennek köszönhetően pedig, mikor lélegzik, feszül a bordáinál a bőr, a seb, ez pedig valami pokoli fájdalommal járhatott. Az állapota miatt nem igazán engedtem beszélni, többnyire csendbe burkolózva töltöttük egymással az időt. Most is, ahogy Jongin nekem háttal ül a lábaim között és az előttünk elterülő sűrű erdőt vizslatjuk. Néha kicsúszik egy-egy megjegyzés a száján, de ilyenkor rendszerint elhallgattatom. Nem szeretném, hogy az eddigieken kívül bármi baja legyen. Ő az én férfim, senki másé. Csak ő érhet hozzám úgy, ahogy senki más. - Mit... tervezel a...

-Shhhh... Inkább pihenj. - Kissé hátrébb húzódtam, így a feje az ölemben foglalt helyet. Mosolyogva simítottam a homlokára hideg kezeim, mire csak egy jól eső sóhajt hagyta el ajkait. Már megint tombolt benne a láz, pedig már egy hete gyengélkedett és legnagyobb örömömre, elkezdett javulni, bár még mindig nagyon gyenge volt.

(...)

Hosszú, szövet kabátom minden egyes lépésnél meglibbent a vádlimnál. Majd szétfagytam a hideg esőben, kint az utcán, hajnali kettőkor és bár álmos voltam, a fagyos levegő ébren tartott. Elszántan jártam egyik elhagyatott házról a másikra. Újabb és újabb rendőrségi szalagot léptem át, vagy épp kúsztam el alatta. Valamiféle értékes dokumentumot kerestem az intézet igazgatójáról, amivel később megvesztegethetem. Muszáj volt ilyen éjjeli órákban kutatnom az igazgató birtokában lévő, lezárt házakban; nappal túlságosan feltűnő lett volna a magán akcióm és azt is szem előtt kell tartani, ha lebukom, nem csak én járok rosszul, hanem Jongin és anya is. Anya visszafogadott, holott rohadtul nem érdemeltem ki ezt a viselkedésemmel; Jongin pedig életem szerelme, aki a lebetegedése napjáig, de még most is szorgosan törődik velem; muszáj rájuk is gondolnom, ha már a saját testi és lelki épségem egyáltalán nem érdekel. Már csak az ők szeretetük tartja bennem az erőt, hogy ezt végig tudjam csinálni.

-Kim Jonghan; született, ezerkilencszázhetven május nyolcadikán; felesége nincs, bevallott élettársa Choi Minji, aki ezerkilencszázkilencven nyolcban meghalt; gyermeke nincs. - Végre úgy éreztem, valami használhatót találtam, mikor annak a rohadéknak megtaláltam a személyes adatait, de csak mellé lőttem. A család kiugrott a listámról. Nincs se felesége, se szerelme, se gyermeke, így ezekkel nem is tudom megvesztegetni, pedig sietnem kéne. Ezen a héten muszáj lesz valamivel előrukkolnom, mert már keresnek minket. Egy hét és megtalálnak; és ha megtalálnak, mehetünk vissza a Pokolba.

(...)

-Jongdae! Egy idegen autó parkolt le a házunk elé! - Anya kétségbeesetten rohant be hozzám a szobába. Jongin aludt, nagyon mélyen, próbáltam felébreszteni, de hasztalanul. Továbbra is csendesen szuszogott és meg se mozdult.

-A legfontosabb most az, hogy megőrizzük a hideg vérünket. Én a hátsó udvaron át elszaladok az erdőbe és ott meghúzom magam. Jongint tekerd be szorosan gézzel, különös mód figyelj az arcára, ne nagyon látszódjon ki belőle semmi és takard le takaróval. Nagyon aprók a levegő vételei, azt fogják hinni, hogy csak egy halott. Csináld ezeket és légy erős, rendben? - Szép, de már öregedő arcán könnyek folytak le. - Ha csak téves riasztás, hívj és visszajövök. - Onnantól kezdve pedig sebes futásba kezdtem. Nem néztem vissza egy pillanatra sem, pedig bennem voltak az aggályaim, s a kételyeim. Nem érdekelt, hogy esetleg engem elkapnak és onnantól kezdve teljesen megszűnök létezni, csak Jongint ne találják meg. Legalább ő élhessen boldogan, hisz még nekem a gyermekkorom csodálatos volt, felhőtlen; addig az övé borzalmas. Csak azt kívánom, élete hátralevő részét, hagy töltse boldogan.

-Ott fut!

-Kapjátok el! - Féltem, rettentően féltem azokban a percekben. A lábaim megremegtek alattam a rettegéstől - nem akartam arra a helyre visszamenni -, de egy újabb adrenalin löketnek köszönhetően, erőre kapott a testem. Nem fájt az időközben felsértett lábam, nem fájt, hogy a húsomba újabb és újabb gally, vagy kő fúródott. Dőlt belőlem a vér, még sem érzékeltem a fájdalmat, csak azt a meleg nedvességet, ami lassan az egész testemen végig folyt. Az erdő felbolydult, mintha a természet is érezte volna, valami rossz közeledtét.
A fegyver eldördült, az érzetek pedig visszatértek testemben. Éreztem minden egyes karcolás csípő fájdalmát, mégis a legrosszabb, a lábamba nyílvesszőként maró fájdalom volt. Meglőttek. Rongybaba módjára hullottam össze, elveszte minden lendületem, amit eddig tökéletesen hasznosítottam is. Miért pont most esek el? Ha kicsit tovább bírom, akkor megmenekülök...

-Jongdae... De régen láttam. Tudja, már sokan hiányolják az intézetben. Kim Jonghan. - A kezét nyújtotta felém, maga az igazgató, akivel még akkor sem találkoztam, amikor legelőször jártam azon a helyen. Már ezerféle képet alkottam magamban a férfiról; leginkább egy rút, megrökönyödött embernek képzeltem, de nagyot csalódtam. Ez a rohadék némelyik nőnél is szebb volt, markáns arcvonalai igazolták csak azt, igenis egy férfival van dolgom. Vastag, csókos, piros ajkai egy öntelt mosolyra húzódtak, szemeiben ravaszság lapult meg. Valakire nagyon emlékeztetett, de egyszerűen nem jutott eszembe, hogy kire.

- Menj vissza abba a sötét lyukba, ahonnét jöttél te féreg! - Azzal lendülettel köptem arcon, ahogy végeztem mondatommal. Nyálam enyhén véres volt, és elégedettséggel töltött el a dühös arca. Gúnyos vigyorra húztam ajkaim, ezzel talán pontosan olyan őrült hatást keltve, amit még egy bevallott elmebeteg is megirigyelt volna.

-És te is jössz velem, mit szólsz hozzá?

-Tudod ki megy veled te rohadék! - A földön feküdtem, sérülten, mégis képes volt pofán rúgni. Úgy éreztem, az egész arcszerkezetem átrendeződik, de nem adtam hangot a fájdalmamnak. Csupán csak fintorogtam és mikor a hajamat megmarkolva kényszerítette, hogy ránézzek, ismét elmosolyodtam.

-Te tényleg őrült vagy... - Ismét belém rúgott, ezúttal többször, megállíthatatlanul.

-Hagyd őt békén! - Jongin... - Különben felvágom a torkom! - Ijedten néztem a hang irányába. Jongin egy fának támaszkodva állt, patakokban folyt róla a víz, haja zsírosan tapadt homlokához. Szép szemei vérben forogtak és akár egy feldúlt bika, úgy lihegett, de mindez nem is volt aggasztó abban a helyzetben. Engem sokkal inkább megijesztett, az az éles üveg darab, amit szorosan a nyakához szorított, készen állva az öngyilkossági merényletre.

-Jongin...

-Úgy sem mered megtenni. Szánalmas vagy. - Jonghan ismét gúnyosan elvigyorodott. Mintha már ezer éve ismerték volna egymást Jonginnal. - Csak szépen dobd el azt a valamit és gyere ide. - Karjait kitárta, mintha csak azt várta volna, hogy Jongin engedelmes kisfiúként hozzá fog bújni és mindent meg fog tenni, amire csak kéri.

-Nem... - Még jobban a torkához szorította az üveg darabot, mire egy ponton, kibuggyant rubint vörös vére.

-Jongin!

