Vakrandi - Extra pt.10

A kellemes, meleg szél beletúrt hajamba. A folyó a lábam alatt halkan csordogált, miközben a többiek nevetve próbáltak valamiféle tüzet csiholni a maguk tudásával. Jó volt a levegő. Legalább olyan jó, mint vidéken, ezt pedig szerettem. Megnyugtatott, mert bár már képes voltam leküzdeni a múltban történteket - hála Yifannak - mégis, volt valami, ami zavart. Az az este óta nem keresett. Reggel, mikor felkeltem, ő már nagyban a reggelit csinálta. Hozzá akartam bújni, úgy, ahogy még az este, de ő rideg és távolság tartó volt, ezért igyekeztem minél hamarabb elhagyni a Wu rezidenciát. Azt gondoltam először, hogy csak rossz kedve van, de miután soha nem nyitott ajtót, mikor nála kopogtattam és nem is keresett, fájdalmasan bár, de feladtam ezt az egészet. Hiányzott. Rettenetesen hiányzott az, hogy minden nap beszélgetünk, még ha a semmiről is. Hiányzott, hogy folyton utánam koslat, mert kiakarta deríteni a múltam. Hiányzott minden, ami Wu Yifan volt. Tényleg csak ennyit szánt nekem az élet a szerelemből? Pár röpke hetet, aminek csak a végét töltöttem igazán boldogan? Tényleg, csak ennyit érdemelnék?

-Jongin... izé... nem tudsz valami tüzet alakítani nekünk? - Chanyeol gondterhelten vakarta a fejét és könyörgően nézett rám, hátha csodát tudok tenni. Mondjuk, még ha csodát nem is, de tüzet tudtam rakni. Régen sokat jártam túrázni apával, ezért eléggé megmaradtak ezek a tudományok a fejemben.

Élveztem azt, hogy a természetben vagyok itt, tél végén, mikor már melegedik az idő, de nem akartam elhinni még mindig, hónapok elteltével sem, hogy nem kellettem neki. Annyira, elhittem, hogy ő is szeret, hogy a végén jól pofára is estem, ez pedig fájt. Ahogy néztem a többieket, az örömöt az arcukon, amit a párjuk okozott, összeszorult a szívem. Szégyen, vagy nem szégyen, de irigyeltem őket. Azt akartam, hogy Yifan mellettem legyen, átöleljen és csókoljon. Akartam a társaságát, de nem kapunk meg mindent, amit akarunk, nem de? Elvégre, a való élet nem olyan, mint egy mindig happy enddel végződő könyv. A való élet gyakran fáj és nem úgy alakul, ahogy mi akarjuk. Nem kapunk meg mindent, amire a szívünk vágyik és nem ér minden boldog véget.
De legalább a barátaim itt vannak, ha már Yifan nem. Ők nem tűntek el még egyszer sem az életemből úgy, ahogy Yifan. Lehet, hogy tényleg megundorodott tőlem a hallottak után, elvégre, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a többiek is azért a barátaim, mert nem tudnak a múltamról. Yifan viszont tudott és megvetett miatta. Száz százalék, hogy ez történt. Bánom, már pár nap után megbántam azt, hogy elmondtam neki, amit és emiatt elvesztettem.

(...)

Március eleje volt. Már három hónapon is túl vagyunk és én három hónapja még csak hírét sem hallottam Yifannak. Azt hiszem, ismét visszaestem emiatt egy kicsit abba a sötét gödörbe, amiből annak idején ő rántott ki. Bár nem voltam olyan mélyen depressziós, elvégre, hatalmas terhet vettek le a vállamról, de akkor is szarul esett, hogy nincs velem, még csak barátként sem. Túl sokat gondoltam abba a kis ártatlan szájra pusziba. Yifan csak meg akart vele nyugtatni és nem azért tette, mert valaha is viszonozta volna az érzelmeim. Fájt, hogy ez így van, de még ha csak barátok lennénk, én már annak is örülnék. Most már értem, hogy miért nem akartam én annyi időn át beengedni senkit sem a lelkivilágomba. Mert bárki is lett volna az - nem feltétlen Yifan - mindenképp megundorodott volna tőlem. Ilyen dolgokat, akarva, akaratlanul sem lenne szabad kibeszélnie az embernek, legalább is, szerintem nem. Én így jártam, mindenki átértékelheti a saját életét.

-Kai, lesz egy kis buli ma este Junnienál. Semmi komoly, csak... szerintem már itt az ideje, hogy bemutassam nektek Hunniet. Eljönnél? - Chanyeol szemeiben őszinte boldogság csillant. Hihetetlen, hogy ő is milyen komor volt mér pár hónappal ezelőtt, most meg még a tavaszi fáradtság sem látszott meg rajta. Ragyogott az egész lénye, hála Sehunnak, emiatt pedig mindenképp látni akartam én is azt a srácot.

-Persze, szívesen megyek. - Bólintottam boldogan. Amióta nem volt Yifan, azóta igyekeztem többet lenni a srácokkal. Mindig feltudtak vidítani, tudtukon kívül, és gyakran olyan nagy örömöt okoztak, amilyet még soha nem éltem át. Múltkor is az a túra, amit bár Chanyeol végig hisztizett, mert egy, utálja a túrákat, kettő, nem volt ott neki Sehun és hiányzott neki. Aranyos, hogy ennyire egymáshoz vannak kötve. Számomra ez elérhetetlen dolognak tűnik.

-Köszi. - Csak mosolyogva bólintott egyet és visszatért a munkájához, ahogy én is.

(...)

A tetőn ülve fogyasztottam el a napi kávé adagom, miközben lenézve mustráltam az utcán járókelőket. Mind sietett valahova, ahogy általában minden nap. Sietnek fel és alá, egy pillanatra sem állnak meg. Nem értem őket. Hogy nem szédülnek el ennyi eszetlen mászkálástól? Persze, ilyenkor jön az, hogy mások azt mondják, "Gyerekes vagy Jongin. Nem értesz ezekhez a dolgokhoz, mert még nem vagy elég érett hozzá." Teljesen megértem, hogy ezt mondják, elvégre, igazuk volt, de véleményem szerint minden emberbe kell egy kis gyermekiességnek lennie, hogy teljes életet tudjon élni. Bár bennem ez a gyermekiesség meg volt, minden más hiányzott, pont úgy, ahogy Yifan. Már megint Yifan! Három hónap alatt nem bírtam kiverni a fejemből! Akkor mikor fog sikerülni?
Ahogy lefelé néztem, elgondolkoztam azon, hogy milyen lehet innen lezuhanni. Nem gondolkodtam még az öngyilkosságon, ahhoz túl gyenge vagyok, hogy ilyeneket tegyek magammal, de minden esetre, érdekes volt eljátszani a gondolattal. Mi lenne ha...? Ha nem is magamtól, de valaki meglökne, vagy megcsúsznék és elkezdenék a mélybe zuhanni. Magas volt ez az irodaház, de nem olyan magas, mint Szöul legnagyobb építménye. Pár másodperc alatt biztosan talajt érnék és becsapódnék. Viszont arra nem tudok felkészülni, hogy milyen érzés lesz padlót fogni. Fájni fog, vagy csak egy pillanat az egész és én már nem is léteznék? Az emberek aggódnának értem és próbálnának e tenni valamit, vagy csak rémülten néznének végig a halott testemen? Hiányoznék a többieknek? Kijárnának a síromhoz, hogy virágot hozzanak nekem és beszélnének hozzám, még ha nem is tudnék nekik válaszolni, legfeljebb csak hallgatnék? Túl bizonytalan vagyok ebben a témában, ezért is nem végeztem még magammal, ebben az életben.

-Yifan?! - Meglepetten kémleltem azt az ismerősen szőke férfit, aki épp abból az épületből lépett ki, aminek tetején én is ölük. Az arcát nem láttam, sem az egész alakját, mivel tökéletesen alattam állt meg, de szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ő az. Mit keres itt? - Yifan!!! - Semmivel sem törődve hagytam el a tetőt és a lépcsőházban szorgosan szedve egymás után lábaim, csörtettem ki az ajtón. Ezúttal hátulról láttam és egyre jobban kezdtem biztos lenni abban, hogy ő az. Nem lehet más! - Yifan!!! - Nem állt meg, a zebrán épp ekkor váltott zöldre a lámpa és a többi gyalogossal együtt lépett az útra. Ha nem lett volna körülöttem ilyen sok ember, egyszerűen csak rohantam volna Yifanhoz, amilyen gyorsan csak tudtam futni, de a tömeg nagyon lelassított. Egyre jobban kezdtem elkeveredni az ember kavalkádban, de mikor rendesen felnéztem és a szőke hajú férfi hátát véltem felfedezni, közvetlen előttem, egy pillanatra elbíztam magam, hogy aztán jól pofára is eshessek. A férfi fejét vakarva fordult hozzám útba igazításért és... nem Yifan volt az. Én komolyan azt hittem, hogy végre láthatom, de ezek szerint vagy elvesztettem a tömegben, vagy totál összekevertem ezzel az idegennel. Nem számít. Úgy sem láthatom.

(...)

Esteledett már. A többiek vidám mosollyal az arcukon beszélgettek, mikor már haza fele készülődtek, hogy otthon rendbe szedhessék magukat arra a bizonyos találkára. Én is hivatalos voltam rá, de a Yifanos eset után annyira elszomorodtam, hogy már nem tudtam a többiek társaságának úgy örülni, ahogy kellene. Fájt a mellkasom, pontosabban, annak rejtekében a szívem, ami még három, nyomorúságos hónap után is, csak a szőkeségért dobogott. Látni akartam, hallani, ahogy velem beszél és látni, ahogy rám mosolyog, azokkal az abszolút nyugodtságot sugárzó szemeivel. Azt akartam, hogy itt legyen, mellettem, de mikor délben, a mai nap, képes voltam szem elől téveszteni, már minden remény kiveszni látszott belőlem azzal kapcsolatban, hogy valaha is újra találkozhatok vele.

-Mi a baj Jongin? Olyan szomorú lettél így a nap végére? - Lépett hozzám Minseok hyung, játékosan lebiggyeszetett ajkakkal.

-Semmi különös. - Sóhajtottam fel szomorkásan.

-Történt valami? - Nem válaszoltam, csak a fejemet ráztam, ezzel tudtára adva hyungomnak, hogy még nem vagyok olyan állapotban, hogy beszélni tudjak erről. Minseok egyből értette is a célzást, ezért gyengéden a vállamra simított. - Ha úgy érzed, akkor nem muszáj ma este neked is eljönnöd. Találkozhatsz máskor is Sehunnal. Nem hiszem, hogy emiatt bárki is megharagudna rád.

-Köszönöm hyung a támogatásod, de már csak azért is muszáj elmennem, hogy jobb kedvem legyen.

-Ez igaz. - Nevetett fel. - Akkor este találkozunk. - Sétált Jongdaehoz és átkarolva a fiatalabb vállát, elhagyták az irodát. Közben mindenki kiszállingózott, ezért már csak én maradtam a helyiségben.

Lassan én is hazafelé indultam. Az utcákon már felkapcsolt a közvilágítás, bár szerintem felesleges volt, így is annyi autó közlekedett az utakon és annyi kirakat volt élesen kivilágítva, hogy képtelenség lett volna elérni, hogy vaksötét öleljen körbe. Már nem volt annyi ember a városban, bár még így is túl soknak tartottam őket. Egyszerűen undort keltett bennem az a fakó és semmitmondó tekintet, amivel képesek voltak egész nap az arcukon közlekedni. Semmi érzelem, csak a munka. Értem én, hogy fontos az elélhetés, elvégre én is szerettem a meleg házban ücsörögni a tévé előtt, egy nagy adag kajával a kezemben, de ez a folytonos robotolás már egy kicsit sok volt nekem.
Ahogy beléptem a lakásomba, egy nagyot szusszantva próbáltam enyhíteni azon a feszültségen, ami egész álló nap bennem volt. Próbáltam valahogy lenyugodni, ezért jobb ötlet híján, a tea mellett döntöttem. A kannám fütyült, én pedig elzárva a gázt hallottam meg, ahogy kopogtatnak az ajtómon. Érdeklődve túrtam fekete hajamba és az ajtóhoz sétálva kitártam azt. Nem is tudom, hogy mi lepett meg jobban. Az, hogy azt hittem, soha többé nem láthatom, vagy az, hogy konkrétan úgy az ajkaimnak esett, hogy alig bírtam felvenni a tempót. Yifan lehunyt szemekkel, hevesen csókolt, ezzel teljesen az alárendelt szerepbe kényszerítve, ami, bár várható volt, még sem tetszett annyira. Természetesen, jól esett, hogy ismét mellettem van és hogy csókol, úgy, mint aki mindig is viszonozta a felé táplált érzelmeim, de egyben feszélyezett is ez az egész. Nem akartam passzív fél lenni, egyáltalán nem tetszett ez, pedig Yifan mind testileg, mind lelkileg erősebb volt nálam, ezért lehetetlenség lett volna, hogy én domináljak. Mondhatjuk úgy is, hogy nem kicsit aggódtam, sőt, egyenesen féltem ettől, ezért próbálva kerülni a számomra kényelmetlen helyzetet, elszakadva Yifantól, tartottam vissza mellkasára tett kezekkel.

-Te... miért? Vagy... hogy?

-Ez ne érdekeljen. Itt vagyok és kész. - Ismét az ajkaimra tapadt, egyenesen a hálómba terelgetve engem, hogy az ajtót becsukva, teljes testével annak passzírozhasson. Combjaim alá nyúlva emelt meg és mikor ágyékaink találkoztak, éreztem meg, hogy mennyire vágyik rám. Gáz, ha én ezt nagyon nem akarom?