Ott feküdtünk az ágyamban; izzadtan, lihegve, de mosolyogva nézve egymásra. Yifan néha-néha felém nyúlt és végig simított az arcomon, ami egy kellemes megborzongást idézett elő nálam. Azok a kellemes és élvezetes érintések, miket érezhettem és még most is érezhetek a bőröm, valami zseniális érzést nyújtanak.
Magány, olyan régóta bennem van ez az érzés. Éveken keresztül nem engedtem senkit sem a magam közelébe. Nem akartam ismerkedni, barátkozni, nem akartam senki komolyabbat az életembe. Úgy éreztem, hogy egy másik ember közelsége által, veszélybe kerülhet a törékeny lelkem. Fájt, minden, még a létezés is, még sem akartam Marvin macskámon kívül mást ebbe a házba. Jól el voltam én magamban, legalább is, sokáig ezt gondoltam. Beszélgettem emberekkel, segítettem megoldást találni a problémáikra, hogy ne legyenek szomorúak, és hogy néha beszélgethessek valakivel. Persze, nem szerettem a komor emberek látványát, de nyílván az egész világot nem válthattam meg. Én is csak egy voltam a sok, tehetetlen ember közül, csak hát én... még saját magammal sem törődtem. Nem figyeltem azokra az érzésekre, amik már évek óta, nap, mint nap bennem voltak mindig, amikor felkeltem és nem az álmok világában jártam. Szerettem aludni. Valahogy mindig megnyugtatott az, hogy mikor az ember alszik, mintha a külvilág nem is létezne. Ilyenkor nem lebegtek a szemeid előtt a téged érő, súlyos problémák és nem fájt annyira a létezés sem. Nem kellett zsibongó, pusztító emberek között lenned, csak te voltál és az agyad által kreált világ. Az álmaimban táncolhattam, úgy mint régen, mert abban a világban nem történt meg az a baleset és nem sajgott a hátam minden egyes nehezebb mozdulatnál. Jó érzés volt aludni, mert ott nem olyan volt a világ, mint a valóságban.
Azt hiszem, hogy most jött el annak az ideje, hogy ne csak mindig a macskám simogatásában és az alvásban leljem az örömöm, hanem abban is, hogy itt van Yifan - legalább is, nagyon remélem, hogy ezek után nem akar megint eltűnni - és vele minden szebb. Vele érdemes fenn maradni és csodálni a világot, mert úgy mindennek élénkebb és vidámabb a tónusa. Szeretek vele lenni. Azt szeretném, hogy maradjon.
-Miért tűntél el ennyi időre? - Nem most akartam feltenni neki a kérdést, de az aggodalmaim abba az irányba, mi szerint Yifan nem biztos, hogy velem marad, sürgettek ezzel a kérdéssel. A szívem hevesen vert, ahogy hirtelenjében kibukott belőlem ez a mondat és már leplezni sem tudtam, leplezni sem akartam Yifan irányába, hogy mennyire fontos most ez nekem. Hogy mennyire félek attól, hogy esetleg más választ ad nekem, mint amilyenre vágyok. Igaz, nem kaphatok meg mindig mindent, de a szőkére szükségem van, mint az éltető oxigénre. Most, hogy három hónap után visszatért, nem akarom elengedni. Maradj velem Wu Yifan!
-Megnyugtatlak, most már eszem ágában sincs elmenni. - Mosolyodott el, a hátára fekve, majd a mellkasára húzva ölelt magához.
Beállt a néma csend közénk. Örültem, hogy Yifan nem akar elhagyni, de elvártam tőle, a sok őszinte megnyilvánulásom után, hogy egy kicsit ő is beszéljen magáról, az érzelmeiről. Csak annyit tudtam igazán a lelkivilágáról, hogy szeret, de ebben nagyon biztos voltam. Minden mozdulatában lehetett látni a felém táplált szeretetét, a szemeiben a csillogást, amikor rám nézett, ez pedig tényleg biztonságot nyújtott, de én még jobban ismerni akartam őt. Az egész lényét ismerni akartam, amire bár egy élet nem volt elég, mégis, legalább ennek a felét látni akartam. Lehet, hogy nehéz neki megnyílni, de ha nekem sikerült, akkor neki is fog.
-Tudom.... - Mosolyodtam el halványan. - De miért tűntél el?
-Én... ahj! Nem lehetne, hogy most élvezzük, ezt a romantikus pillanatot?
-Nem! - Vigyorodtam el, ahogy látni lehetett rajta az enyhe, de nem aggasztó mértékű kétségbeesést. Hitetlenül felnevetett, majd egy egyszerű mozdulattal felettem termett. Gyengéden megcsókolt és még mindig felettem támaszkodva kezdett el beszélni.