-Jongin, figyelj! Ne csináld ezt! Apu szereted téged! Érted?! Apu szeret! - Teljesen lesokkoltam. Egy pillanatra még a hangok is megszűntek körülöttem, hogy aztán, mikor visszatérek a valóságba, egy kissé feljebb tornásszam magam, ülő helyzetbe. - Apu szeret... - Az igazgató szemeiben őszinte kétségbeesés csillant.

-Ez soha nem volt igaz! Ha ennyire szeretsz, akkor miért egy koszos pincében kellett felnőnöm, ha?! Miért ölted meg anyát és miért nyilvánítottál őrültnek?! Miért kárhoztattál arra, hogy az egész életemet abban a porfészekben töltsem?! Miért nem lehettem soha boldog, ha ennyire szeretsz?! - Jongin még jobban a nyakába vájta az üveg darabot. - Engedd el Daet!

-Azért tettem, mert szeretlek! Te is, és Jongdae is visszajön az intézetbe és boldogok leszünk, mint apa és fia!

-Én ebből nem kérek... - Egy laza mozdulattal húzta végig az éles tárgyat a torkán, ezzel egy mély vágást okozva azon. A vére folyóként áradt meg abból. Mindent hátrahagyva rohantam hozzá, lekapva magamról a laza ingemet és azt a nyakára helyeztem, a sebre.

-Jönnek a zsaruk!

-Igazgató úr, jöjjön! - Még láttam, ahogy egy darabig minket néz, teljes fájdalommal a szemeiben és ekkor már láttam, olyan szinten hasonlított rá Jongin külsőleg, hogy az már fájt. Viszont Jongin még mindig szebb volt és ez minden bizonnyal az anyjától örökölt adottságoknak köszönhető.

-A rendőrök hívták a mentőket! - Pár perc múlva anya is mellénk ért és a sűrűn köhögő Jonginra vezette tekintetét.

-Hallod, Nini? Csak még egy kicsit bírd ki és onnantól kezdve olyan életünk lesz, amiről a találkozásunk napja óta álmodoztunk. - Szorosan magamhoz öleltem a köhögéstől remegő testét. - Csak egy kicsit bírd ki...

(...)

-Nem akarom, hogy egy olyan ember kölykével élj, aki a világ egyik legnagyobb mocska... - Fakó tekintettel meredt az ablaküvegen keresztül a kinti tájra. Ahányszor csak a nyakán lévő kötésre téved a tekintetem, mindig összeszorul a szívem és erős hányinger tör rám. Még mindig nem hiszem el, hogy képes lett volna megölni magát. Jobban oda kell rá figyelnem, mint gondoltam. Sokkal körülményesebben kell vele bánnom, hogy rájöjjön; megmenekültünk. Mostantól nem lesz fájdalom és kín, hanem boldogan élhetünk tovább, anélkül, hogy bujkálnunk kéne. 

-Jongin... Engem nem érdekel, milyen az apád, mert nekem te kellesz. Az összes hibáddal együtt szeretlek és mindig veled fogok maradni, akármi legyen.

Siwoo, a suli réme - 2Woo

HyunWoo POV

Alighogy végre kikerültem az egyetemről, ismét vissza kellett mennem a gimibe. Na, természetesen nem úgy, mint ahogy a sok tizenéves. Pszichológián végeztem és nyílván első munkahelyi lehetőség ilyenkor egy friss diplomásnak, egy poros, kis mezei gimnázium. Semmi kedvem nem volt kamaszokkal foglalkozni, elvégre korban nagyon közel álltam a gimis tanulókhoz és így nekem is ugyanolyan problémáim voltak, mint nekik. Napi hat gyerek minimum megfordult nálam, ami igencsak szép számnak számít - a mai fiatalok depressziósabbak, mint az idősebb korosztály - és bár én simán örülhettem is volna neki, annyira nem repestem. Az első néhány gyereket még örömteli érdeklődéssel hallgattam végig, de amikor már vagy a huszadik regélte el ugyanazt, már kezdtem érezni a kiégést, pályakezdőként. Már most alig várom, hogy elteljen az egy év és beadhassam a jelentkezésem egy kórházba, ahol már lesz is valami érdekesség. A tanáraim az egyetemen gyakran mondták, ez egy olyan munka, ahol igyekeznie kell az embernek, hogy maradjon benne némi empátia. Nem azt kérték tőlünk; szellemüljünk át a beteg lelkivilágára - mert hogy ez rohadtul nem is tenne jót nekünk -, csak annyi volt eme üzenetnek a lényege; ne legyünk embertelenek. Sajnos én már az első egy hét után elvesztettem minden empátiámat az itteni gyerekekkel szemben. Mindegyik elmondja, hogy depressziós, rossz az élet és nem akar ezen a földön lenni. Én meg ilyenkor csak gyurmászolom az arcom és magamban mindig gúnyosan megjegyzem: "Tényleg! Azta! Na ne mond...  Képzeld, minden második embernek ez a problémája, ahelyett, hogy értékelnéd, amid van". Persze, ezt nem mondhattam volna el nekik szóról-szóra, mert egyetlen panasz után is, az igazgató páros lábbal rúgott volna ki innen. Na, ezért vagyok most ott, ahol. Minden nap meghallgatom a depressziós kamaszokat, szépen mosolyogva, hülye tanácsokat osztogatva, aztán pedig mehetek haza.

-Áhh... HyunWoo! Ráér egy kicsit? - Még a reggeli csipa is kipattant a szememből, mikor meghallottam az intézmény igazgatójának éles hangját a folyosó végéről. Néha az őrületbe tudott volna kergetni az öreg, főleg azzal a mértékű konzervatív gondolkodással, amivel meg lett áldva. Könyörgöm! Éljünk úgy, ahogy azt a huszonnegyedik század kívánja, ne maradjunk a múltban és a szürkeségben.

-Most épp rá. Miben segíthetek? - Próbáltam a lehető legérdekeltebb formában nézni rá és társalogni vele.

-Már megint miért nem vett fel nyakkendőt? Egy rendes férfinak szüksége van arra, hogy tényleg férfinak tűnjön! - Mérgesen nézett végig rajtam, mire kedvem lett volna pofán csapni egy vasrúddal, de soha nem voltam erőszak párti.

-Számomra kényelmetlen a nyakkendő, de ezen kívül mi miatt keresett fel még? - Nem igazán értem rá most a háborús elméleteiről, mert a szürke falak szépségéről hallgatni, főleg nem a nyakkendőről, ami szinte mindig hiányzott az öltözetemről. KangMin elég pontos fiú és nem szeretném megváratni, főleg, hogy ő még az érdekesebb esetek közé tartozott. Igaz, az ő problémájának is a főgyökere a suli volt, ahogy a korosztályában mindenkinek, mégis egy kicsit más volt.

-Jaj! Meg van! - Pár percre elgondolkozott az öreg és mikor belibbent az elméjébe a megfelelő információ, akkorát kiáltott, hogy még egy egészen picit bele is szédültem. - Nem tudom pontosan, hogy jelenleg mennyi pácienssel rendelkezik, de ha nem gond, akkor lenne még egy.

-Oké... ki lenne az? - Nem volt kedvem még egy depressziós gyereket hallgatni, de időm mint a tenger és így nem utasíthattam vissza, főleg, hogy az igazgató egy kissé mintha kétségbeesetten nézett volna rám. Mintha, ez most tényleg, igazán fontos lenne.

-Majd valamikor délután bemegy magához és bemutatkozik. Próbáljon egy kicsit beszélni a fejével, mert már bírhatatlan. 

-Rendben... - Érdeklődve húztam fel szemöldököm és indulta roham léptekben az irodám felé. Kissé szitkozodtam magamban, mikor megláttam KangMint, mivel nagyon utáltam késni, főleg ha egy másik olyan pontos ember vár rám, mint amilyen én magam is vagyok. - Elnézést a késésért! Az igazgató úr egy kicsit feltartott. 

-Semmi baj HyungWoo hyung, így legalább nem kell tesi órára mennem. - Mosolyodott el, de amint négy fal közé kerültünk ketten, az irodámban, ismét felvette a már megszokott szomorú arckifejezést.

-Mesélj! Mi volt mostanság? 

-Már megint belém kötött az az idióta! - Mérgesen összeszorította ökleit és mint minden héten, most is végig a bántalmazójáról beszélt. Az a srác se százas, az biztos. Egyszer szívesen elbeszélgetnék vele, hogy mi a francért bántja a kisebbeket?!

(...)

Enyhe düh és csalódottság volt bennem, mikor már délután ötóra is elmúlt, én pedig még mindig ebben a kicsiny intézményben tartózkodtam. Úgy látszik, az igazgató valami nagyon neveletlen vagy trehány gyereket akart hozzám küldeni, mert már vagy egy órája késik. Nem egyszer voltam már úgy, hogy mindjárt felpattanok a helyemről és egyenesen hazáig rohanok, nem érdekel, ki mit mond. Nem voltam én éjszakai műszakos, hogy csak úgy itt kelljen ülnöm huszonnégy órában egyetlen gyerek miatt. Mellesleg megint úgy telt el egy nap; én mást se csináltam, csak a letargiáról hallgattam másokat, ez pedig engem is eléggé kikészített mentálisan. Tényleg ennyire a kiégés szélén állnék?

Az iroda ajtó hirtelen kivágódott és egy ideges ábrázatú csávó lépett be rajta. Legszívesebben neki támadtam volna, hol a fenében volt, de ha mindig ilyen heves kaliberű fiúról van szó, akkor jobb, ha nyugodtan állok hozzá. Nem szeretném még jobban feldühíteni, mert úgy kezelhetetlen lenne és az csak nekem hátrány.

-Maga Kim HyunWoo? - Követelőzően lépett hozzám és velem farkas szemet nézve támaszkodott kezeivel az asztalomra. Semmivel sem reagáltam le ezt a fajta viselkedést, minden bizonnyal meg akart félemlíteni, de csak nem fogom magam összeszarni egy kis taknyos miatt, aki nem tud órát olvasni.

-Igen. Foglalj helyet és próbálj egy kicsit lehiggadni. - Beszédem közben pakolásztam az asztalomon és mikor már nem volt előttem akkora káosz, egy üres spirál füzetet véve a kezembe, néztem az előttem álló srácra. Még mindig nem ült le a seggére és ahogy látom, még jobban sikerült felidegesítenem, mivel a nyakán az erek tisztán kirajzolódtak. - Kérlek, foglalj helyet.

-Tudod kinek fogsz itt terápiát tartani! Inkább csak mond meg a dirinek, semmi gond nincs velem és ennyivel le is rendeztük haver.

-Nem hiszem. Foglalj helyet! - Valami biztosan elkattanhatott ennél a srácnál, mert olyan heves temperamentummal rendelkezett, hogy miután leült se bírt elnyugodni. Egyfolytában fészkelődött, látszólag elég kellemetlenül érezte magát. - És most mesélj szépen. - Az ajtóhoz sétáltam és azt becsukva léptem vissza az asztalhoz, ismét a kezembe véve az üres füzetet. - Hogy hívnak?

-Yoo Siwoo, de kit érdekel?! Csak menjen a...

-Az igazgatóhoz veled kapcsolatban legfeljebb csak akkor mennék, ha ki akarnálak rúgatni, amiért folyton bántod az iskola társaid, kiemelkedő mértékben KangMint. - Önelégülten rámosolyogtam, hiszen olyan döbbenten nézett rám, mint még szerintem soha senkire.

-Dehogy rúgat ki!

-Dehogy nem. - Firkantottam fel a nevét a füzet elejére. - És akkor most mesélj. 

-Faszom fog magával dilidokisat játszani!

-Menjek az igazgatóhoz? - Csípősen néztem rá, mire kissé összehúzta magát. Olyan volt, mintha egy kicsit tartana tőlem, mert olyan apróra összehúzta magát abban a székben, amilyen kicsire csak tudta. Eddig még nem volt dolgom ilyen esettel, ezért bevallom, egy kicsit érdekesnek tartottam a srácot és persze jól is mutatott volna az önéletrajzomban, amit a következő munkahelyemre fogok beküldeni. Kellett nekem, mint beteg és emiatt igencsak hálás voltam - most kivételesen - az igazgatónak.

-Ahj... Mit szeretne? - Látszott rajta a düh és a félelem egyvelege, ez pedig elégedettséggel töltött el. Az ilyeneknek mindig csak addig nagy a szájuk, amíg egy náluk rangosabb vissza nem szól.

-Mindent, ami arra késztet, hogy bántsd a környezetedben lévőket. Valami gond van otthon?

-Rohadtul semmi köze hozzá. - Fintorogva pattant fel az eddig helyéül szolgáló székből. - Semmi kedvem magával teadélutánozni.

-Oké, most kivételesen elmehetsz, de minden nap, ebben az időpontban várlak vissza és beszélned kell. - Fenyegetően néztem rá, mire csak nyelt egyet, de nem igazán mutatta ki a félelem jeleit.

(...)

-Hogy halad Siwooval? Elég nehéz eset. - Az igazgató fintorogva beszélt hozzám, miközben az iskola udvarra nézett, ahol a diákok elszórtan, kisebb csapatokba verődve élvezték az ebéd szünetet. Én magam is ezt tettem volna, de a drága intézményvezető most engem talált meg kérdéseivel és így sajnos, nem volt menekvés.

-Nehéz eset, de majd kezdek vele valamit. - Igazság szerint, eléggé aggódtam a fiúért. Két hete volt a kezeim alatt és bár nem direkt, de egy-két fontosabb infó néha kicsúszott a száján. Igaz, az ilyen pillanatok után kirohant az irodámból és az napra vehettem úgy, hogy nem is lesz több terápia. Bár a bunkó, beszólogatós habitusához igen csak ragaszkodott, de mikor elfeledkezett egy rövid időre magáról, olyankor egy végtelenül félénk és összetört srác beszélt hozzám. Ilyenkor lehalkult a hangja és nem szólt be minden egyes szavam után, és nem nézett rám úgy, mint egy felrobbanni készülő tesztoszteron bomba. Fogalmam sincs, mi lehet a családjával, mert akárhányszor próbáltam felhívni a szüleit, azok nem vették fel a telefont, a lakásukba pedig csak nem állíthattam be. Siwoo pedig egyenesen kerülte a család témát, ez egy nagyon érzékeny pont volt számára, amit csak szép lassan akartam, hogy kiadjon magából. Biztos voltam benne, az a fal, amit évek alatt maga köré épített, egyszer le fog omlani, de azt is tudtam emellett; nem lesz olyan egyszerű dolgom, mint az eddigi gyerekekkel. Főleg amiatt aggódtam, Siwoo talán összetörik, ugyanis elkezdtem felfigyelni azokra a jelekre, amik mostanában alakultak ki nála. Ragaszkodni kezdett hozzám. Azt nem tudom, milyen formában, de biztos voltam benne; ragaszkodik hozzám, ez pedig megijesztett.

(...)

-Jó napot! - A mai nap valahogy sokkal másabb volt. Mint már egyszer említettem, mindig ragaszkodott a rosszfiús énjéhez, de most olyan összetörtnek tűnt, mint még eddig soha, emiatt pedig olyan szelíd viselkedést produkált, hogy az már megijesztett.

-Minden rendben?

-Persze, persze... - Felettébb zavartnak tűnt, mint akit sakkban tartanak, pedig szinte teljesen biztos, én nem helyeztem rá akkora nyomást, hogy így viselkedjen. Persze, furcsa fiú volt ő, de ezért ez tőle is sok.

-Mi van az arcoddal? - Léptem hozzá közelebb, mikor azt vettem észre, a fény egy ponton a bőrén, másmilyen árnyékot vet. Mindenféle kérdés nélkül húztam végig az ujjam azon a ponton, mire felszisszent. A gondosan felkent alapozó elmaszállódott, ez pedig segített láttatni velem a smink alatt, nem is enyhén lila árnyalatot. - Ki ütött meg ennyire?

-Csak verekedtem... - Kissé hátrébb húzódott, miközben egyfolytában az ajtóra pillantgatott, mintha az abszolút szabadságot nyújtott volna számára.

-Te már rég nem vertél meg senkit, az igazgatótól tudom. Szóval még egyszer megkérdezem; ki ütött meg? - Szigorúan tettem fel neki kérdésem, pedig egyáltalán nem volt szándékom őt megijeszteni. Engem nem Siwoo, hanem az dühített fel, hogy képes volt őt valaki bántani, pedig akármit lehet róla mondani, most már egyáltalán nem volt rá jellemző a rosszindulatúság, vagy a nagyképűség. Inkább volt már a szememben egy aranyos, tizennyolc éves fiú, mint egy verekedős, éretlen rosszaság. - Siwoo!

-Én megyek! - Esélyem se volt a megállítására, így könnyen kiszaladt az ajtón, itt hagyva még a cuccát is. Jelenleg számára az volt a legfontosabb, minél hamarabb elmenekülhessen előlem, mert bár ragaszkodott hozzám, de ha tovább marad, egy olyan titkát kellett volna velem megosztania, ami - nagy bizonnyal - megalázó számára. Nem akartam találgatni a problémájával kapcsolatban, ezért kénytelen voltam meglátogatni a szüleit, ha azok már nem hajlandók felvenni a telefont.

(...)

Egy hét telt el az ominózus nap óta és Siwoo nem járt be a terápiákra. Egyik nap sem jött ez pedig elszomorított és egyben aggódóvá, dühössé is tett. Azért mégis csak az eddigi legérdekesebb esettel volt dolgom, na meg, azt hiszem, én is kötődni kezdtem a sráchoz. Egyszerre volt ijesztő és aranyos, ez pedig vonzott. Olyan volt ez az egész, mintha Siwoo egy mágnes lenne, én meg egy cseszett fémdarab, aki feltétel nélkül vonzódik hozzá. Viszont ami a legkülönösebb volt ebben a dologban, nem aggódtam amiatt, hogy esetleg ezért ki is rúghatnak. Nem a pedofil megmozdulások miatt, elvégre korban nagyon is közel álltunk egymással Siwooval, hanem konkrétan a pozíció végett, amit itt betöltöttem. De mint mondtam, rohadtul nem érdekelt ez, és ráadásul az sem biztos, hogy Siwoo úgy vonzódik hozzám, mint én hozzá, de még ha viszonzott is lenne a felé irányult érzelmem, szerintem tökéletesen titokban tudnánk tartani. A legnagyobb probléma mindenképp azzal volt, hogy viszonozza e, vagy sem?

Ezekkel a gondolatokkal ballagtam szépen, lassan a parkon keresztül a megfelelő lakcímre. Mindenképp beszélni akartam Siwoo szüleivel, mert egyáltalán nem találtam normálisnak a fiú hallgatását a családját illetően. A hétfőn látott lila foltot meg, meg se említsük. Azt hittem ott kapok dührohamot, mikor láttam, hogy valaki képes volt rá kezet emelni, elvégre Siwoo egyáltalán nem volt rossz gyerek. Jó, régebben az volt, de akkor sem úgy igazán. Minden bizonnyal a diákokon élte ki a kisebbségi komplexusát, amit otthonról hozott, mert ott elnyomásban tartották. Gyakori eset, de mégis érdekes, főleg, hogy az ilyenen átment gyerekek mind máshogy kezelték a dolog pikantériáját.

-HyunWoo hyung... Maga mit keres itt? - Siwoo feszülten állt meg előttem a parkban. Először szélesen elvigyorodtam, de mikor megláttam, az arcán lévő lila folt egyáltalán nem tűnt el, sőt, még nagyobbodott is, egyszerre lettem ideges és ijedt. Nem akartam, hogy bántalmazás érje őt folyton, de nem éltem vele, nem én voltam se az apja, se az anyja, de még csak a pasija sem, ezért nem tudtam megvédeni mindig.

-Elsősorban hozzátok megyek. Szeretnék beszélni a szüleiddel.

-Nem beszélhet velük! - Az előttem lévő fiú felcsattant és olyan dühösen nézett rám, mint a terápiák elején.

-Nem mondhatod meg, hogy mit csináljak. Aggódom érted Siwoo. Csak segíteni szeretnék.

-Miért? - Könyörgő beszédemet az ő hirtelen kérdése szakította félbe. Felhúzott szemöldökkel meresztette rám nagy, elkerekedett szemeit.

-Mit miért?

-Miért aggódik értem? - Csak egy nagyot sóhajtottam. Nem egy parkban akartam bevallani, hogy igenis megtetszett nekem és én többet szeretnék ebbe a kapcsolatba. Jobb ötletnek találtam, ha négy fal közé kerülünk, ezért csak intettem neki, abban a reményben, hogy követni is fog. És bizony nem kellett csalódnom, ugyanis úgy jött utánam, mint egy hűséges kiskutya, ami elég vicces, elvégre egy kissé magasabb volt nálam a srác.

-Nyugodtan gyere be! - Megint csak intettem neki egyet, mikor én már a lakásom nappalijában álltam, de Siwoo továbbra is ott ácsorgott az ajtóban. Nagyon óvatosan lépkedett egyre beljebb, mintha attól félne, egyik pillanatról a másikra lelököm a pincébe, akár egy rossz fajta pedofil és éveken keresztül ott fogom tartani. Számomra mondjuk elég csábító is volt a gondolatmenet, de azért a szabadságától sosem fosztanám meg, főleg, hogy egy olyan családból származott, ahol minden bizonnyal jóval alsóbb rendűnek tekintették. Ez pedig megint csak felidegesített. Egy olyan embert bántottak, akit én szerettem és ezt nem tudtam jól viselni. Nagy bizonnyal jobban is jártak Siwoo szülei, hogy nem jutottam el a házukig.

-Miért akart beszélni a szüleimmel? - Egy helyben megállva állt zavarában egyik lábáról a másikra, ami egy nagyon aranyos látványt nyújtott nekem.

-Van egy jobb kérdésem. Miért vernek? - Kérdésemre ledermedt és már láttam rajta, legszívesebben eljátszaná, ismét, a hétfőn történteket és felvéve a nyúlcipőt rohanna el innen jó messzire. Nem igazán volt kedvem utána rohanni, ezért, mielőtt még elszaladhatott volna, jobb csuklóját elkapva löktem rá a kanapéra és egyből felé másztam, lefogva kezeit.

-HyunWoo hyung... maga mit csinál? - Elkerekedett szemekkel nézett rám, kissé rángatva karjait, de meglepő módon, erősebb voltam nála, így semmire se ment vele.

-Miért vernek?

-Nem vagyok valami jó gyerek... - Szomorúan csukta le pár perce pilláit.

-Ez hülyeség. Nagyon is az vagy. - Közelebb hajoltam hozzá, annyira, hogy ajkainkat csupán pár centi választotta el. A kölyök nem mondott semmit, csak egy nagyon sóhajtott és még mindig hatalmas, tányér méretű szemekkel nézett az enyéimbe.
Hosszú percekig bámultuk így egymást, elveszve a másik tekintetében és mikor Siwoo megelégelte a semmit tevést, feljebb emelve fejét, gyengéden ajkaimra csókolt. Elégedetten mosolyodtam el és csókoltam vissza, hamar átvéve az irányítást.

-Miért volt az a célod, hogy mindenki Siwoonak, a suli rémének nevezzen? - Érdeklődve simítottam nem kicsit megviselt arcára, ami mind az elnyomásnak és a félelemben tartásnak a jele volt.

-Így egy kicsit úgy éreztem, hogy valahol én irányíthatok. 

-És jó érzés volt?

-Most visszagondolva, egyáltalán nem. - Biztosan dühös lehetett a múltbeli önmagára, mert egy pillanatra olyan mérges fejet vágott, ami még engem is megijesztett kissé, ezért nyugtatásképpen hajoltam ismét ajkaira. - Nem is tudtam, hogy pedofil.

-Csak pár évvel vagyok idősebb aranyom.

Bundás - Sekai

Az igazat megvallva, soha nem voltam az a nagy állattartó ember fajta. Sokáig abban a hitben is éltem, nekem nem szabad a kezeim közé huzamosabb időre állatott adni. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nem szeretem az imádnivaló, kis szőrös emlősöket - meg úgy, minden egyes állatot -, de elég felelőtlennek számítottam állattatás terén. Bár szerettem az állatokat, ha nekem volt is egy, arról rendszeresen megfeledkeztem és csak mikor nyomorgatni volt kedvem, akkor esett le, nekem van háziállatom. Hát igen, nem vagyok valami felelősségteljes ember, állatok terén.
Nyolc éves koromban kaptam egy aranyos, fehér egeret. Gyönyörű, gomb szemei érdeklődőn néztek felém, meglepő módon, nem félt tőlem. Azért kaptam ezt a csodálatos ajándékot a szüleimtől, mert úgy gondolták, már elég érett vagyok egy kisállat karbantartására. Az első egy hétben ez a feltételezés igaznak is tűnt. Annál az egérnél, még egy császár sem kapott nagyobb figyelmet. Élvezettel vettem aprócska kezeim közé, majd mikor visszahelyeztem a ketrecbe, diót kapott. Olyan szinten örült ennek, hogy pár nap alatt már a felém táplált bizonytalanság is eltűnt belőle és teljes bizalommal üldögélt a markomban, miközben én csillogó szemekkel vizslattam őt.
Egy hét után lankadni kezdett a figyelmem. Már nem játszottam vele mindennap és ez napról-napra rosszabb lett. Volt, hogy már csak vizet adtam neki rendszeresen, később pedig már azt sem. Az egérke szerencséjére, anya igen hamar észrevette felelőtlen viselkedésem és azzal a lendülettel vette el tőlem, életem addigi legszebb ajándékát, hogy egy olyan család gyerekéhez vigye, aki biztosan mindig a gondját fogja viselni. Az én szelíd egerecském pedig számomra nem is létezett többé. Napokig pityeregtem érte és ráadásul az is rosszul esett, hogy a szüleim egyáltalán nem jöttek oda hozzám, engem vigasztalni, sokkal inkább mérgesen, csalódottan méregettek. Valahol, a szívem mélyén pedig, én is tudtam; hibáztam.

(...)

Tizenkét éves koromig nem is volt semmiféle állatom. Imádtam az állatkereskedésben elütni néha az időd, mert ott kedves és barátságos kutyák, cicák, rágcsálók vettek körül. Egyik nap anya vitt haza. Megkértem, legyen szíves egy kicsit bejönni velem az kisállat boltba, mert már rutinnak számított ez az életemben. Aznap talán megsajnált és ezért vett nekem egy tengerimalacot. Rettenetesen örültem neki, Sehunnak alig bírtam vele dicsekedni. Bezzeg a fiatalabb mindig csak a fejét rázta és mintha egy kicsit lenéző is lett volna velem.

-Ez is csak egy hétig lesz igazán boldog, úgy, mint az a kisegér. - Jelentette ki határozottan, mire mérgesen felfújtam az arcom és faképnél hagytam. Most már a legjobb barátomnak is be akartam bizonyítani, igenis tudok gondoskodni egy háziállatról, ezért határozottan veselkedtem az nap neki a ketrec takarításnak. Mindent meg akartam adni, annak a kis, barna foltos állatnak, de mégis Sehunnak volt igaza, ahogy mindig. Két hétig őszinte érdeklődést mutattam az állat felé, de utána, kezdett feledésbe merülni úgy, ahogy az egérke is. A szüleim ezúttal ignorálták ezt, azt akarták, a tengerimalac pusztuljon el, hogy kicsit tanuljak az életről valamit, már pedig az egyik legfontosabb dolgot: az élet nem működik törődés, étel és víz nélkül, ez pedig az állatokra is igaz. Viszont ennek a kisállatnak is szerencséje volt, hiszen Sehun időben "kimentette karmaim közül" az állatot és lepasszolta egy nálam sokkal felelősségtudatosabb haverjának.

-Na~, ne sírj Jongin. Majd talán legközelebb. - Sehun együttérzően huppant le mellém a fűbe, mikor az újabb bukásomat sirattam az állatok terén. Annyira szerettem mindkét szőrmókot, még sem voltam képes, még csak egy hónapon át sem vigyázni rájuk. Mikor növök fel eléggé ehhez?

(...)

Kellemes sóhajok hagyták el ajkaim, ahogy Sehun egy újabb és egy újabb csókot hintett a nyakamon feszülő bőrre. Teljes testével nekem simult, ahogy én alatta fekve, majd hogy nem teljesen belesüppedtem a kanapé szivacsába. Az oldalamat cirógatta kezeivel, egyre feljebb és feljebb tűrve pólómat, hogy aztán egy pillanat alatt tegyen félmeztelenné. Szemérmetlenül nézett végig rajtam, alsó ajkába harapva. Már épp a nadrágomat gombolta volna ki, mikor a kutyája, Vivi rongyolt be a házba; a kanapé előtt megállt és heves ugatásba kezdett. Ez a kutya mindig remekül tud időzíteni.

-Szia Vivi! - Sehun teljesen elfeledve engem, szállt le rólam és az ölébe kapta a csaholó állatot. Szerettem én is ezt a kis dögöt, de néha már nagyon idegesítőnek hatott a szememben. Annyi szép pillanatot zavart már meg, mikor a randik után, Sehun lakására jöttünk fel. Szinte soha nem végződött úgy a csodálatos este - ha Sehunhoz jöttünk -, ahogy én akartam és terveztem, mert Vivi előszeretettel ugrált ilyenkor gazdája előtt addig, amíg az meg nem sajnálta és az ölébe nem kapta. Ilyenkor én hiába néztem úgy Sehunra, akár egy kiskutya, hiába viselkedtem aranyosan, néha már akaratosan, mindig a kutya nyert, ahogy most is. - Ne csináld Jongin! Csak egy kutya. Legyél okosabb! - Korholt le a fiatalabb, ahogy szinte mindig, amikor gyerekesen viselkedtem. Néha már olyan érzése lehetett Sehunnak, mintha én lennék a fiatalabb, de ez engem cseppet sem zavart.

-Már megbocsájts, de amíg én vagyok a passzív fél, vigyázhatnál, hogy mit mondasz, különben nem teszem neked szét a lábaim. - Duzzogva fontam össze mellkasom előtt karjaim és fújtam fel arcom. Még ha mérges is voltam Sehunra, akkor is csak az lebegett a szemeim előtt; aranyosnak kell lennem előtte. Nem mintha amúgy nem lettem volna az, mármint, én ezt csupán onnan tudhatom, hogy már rengetegen aggatták rám a "cuki", meg az "aranyos" jelzőt.

-Olyan vagy, mint egy gyerek. - Sehun csak a fejét rázva felnevetett, majd csillogó szemekkel nézett rám. - Legközelebb hozzád megyünk és ígérem, akárki zavar meg, én akkor is megraklak.

-Sehun! - Ismét felnevetett rajtam, ahogy dühösen és eléggé zavartan néztem rá, mert hogy a mi kapcsolatunkban ez egyáltalán nem volt megszokott. Sehun nem az a perverz fajta pár volt, ahogy az aktív felek közül sokan. Inkább volt romantikus és szerény; az a fajta ember, aki mindig is kellett nekem. Ő teljesen máshogy fejezte ki a birtoklását, sok aktívval ellentétben. Nem csinált nagy jelenetet mások előtt és nem féltékenykedett már csupán attól, hogy én egy másik sráccal beszélgettem. Nem erőszakoskodott és fogdosott nyilvánosan, szimplán csak a szemeivel üzente mindig felém "az enyém vagy, ahogy én a tiéd".

(...)

Tizennyolcadik szülinapomra virradt a nap. Egyáltalán nem éreztem magam másabbnak, még mindig egy gyerek voltam, felnőtt korral. Egy kicsit fura volt, hogy most már simán vehettem alkoholt, meg cigit egyedül, de igazság szerint, ezekkel soha nem éltem, a dolgaimat meg már rég óta a szüleim nélkül intéztem. Semmi nem volt más, erről pedig nem tudtam eldönteni, hogy jó e, vagy rossz.

-Boldog szülinapot Nini! - Sehun egy örömteli vigyorral a fején robbant be, reggel hétkor a szobámba. Elsőre felfogni sem tudtam, hogy kerülhet ide, elvégre még mindketten a szüleinknél laktunk, nem együtt és előző este nem aludt nálunk. Sajnos nem laktunk valami közel egymáshoz; én a város egyik felében, ő a másikban. Az is valami csoda folytán történhetett, hogy általánosban egy iskolába kerültünk. Többnyire a hétvégéket töltöttük együtt, a hétköznapokon elfoglaltak voltunk, a nyarat meg konkrétan, végig egymás karjaiban töltöttük. Szerettük kihasználni az időt, amit egymásra fordíthattunk.

-Hogy kerülsz ide ilyen korán? - Álmosan dörzsölgettem egyik szemem, így néztem a mellettem helyet foglaló Sehunra.

-Olyan aranyos vagy ilyenkor. - Két keze közé fogta arcom és jól megcsipkedte rajta a bőrt, ezzel csak megint olyan hatást keltve, mintha ő lenne az idősebb, nem is kicsivel. - Annyira hiányzik már az, hogy minden reggel így lássalak.

-Már nem kell sok és te is betöltöd a tizennyolcat, akkor pedig nagy buli lesz, mert összeköltözünk. - Még mindig kissé kómásan dőltem előre, ajkaira helyezve sajátjaimat. Bár nem válaszolta meg a kérdésem, mégis tudtam, fel kelt hajnalok-hajnalán, csak azért, hogy már reggel hétkor bearanyozza az én napomat, ezt pedig felettébb értékeltem. Soha, senki nem figyelt még rám ennyire, bár az is igaz, hogy nekem Sehun volt az első és ha minden igaz, akkor az utolsó is az életemben, akit "páromnak" nevezhetek.

-Úgy gondoltam, most már talán érett vagy hozzá. - Ötletem sincs, hogyan tudott elrejteni egy nagyobb testű, izgő-mozgó hörcsögöt, de bűvészeket megszégyenítve húzta elő kabátja rejtekéből a szökni akaró állatot, majd a kezembe nyomta, mint szülinapi ajándékot. A tizenkét éves koromban kapott tengerimalac után, nem volt egyetlen egy háziállatom sem. Mindenki úgy vélte, jobb, ha az állatboltban, meg az állatsimogatókban élem ki magam és nem egy saját jószágot hagynak rám.
Amint kezem ügyeibe került a újdonsült hörcsögöm, első lendülettel belém harapott, pedig órákig tudtam volna tanulmányozni csillogó szemekkel sötét barna, hosszú bundáját, ami csak a mancsain és a hasán volt egy hosszú csíkban fehér; valamint fekete, gomb szemeit és izgágán szimatoló orrát.
-Na, majd ő elérni, hogy figyelj rá. - Sehun örömittasan nevetett fel, de azért törődött is velem. Kikapta a kezemből a hörcsögöt - akit magamban már rég elneveztem - és egy zsebkendővel körbe tekerte a sebet az ujjamon. - Mi lesz a neve?

-Bundás.

-Jongin, ez kutya név.

(...)

-Soha nem figyelsz semmire! Felelőtlen vagy és akaratos, akárcsak egy kisgyerek! Jongin, húsz éves is elmúltál, még sem vagy képes felnőni! Mond csak, hogy éljek így veled le egy életet? Pedig amúgy ezt szeretném és lehet, hogy ez most kurvára önző dolog, de addig nem jövök vissza hozzád, amíg össze nem szeded magad!

-Sehun... - Teljesen összetörve rogytam le a padlóra, könnyeimet szabadjára engedve. Annyira szerettem volna, már évek óta olyan lenni, mint amilyet Sehun akart, még sem sikerült. Továbbra is az a felelőtlen, buta kisgyerek maradtam, aki mindig is voltam. Sehun ritkán kiabált velem, nem igazán volt szokása felemelnie a hangját, most viszont úgy üvöltött velem, mint egy dühös kutya. Már most rettenetesen hiányzott, a közös házunk elhagyatottnak és idegennek tűnt számomra nélküle. Csak én voltam és a már két éves hörcsögöm, akit tizennyolcadik szülinapomra kaptam. Őt is szinte csak Sehun gondozta, mert én még mindig felelőtlennek számítottam, ilyen téren is. Most viszont Sehun elment, így teljesen rám lett utalva szegényke. Be akartam bizonyítani nem csak Sehunnak, hanem másoknak is, igenis képes vagyok már egy kisállat gondozására, ez pedig adott néma löketet ahhoz, hogy ne a Sehunnal való szakításomon rágódjak, hanem valami mást csináljak helyette.

(...)

Egy év eltelte után, huszonegy évesen, épp egy bárban üldögéltem magányosan. Sehunt egy éve nem láttam, sikerült teljesen eltűnnie az életemből, pedig azon az ominózus estén minden cuccát a még mindig közösnek vélt lakásunkban hagyta. Azt hittem, vissza fog jönni, legalább a ruháiért, de csalódnom kellett, mert nem adta meg azt nekem, hogy legalább abban a pár percben, ismét láthassam. Nem vette fel nekem a telefont, egy idő után letiltotta a számomat, ahogy minden más platformról is; ha hozzájuk mentem, soha, senki nem nyitott ajtót, így pedig, szépen, lassan feladtam a keresését. Úgy voltam vele, pár hét, talán hónap és visszajön, elvégre mégis csak nálam volt az élete jelentős része.

-Miért búslakodsz gyönyörűm? - Ekkor ismertem meg Chanyeolt. A colos bűzlött a piától, ráadásul még a tudata sem volt az igazi, mégis, annyira magával ragadott az, milyen kitartóan lökte nekem a dumát, csak azért, hogy felmenjek hozzá. Megsajnáltam, meg nem is nézett ki rosszul, én pedig magányos voltam. Ma már életem legnagyobb hibájaként gondolok arra az éjszakára. Rohadtul nem érte meg felmenni hozzá azért, hogy a végén egy ágyban kössünk ki, anyaszült meztelenül és akkor még azt nem is említettem, mik történtek előtte. Annyira egyedül éreztem magam akkor, hogy csak így voltam képes orvosolni a problémámat. Persze, Chanyeol nem rakott ki egyből a küszöbre, mint egy macskát szarni. Fél évig képes voltam vele elleni, holott egyáltalán nem élveztem abban a kapcsolatban semmit. Kihasználva éreztem magam, hiszen olyan lazán megcsalt, hogy az már fájt, pedig szeretett, ezt tudom jól. Szeretett, mert mindig törődött velem és a megcsalás dolgot is próbálta teljesen titokban csinálni. Én keveset voltam otthon az egyetem miatt, ő pedig otthon dolgozott és gyakran volt kanos. Teljesen meg is értettem a problémáját és nem ítéltem el, nem szakítottam vele azon nyomban, mégis fájt. Egy idő után már leszokott erről a dologról, onnantól viszont olyan birtokló lett, hogy teljes mértékben egy ketrecbe bezárva éreztem magam. Alig beszélhettem másokkal, mert azokban Chanyeol potenciális ellenfelet látott, ez pedig ha lehet, még jobban elkeserített. Szomorú napjaimon csak ültem egyedül a lakásomban, kihagyva egy, vagy két napot az egyetemen és Bundást pesztráltam. A Chanyeollal töltött utolsó egy hónapban, csak is a Sehuntól kapott hörcsögöm jelentette számomra a világot, mert beszélni nem beszélhettem másokkal, csak Chanyeollal, de ő meg nem ért rá mindig velem foglalkozni. Az utóbbi időben, neki is jócskán felhalmozódott a munkája.

(...)

Egy világi rohadéknak éreztem magam, fél évig. Szakítottam Chanyeollal és csak úgy, mint annak idején Sehun, én is jól kisétáltam a colos életéből. Pár hétig még próbálkozott nálam, de végül feladta ezt az egészet.
Már tényleg úgy éreztem, csak a kis hörcsögöm, Bundás maradt nekem, aki már negyedik évét taposta nálam. Szép kort megélt és elég jól meg is volt velem, idő közben pedig olyan szelíd lett, hogy szinte mindent megengedett nekem. Az se zavarta, ha órákig nyomorgattam, mert tudta, tőlem kapja minden nap a kaját, meg a vizet, na meg, ahányszor kivettem, majd visszaraktam a ketrecébe, mindig valami jutalomban részesítettem. Nem is tudom, mikor lettem ilyen jó állattartó, de legalább emiatt nem éreztem magam szar alaknak. Legalább ebben sikerült változnom, ha másban nem.

(...)

Sérülten feküdtem otthon, az ágyban, nyakig bebugyolálva takaróval. A múlt éjjel, úgy összevertek az utcán, pár wonért, mint a kurva élet. Alig bírtam mozdulni, némelyik sebem pedig csúnyán begyulladhatott, mert lázas is lettem. Abban a pillanatban meg akartam halni. Tíz perccel ezelőtt mást se csináltam, csak ültem a zuhany alatt és próbáltam regenerálódni, hogy be tudjak menni az egyetemre, de aztán hatalmas pofonként ért, semmi esélyem erre.
Hirtelen kivágódott az ajtóm, mire már lélekben készültem arra, most még ki is rabolnak, én pedig teljesen tehetetlenül fogom ezt végig szenvedni az ágyamban, de kellemesen csalódtam. Sehun állt meg az ajtómban, egykor szőke haja most világos barnán virított a fején. Aggódva nézett végig rajtam, szemei kissé könnyesek voltak.

-Sajnálom Nini... Nem lett volna szabad ilyen hosszú időre egyedül hagynom téged! - Hatalmas erővel robbant ki belőle a sírás és két lépéssel szelte át közös lakásunk hálószobáját, hogy az ágyhoz érve helyet foglaljon azon, majd egy erős ölelésben részesítsen. Sírt, én pedig úgy éreztem, muszáj neki vigaszt nyújtsak. A szívem repesett, a testem viszont kevésbé, ugyanis úgy sajgott mindenem, ahogy Sehun ölelt, mint még soha. Fizikailag fájt minden, mégis mosolyogtam és minden erőmet összegyűjtve, egy kissé felemeltem jobb karom és Sehun hátát kezdtem el vele cirógatni.

-Úgy örülök, hogy látlak...

-Soha többet nem is megyek el. - Már nem sírt, de arca még mindig nedves volt és olyan aggodalommal fürkészett, mint még szerintem soha. - Miért csináltam ilyen hülyeséget?

-Nem csináltál, semmi.. ááá! - Hirtelen erős fájdalmat észleltem az oldalamon, ahol az egyik csúnyább seb foglalt helyet. Szemeimet összeszorítva kaptam arra a pontra, mire Sehun tekintete ismét rémültté vált és egy szempillantás alatt kapta le rólam a felsőmet, hogy aztán el is sápadjon még mellé.

-Beviszlek a kórházba. - Ellenmondást nem tűrő hangon jelentette ezt ki és visszabújtatott a pólómba. Gyors tempóban kapott volna fel az ölébe, ha nem szakítom félbe.

-Bundást is hozd. Van neki egy kis tároló doboza, abban viszem mindig orvoshoz, ha beteg.

-Még meg van? - Sehun döbbenten lépett a szobában lévő kicsiny ketrechez és büszkén elmosolyodva vette ki onnan a hörcsögöt. - Sokat változtál. Képes voltál egy magad vigyázni egy kisállatra, de... olyan vékony. Érzem minden csontját.

-Lassan négy éves lesz, nagyon öreg és keveset eszik. - Szomorúan néztem a már műanyag dobozban lévő hörcsögre, aki kora miatt már mozgolódni sem mozgolódott sokat. Csendben el volt a vackában és csak néha inni jött elő, vagy nagy ritkán enni. Egy apró könnycsepp szántotta végig az arcom, ahogy belegondoltam, már nem sok lehet neki hátra, ha ennyire bekebelezte az időskor. Ő volt a társam, mikor egyedül voltam és tudom, csak egy hörcsög, sokaknak még olyan szinten sincs, mint egy macska vagy egy kutya, nekem mégis, egy időben a világot, a megváltást jelentett a létezése.

(...)

Egy hetet feküdtem egy kórházi szobában, Sehun közben intézkedett és így végig mellettem lehetett Bundás, a saját, már jól elrendezett ketrecében. Sehun is szinte végig itt volt, majdnem egy hetet kihagyott az egyetemen, csak miatta ez pedig teljes mértékben megolvasztotta a szívemet. Néha rákérdezett a nélküle töltött egy évre, de olyankor rendszerint csak annyit mondtam "Kérdezd Bundást, neki mindent elmondtam, ami csak a szívemet nyomta". Sehunt többször is megnevetette eme kijelentésem, de egy idő után rájött, nem igazán akarok én neki erről beszélni. Sokkal inkább élveztem azt, hogy ismét velem van, minthogy a múlton rágódjak.

-Szegényem, már nagyon öreg. - Jelentette ki Sehun, mikor már végre otthon ültünk és nem a hófehér, fertőtlenítő szagú kórházban. Ismét egy nagyobbat dobbant a szívem és sírni lett volna kedvem, de nem akartam már most eltemetni fejben szeretett háziállatomat úgy, hogy még meg sem halt. Még élt és virult, ahogy mondani szokás, de rá már ez csak félig volt igaz. Élt, de virulni nem virult. Egyre jobban kezdett leépülni és akkor még jól meg is fázott, amivel az orvos nem igazán tudott mit kezdeni, szerinte Bundás már túl öreg ahhoz, hogy bármit is adjon neki, majd a természet és a sors eldönti.

-Megyek, teszek egy kis teát az ivó vízébe. - Óvatosan tápászkodtam fel a kanapéról, Sehun mellől, aki csak óvakodva engedett ki karjai körül, holott nem én voltam a halál karmai között, hanem szeretett hörcsögöm. - Remélem ettől jobban leszel. - Vettem volt ki a ketrecből az itatót, de ahogy a ketrec egyik sarkába néztem, minden kiesett a kezemből, én pedig szám elé kaptam kezeim. Egy pillanat alatt öntötték el egész arcomat könnyeim, miközben már fuldokoltam az egyre erősebben feltörő sírástól. Bundás az egyik sarokban feküdt, meg sem mozdult, még csak levegőt sem vett. Aranyos, gomb szemeivel a semmibe meredt, nekem pedig egyre jobban szakadt meg érte a szívem, ezzel egy időben pedig nagy kő is esett le róla, elvégre ketyegőm mélyén tudtam, sokkal jobb neki így, hiszen az utóbbi időben szenvedett.
Sírva rohantam ki Sehunhoz, amilyen gyorsan csak tudtam, a nappaliba.

-Mi a baj édesem? - Sehun egyből felpattant a kanapéról és sebes léptekkel sietett hozzám. - Ugye nem...? Elpusztult? - Nem tudtam neki válaszolni, csak hevesen bólogattam, mire egyből karjai között találtam magam. Szorosan ölelt magához, apró puszikat hintett a hajamba és mindenféle dolgot suttogott a fülembe, ami egy kicsit is meg tudott nyugtatni. - Majd hozzak neked egy másikat? - Megint csak bólogattam, úgy látszik, a beszéd most nem igazán akart menni, pedig egy csomó dolgot tudtam volna mondani, többek között azt: "jól vagyok". Mert tényleg jól voltam. Hatalmas megkönnyebbülés volt nekem Bundás halála, hiszen már hetek óta készültem arre, annyira öreg és beteges volt, most viszont nehéz volt elengedni, főleg, hogy furán mutatott az üres ketrece. - Szarul van kitalálva ez az élet Nini. Tudom, hogy fontos volt neked Bundás, de ő egy hörcsög. Már így többet élt, mint a legtöbb hasonló rágcsáló. - Sehun gyengéden simogatott, mikor már elrendezte a "temetést" és be nem állt a szája, ami mosolygásra késztetett. Beszélt nekem mindenről, csak azt akarta, hogy jobb kedvem legyen, ennek pedig már maga a tudata megmosolyogtatott, még ha beszélni jelenleg nem igazán tudtam, akkor is.

Viszlát Bundás! Szeretett kisállatom, nehéz időkben társam.

Vakrandi - Extra pt.12 VÉGE

Ott feküdtünk az ágyamban; izzadtan, lihegve, de mosolyogva nézve egymásra. Yifan néha-néha felém nyúlt és végig simított az arcomon, ami egy kellemes megborzongást idézett elő nálam. Azok a kellemes és élvezetes érintések, miket érezhettem és még most is érezhetek a bőröm, valami zseniális érzést nyújtanak.

Magány, olyan régóta bennem van ez az érzés. Éveken keresztül nem engedtem senkit sem a magam közelébe. Nem akartam ismerkedni, barátkozni, nem akartam senki komolyabbat az életembe. Úgy éreztem, hogy egy másik ember közelsége által, veszélybe kerülhet a törékeny lelkem. Fájt, minden, még a létezés is, még sem akartam Marvin macskámon kívül mást ebbe a házba. Jól el voltam én magamban, legalább is, sokáig ezt gondoltam. Beszélgettem emberekkel, segítettem megoldást találni a problémáikra, hogy ne legyenek szomorúak, és hogy néha beszélgethessek valakivel. Persze, nem szerettem a komor emberek látványát, de nyílván az egész világot nem válthattam meg. Én is csak egy voltam a sok, tehetetlen ember közül, csak hát én... még saját magammal sem törődtem. Nem figyeltem azokra az érzésekre, amik már évek óta, nap, mint nap bennem voltak mindig, amikor felkeltem és nem az álmok világában jártam. Szerettem aludni. Valahogy mindig megnyugtatott az, hogy mikor az ember alszik, mintha a külvilág nem is létezne. Ilyenkor nem lebegtek a szemeid előtt a téged érő, súlyos problémák és nem fájt annyira a létezés sem. Nem kellett zsibongó, pusztító emberek között lenned, csak te voltál és az agyad által kreált világ. Az álmaimban táncolhattam, úgy mint régen, mert abban a világban nem történt meg az a baleset és nem sajgott a hátam minden egyes nehezebb mozdulatnál. Jó érzés volt aludni, mert ott nem olyan volt a világ, mint a valóságban.
Azt hiszem, hogy most jött el annak az ideje, hogy ne csak mindig a macskám simogatásában és az alvásban leljem az örömöm, hanem abban is, hogy itt van Yifan -  legalább is, nagyon remélem, hogy ezek után nem akar megint eltűnni - és vele minden szebb. Vele érdemes fenn maradni és csodálni a világot, mert úgy mindennek élénkebb és vidámabb a tónusa. Szeretek vele lenni. Azt szeretném, hogy maradjon.

-Miért tűntél el ennyi időre? - Nem most akartam feltenni neki a kérdést, de az aggodalmaim abba az irányba, mi szerint Yifan nem biztos, hogy velem marad, sürgettek ezzel a kérdéssel. A szívem hevesen vert, ahogy hirtelenjében kibukott belőlem ez a mondat és már leplezni sem tudtam, leplezni sem akartam Yifan irányába, hogy mennyire fontos most ez nekem. Hogy mennyire félek attól, hogy esetleg más választ ad nekem, mint amilyenre vágyok. Igaz, nem kaphatok meg mindig mindent, de a szőkére szükségem van, mint az éltető oxigénre. Most, hogy három hónap után visszatért, nem akarom elengedni. Maradj velem Wu Yifan!

-Megnyugtatlak, most már eszem ágában sincs elmenni. - Mosolyodott el, a hátára fekve, majd a mellkasára húzva ölelt magához.

Beállt a néma csend közénk. Örültem, hogy Yifan nem akar elhagyni, de elvártam tőle, a sok őszinte megnyilvánulásom után, hogy egy kicsit ő is beszéljen magáról, az érzelmeiről. Csak annyit tudtam igazán a lelkivilágáról, hogy szeret, de ebben nagyon biztos voltam. Minden mozdulatában lehetett látni a felém táplált szeretetét, a szemeiben a csillogást, amikor rám nézett, ez pedig tényleg biztonságot nyújtott, de én még jobban ismerni akartam őt. Az egész lényét ismerni akartam, amire bár egy élet nem volt elég, mégis, legalább ennek a felét látni akartam. Lehet, hogy nehéz neki megnyílni, de ha nekem sikerült, akkor neki is fog.

-Tudom.... - Mosolyodtam el halványan. - De miért tűntél el?

-Én... ahj! Nem lehetne, hogy most élvezzük, ezt a romantikus pillanatot?

-Nem! - Vigyorodtam el, ahogy látni lehetett rajta az enyhe, de nem aggasztó mértékű kétségbeesést. Hitetlenül felnevetett, majd egy egyszerű mozdulattal felettem termett. Gyengéden megcsókolt és még mindig felettem támaszkodva kezdett el beszélni.

-Amikor először beszéltem veled, akkor, őszinte leszek... utáltalak. Téged okoltalak, azért, mert elvesztettem Taot. Aztán, mérlegeltem magamban és sok dolog átforgatása után jöttem rá... hogy ez nem a te hibád. Ez így volt a legjobb és nem lehetett volna máshogy megoldani. - Vállaira simítottam, próbáltam egy kicsit megnyugtatni, bár azt tudni kell, hogy Yifan sokkal stabilabb álláspontú még most is, mint én valaha is voltam. - Már az első találkozásnál láttam rajtad, hogy valami nagyon nincs rendbe nálad és... mivel segítettél Taonak, ezért úgy gondoltam, hogy megérdemled az ingyen terápiát. - Egy pillanatra elkuncogta magát, majd hátára fekve húzott ismét magára. - Eleinte csak a külső adottságaidat ismertem el, olyan nagyon nem érdekeltél, mint most...

-Héj! - Csaptam egy nagyot mellkasára, mire felnevetett, majd egy finom csókkal csitított el.

-Ahogy teltek a hetek, úgy tetszettél meg egyre jobban. A személyed, a stílusod, minden, ami te vagy. Hamar tudatosult bennem, hogy... nagyon az esetem vagy, akkoriban pedig... még mindig gyászoltam magamban a régi kapcsolatomat. Hiányzott Tao, a vele együtt töltött percek, emiatt pedig bűnösnek éreztem magam, amiért beléd szerettem. Egyszerűen... nem tartottam helyesnek ezt az egészet... ezért tűntem el, mikor már úgy éreztem, hogy rendben leszel. - Sajnálkozva nézett rám, miközben folyamatosan az arcom cirógatta, sokkal inkább magát nyugtatva az ismétlődő mozdulattal. Nem bírtam megállni, muszáj volt megcsókolnom.

Megmondom őszintén, akármi lett volna számára az ok, ami miatt eltűnt, egyik opciónál sem tudtam volna rá haragudni. Problémái voltak, ezért nem keresett, ez pedig teljesen érthető. Én is gyakran teszem ezt. Ha valami nagyon nem kóser nálam, akkor amennyire csak tudom, megszakítom az ismerőseimmel a kapcsolatot, még ha ez rosszul is esik nekik. Chanyeollal is sokkal kevesebbet beszéltem, mikor úgy igazán le voltam húzva érzelmileg. Várjunk... Chanyeol!

-Basszus! - Hirtelen ültem fel ágyamban, majd egyből vissza is dőltem, ugyanis a hátsóm úgy belenyilallt, mintha egy esernyőt nyitottak volna ki benne. Yifan egyszerre nézett rám érthetetlenül és bocsánatkérően, amiért nem figyelmeztetett, a passzív szerep hátulütőjére. Mondjuk... azt mindig is tudtam, hogy van ebben fájdalmas dolog is. - Nekem ma egy ilyen partira vagy mire kéne mennem! - Összeszedve minden erőm, keltem ki az ágyból Yifan mellől, aki, látszólag, még mindig nem nagyon értett engem.

-Milyen partira? - Szemöldökeit ráncolva ült fel. - Hagyd ki és maradj inkább itt... velem...

-Yifan... - Immár felöltözve álltam meg előtte, míg ő derekamnál fogva húzott magához közelebb. - Bármilyen csábító is ez az ajánlat, és más esetben biztos, hogy élnék vele, de ez most fontos, érted?

-Komolyan képes vagy kihagyni a szeretkezés utáni összebújást? Az a legjobb része az egésznek. - Muszáj volt felkuncognom azon, hogy most milyen részét láthattam meg a colosnak. A követelőző kisfiút, aki addig-addig nyüstöl, amíg be nem adod neki a derekad. Igazán vicces látvány.

-Hát édes... Most igen. Kihagyom. - Nevettem fel, ahogy a megszeppent szőke ajkaira egy búcsúpuszit nyomtam. - Nem tudom, hogy mikor jövök, de szeretnélek majd itt látni, amikor hazaérek.

-Akkor itt is foglak várni. - Karjait kitárva dőlt vissza az ágyra, én pedig már sprinteltem is, hogy még elérjem azt a buszt, ami legalább egy kicsit közelebb juttat Junmyeon lakásához. De aztán feleslegesen siettem, mert úgy lekéstem, mint a huzat, ezért maradt a futás. Gyalog egy bő fél óra innen Junnie hyung háza, ha végig futom az egészet, csak nem kések el annyira, ugye?

Már este volt, és legnagyobb szerencsémre nem voltak sokan a járdán és kevesebb jármű is közlekedett. Oké... néha nem tudtam elérni, hogy ne menjek neki valakinek, de tizenöt perc alatt már a ház előtt voltam, ahonnan hangos nevetések hangja szűrődött ki. Egy kicsit kifújva magam nyitottam be, mire a bent lévők mindegyike elhallgatott és felém nézett, kivéve egy valakit. Az a valaki a kanapén ült és gondolom arra várt, hogy bemutatkozzak, ezért nem törődve a többiek újból felcsattanó nevetésével - mit a csapzott ábrázatom okozott - sétáltam a díványhoz.

-Szia... - A srác lassan megfordult és mikor megláttam arcát, alig bírtam elrejteni megdöbbenésemet.

-Szia zongorás fiú...

-Sehun... - Azt hiszem, ez egy elég nagy csattanó a végére.