-Amikor először beszéltem veled, akkor, őszinte leszek... utáltalak. Téged okoltalak, azért, mert elvesztettem Taot. Aztán, mérlegeltem magamban és sok dolog átforgatása után jöttem rá... hogy ez nem a te hibád. Ez így volt a legjobb és nem lehetett volna máshogy megoldani. - Vállaira simítottam, próbáltam egy kicsit megnyugtatni, bár azt tudni kell, hogy Yifan sokkal stabilabb álláspontú még most is, mint én valaha is voltam. - Már az első találkozásnál láttam rajtad, hogy valami nagyon nincs rendbe nálad és... mivel segítettél Taonak, ezért úgy gondoltam, hogy megérdemled az ingyen terápiát. - Egy pillanatra elkuncogta magát, majd hátára fekve húzott ismét magára. - Eleinte csak a külső adottságaidat ismertem el, olyan nagyon nem érdekeltél, mint most...
-Héj! - Csaptam egy nagyot mellkasára, mire felnevetett, majd egy finom csókkal csitított el.
-Ahogy teltek a hetek, úgy tetszettél meg egyre jobban. A személyed, a stílusod, minden, ami te vagy. Hamar tudatosult bennem, hogy... nagyon az esetem vagy, akkoriban pedig... még mindig gyászoltam magamban a régi kapcsolatomat. Hiányzott Tao, a vele együtt töltött percek, emiatt pedig bűnösnek éreztem magam, amiért beléd szerettem. Egyszerűen... nem tartottam helyesnek ezt az egészet... ezért tűntem el, mikor már úgy éreztem, hogy rendben leszel. - Sajnálkozva nézett rám, miközben folyamatosan az arcom cirógatta, sokkal inkább magát nyugtatva az ismétlődő mozdulattal. Nem bírtam megállni, muszáj volt megcsókolnom.
Megmondom őszintén, akármi lett volna számára az ok, ami miatt eltűnt, egyik opciónál sem tudtam volna rá haragudni. Problémái voltak, ezért nem keresett, ez pedig teljesen érthető. Én is gyakran teszem ezt. Ha valami nagyon nem kóser nálam, akkor amennyire csak tudom, megszakítom az ismerőseimmel a kapcsolatot, még ha ez rosszul is esik nekik. Chanyeollal is sokkal kevesebbet beszéltem, mikor úgy igazán le voltam húzva érzelmileg. Várjunk... Chanyeol!
-Basszus! - Hirtelen ültem fel ágyamban, majd egyből vissza is dőltem, ugyanis a hátsóm úgy belenyilallt, mintha egy esernyőt nyitottak volna ki benne. Yifan egyszerre nézett rám érthetetlenül és bocsánatkérően, amiért nem figyelmeztetett, a passzív szerep hátulütőjére. Mondjuk... azt mindig is tudtam, hogy van ebben fájdalmas dolog is. - Nekem ma egy ilyen partira vagy mire kéne mennem! - Összeszedve minden erőm, keltem ki az ágyból Yifan mellől, aki, látszólag, még mindig nem nagyon értett engem.
-Milyen partira? - Szemöldökeit ráncolva ült fel. - Hagyd ki és maradj inkább itt... velem...
-Yifan... - Immár felöltözve álltam meg előtte, míg ő derekamnál fogva húzott magához közelebb. - Bármilyen csábító is ez az ajánlat, és más esetben biztos, hogy élnék vele, de ez most fontos, érted?
-Komolyan képes vagy kihagyni a szeretkezés utáni összebújást? Az a legjobb része az egésznek. - Muszáj volt felkuncognom azon, hogy most milyen részét láthattam meg a colosnak. A követelőző kisfiút, aki addig-addig nyüstöl, amíg be nem adod neki a derekad. Igazán vicces látvány.
-Hát édes... Most igen. Kihagyom. - Nevettem fel, ahogy a megszeppent szőke ajkaira egy búcsúpuszit nyomtam. - Nem tudom, hogy mikor jövök, de szeretnélek majd itt látni, amikor hazaérek.
-Akkor itt is foglak várni. - Karjait kitárva dőlt vissza az ágyra, én pedig már sprinteltem is, hogy még elérjem azt a buszt, ami legalább egy kicsit közelebb juttat Junmyeon lakásához. De aztán feleslegesen siettem, mert úgy lekéstem, mint a huzat, ezért maradt a futás. Gyalog egy bő fél óra innen Junnie hyung háza, ha végig futom az egészet, csak nem kések el annyira, ugye?
Már este volt, és legnagyobb szerencsémre nem voltak sokan a járdán és kevesebb jármű is közlekedett. Oké... néha nem tudtam elérni, hogy ne menjek neki valakinek, de tizenöt perc alatt már a ház előtt voltam, ahonnan hangos nevetések hangja szűrődött ki. Egy kicsit kifújva magam nyitottam be, mire a bent lévők mindegyike elhallgatott és felém nézett, kivéve egy valakit. Az a valaki a kanapén ült és gondolom arra várt, hogy bemutatkozzak, ezért nem törődve a többiek újból felcsattanó nevetésével - mit a csapzott ábrázatom okozott - sétáltam a díványhoz.
-Szia... - A srác lassan megfordult és mikor megláttam arcát, alig bírtam elrejteni megdöbbenésemet.
-Szia zongorás fiú...
-Sehun... - Azt hiszem, ez egy elég nagy csattanó a végére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése