Vakrandi - Extra pt.9

Sosem szerettem gyengének mutatkozni. Az a típusú ember voltam mindig is, aki inkább egy maszk mögé rejti az érzelmeit, hogy jó képet mutatva tudja végig hallgatni mások problémáit. Szerettem ezt csinálni. Szerettem egy érzelmi pohár lenni, amibe mindenki beletöltötte a bánatát, majd tovább állt, vagyis, pontosan én álltam tovább, de ez nem lényeg. Rengeteg nyomorult ember él ezen a földön, én pedig legszívesebben mindegyiket meghallgattam volna. Jobb érzés volt mások gondjait és problémáit megoldani, mint a saját, teljesen elcseszett életemet rendbehozni. Ilyenkor egy kicsit képes voltam kizárni, hogy alapjáraton én is csak egy tönkrement ember vagyok, milliónyi sebbel. Ha mások problémáin agyaltam, szinte teljesen megszűnni látszottak az enyémek, ez pedig tetszett és bár én ritkán mosolyogtam őszintén, mégis szerettem, mikor kedvesen mosolygó emberek vettek körül. Lehet, hogy csak egy nagy rakás idegen voltak azok, akikkel eddigi életem során beszéltem és adtam tanácsot nekik, mégis egy kis sikerélménnyel voltam megkoronázva, mikor másnap láttam ugyanazt az embert elsétálni mellettem a járdán és az őszintén mosolygott. Még csak belegondolni is rossz volt abba, hogy bizony rajtam kívül is voltak más elcseszett emberek és én talán soha életemben nem is fogom tudni meghallgatni őket, pedig a legtöbb embernek csak ez kell. Egy másik, aki segít neki és mégha csak egyszer is, de meghallgatja.

Bizonyára nagyon megijesztettem Yifant a hirtelen felcsattanásommal, de a hetek, amikben minden nap néhány órát vele töltöttem, ezt váltotta ki belőlem. Yifan jóféle pszichológus volt, elvégre tökéletesen elérte, hogy képes legyek előtte megtörni és sírni, miközben szorosan ölelve magamhoz bújok a biztonságot adó mellkashoz. Egyszerűen olyan jó érzés volt a karjai között lenni, hogy ott akartam meghalni, mert ítéletnapig csak ezt a melegséget akartam érezni. Bár én sem voltam alacsony, mégis, Yifan annyival magasabb és erősebb testalkatú volt nálam, hogy akár teljesen el is tűnhettem az ölelésében. Fájtak a szemeim, éreztem, hogy már nincs sok ahhoz, hogy a könnycsatornáim kiszáradjanak. Yifan végig csak cirógatta az oldalamat és a fejemet, nyugtató dolgokat suttogott a fülembe és várt. Arra várt, hogy lenyugodjak és összeszedjem magam, utána pedig valljak neki a múltammal kapcsolatban. Még mindig nem akartam ezt, de ha egyszer már látta ezt az oldalamat, amit csak is saját érdemnek könyvelhet el, akkor azt is megérdemli, hogy tudjon mindenről. Arról a dologról, amiről egykoron csupán három ember tudott, most már csak kettő. Én és az apám.

-Olyan két évvel ezelőtt történhetett, már egy ideje nem számolom. - A sírástól elgyengülten távolodtam el egy kicsit a szőkétől, aki egy pokrócot terítve a hátamra emelt ki öléből, maga mellé helyezve a kanapéra. Felhúzta lábait és velem szembe ülve hallgatott némán. - Akkoriban még táncoltam...

-Táncoltál?! - Csúszott ki egy meglepett kérdés ajkain, mire felismerve tettét nézett rám sajnálkozóan.

-Igen, táncoltam. - Kuncogtam egy kicsit az orrom alatt, elvégre, biztos nagyon nevetséges lehettem régebben. - Az egyik legjobb barátom barátnője pedig műkorcsolyázott. Volt neki egy fontosabb fellépése, de a partnere annyira lebedtegedett, hogy már egy héttel előtte biztosan lehetett tudni, hogy nem lesz képes részt venni a versenyen. A lány teljesen kétségbeesett, aztán, ilyen hirtelen ötletként kért meg arra, hogy legyek én a partnere. Úgy gondolta, hogy ha táncolni ilyen jól tudok, akkor biztosan jól menne a korcsolya is. Eleinte nem akartam ebbe belemenni, de mikor a haverom jött hozzám kérlelve, igent mondtam rá. Igaza volt a csajnak, tényleg jól ment a korcsolya, de féltem. Nem kicsit volt veszélyes az a koreográfia, amit kieszelt, én meg csak kezdőnek számítottam, de a lány bízott bennem. Rosszul tette. A fellépés előtt, az utolsó próbán... kicsúszott a kezeim közül, az egyik forgás közbeni emelésnél. - A torkomban hatalmas gombóc keletkezett az emlékek hatására. Soha nem beszéltem még erről, aki tudott róla, az azért tudta, mert ott volt és látta. - Beverte a fejét, nagyon csúnyán... Kórházba szállították, de nem lehetett megmenteni. Végzetes sérülést szenvedett.

-Jongin... Ez nem a te hibád volt. Komolyan emiatt lettél ilyen?

-Igazság szerint... van még valami. - Ajkaimat harapdálva néztem az előttem befeszülten ülő Yifanra. - A baleset után, a barátom teljesen magába rogyott. Nem bírta feldolgozni, hogy elvesztette a mennyasszonyát, mert igen... már tervezték az esküvőt, a leendő családi házat, a sok gyereket, de... hála nekem, ez nem jöhetett nekik össze... - Ismét elkezdtek szemeimből a könnyek pogyogni, de ha már elkezdtem, akkor be is fejezem a történetet. Lehet, hogy ezután Yifan undorodni fog tőlem és soha többet nem lesz hozzá közöm, még csak baráti szinten sem, de... most már nem állhatok meg. - Teljesen megőrült pár hét alatt. Szinte már-már bekattant. Folytom rámjárt mindennel és a hibáimmal bombázott, hogy én tehetek minden rosszról, ami az életében történt. Nem volt szívem elküldeni, mert tudtam, hogy igaza van... - Egy nagyont sóhajtottam. Meg tudom csinálni! - Egyik alkalommal, mikor nyugodtabb állapotban keresett fel, bár még mindig sértegetett, de... akkor... közelebb jött hozzám... megérintette az arcom és csillogó szemekkel nézett rám. Azt mondta, hogy... gyönyörű vagyok, hogy... egészen hasonlítok a halott barátnőjére, hogy... kell valaki, aki pótolja a szerelmét. Én... nem akartam ezt, de mikor ellenkezni kezdtem... azt mondta, hogy ha nem teszem, amire kér, akkor öngyilkos lesz. Muszáj volt, érted?! Nem akartam, hogy meghaljon! Minden nap átjött hozzám továbbra is, de... nem azért, mint előtte... Le... le kellett vele feküdnöm napi szinten. Mindig a barátnője nevén hívott és... egyáltalán nem érdekelte ezen kívül semmi. Csak egy nőpótló voltam a szemében, aztán... egyik alkalommal... arra kért, hogy műtessem magam nővé... elegem lett. Ebbe már tényleg nem mehettem bele és... másnap...

-Jó, jó, értem. Semmi baj... Shhhh... - Szorított magához, miután, ma már másodszor zokogtam fel. - Emiatt nem fogok undorodni tőled. Semmiben nem vagy vétkes.

-De...

-Jongin... ebben a történetben te nem vagy más, mint egy áldozat. Az a srác szexuálisan zaklatott. Nem lett volna joga ahhoz, hogy zsaroljon, főleg egy olyan dolog miatt, ami nem a te hibád volt. A csaj erőltette a műkorcsolyás dolgot, te már az elején letisztáztad vele, hogy ez így nem biztonságos. Nem a te hibád, érted? És ettől egyáltalán nem leszel undorító vagy megvetendő. Ha valaki máshogy vélekezik erről, akkor az hülye! Nem volt senkinek sem joga ahhoz, hogy kényszerítsenek téged ezekre. Nem vagy undorító, sem szörnyeteg, sem elvetemült gyilkos. A lány egy baleset volt, pontosan olyan, mint amilyenek nap, mint nap történnek. A srác pedig pszichiátriára való volt, csak nem volt más személy a dologban, aki ezt észrevehette volna. Semmi nem a te hibád. - Nem is tudom pontosan, hogy mi miatt sírtam akkor tovább. Lehet, hogy a nehéz emlékek felkaparása miatt, az évekig bennem lévő fájdalom kiürítése, vagy talán amiatt, hogy Yifan nem ítélt el, sőt, teljesen mellettem állt, ez pedig örömmel töltött el. Soha, senkinek nem mertem elmondani pontosan a történteket. Bár apám a lány haláláról tudott, de az azután következő dolgokról nem, ez pedig csak azt mutatta, hogy mennyire gyáva vagyok. De ő az egyetlen élő rokonom. Nem tudom, hogy mit tettem volna, ha elvesztem amiatt, mert kitálalok neki mindenről. 

Úgy éreztem magam, mint akit kifiléztek. A régóta bennem élő görcs, most mintha elernyedt volna. Nem voltak akkor előttem az addig nap, mint nap feltűnő gondjaim, a rosszullétem és az aggodalmam. Nem éreztem még felhőtlen boldogságot, de véleményem szerint, most már egyszerűbb lesz ismét egy egészséges lelkiállapotra felkapaszkodnom. Mindez, csak is Yifannak köszönhető. Nem hiszem, hogy más pszichológus ennyit rohant volna utánam. Bár mondjuk azt sem értem, hogy Yifannak mi oka volt erre, de akkor valahogy nem volt kedvem ezen agyalni. Már nem fájt annyira minden, mint azelőtt és csak élveztem azt a melegséget, ami az ismét engemet ölelő Yifan nyújtott. Legszívesebben megcsókoltam volna, annyira örültem a jelenlétének, de bátorságom már nem igen volt hozzá. Inkább csak élveztem a legkisebb dolgot is, ami jutott és nem epekedtem a nagyobbért.

-Ma itt alszol. Így nem engedlek haza. - Simogatta meg a fejemet, miközben lerakott az öléből. Elakadt szavakkal néztem egy másik szobában eltűnő alakjára, majd mikor visszatért, még mindig úgy néztem rá, mint egy matekot felfogni nem képes óvodás.

-Nem akarok a terhedre lenni. Már így is totál összekönnyeztem a pólódat.

-Nem baj. - Legyintett egyet és az ölembe dobott egy alsót és egy pólót. - A fürdőt arra találod.

-Izé... egy... nadrágot nem tudsz adni? - Szégyenlősen kapkodtam a tekintetem ide-oda, csak Yifanra nem, aki felkuncogott a látványomon.

-Aranyos... - Suttogta halkan maga elé. - Szeretem jól feltekerni a fűtést éjszakára. Csak meleged lenne egy nadrágban. - Igaza volt és bár nem igazán akartam ennyire kitárulkozni előtte, kénytelen voltam. Persze, haza is mehettem volna, ha képes lettem volna rá, de valljuk be, előbb hazacibált volna egy kisegér, mint én saját magamat, ezért nem ellenkeztem. Gyorsan elmentem fürödni és csak még szégyenlősebben léptem ki onnan, mikor végeztem, elvégre elég gáz volt, hogy egy másik pasinak a cuccai rohadtul nagyok voltak rám. Az alsó, csak azért maradt meg rajtam, mert szerencsére normális volt a felső részében a gumi és nyílván a póló sem csuszott le, de bő is, meg jó hosszú is volt, ezért körülbelül úgy nézhettem ki, mintha hálóing lett volna rajtam. Igen, elég gáz volt, nem igazán voltam én ahhoz hozzászokva, hogy ennyivel kisebb legyek másoknál. A környezetemben többnyire nálam alacsonyabb emberek voltak, szóval, érthető a mostani kiakadásom.

Yifan nem mondot semmit, mikor először meglátott, csak gyors ő is bezúzott a fürdőbe mellettem. Na, őt is mi lelte most így hirtelen? Kissé feszengve foglaltam helyet a kanapén, várva, hogy a házigazda valami ágyneműt adjon, de az csak értetlenül nézett rám, mikor kijött az általa nem rég elfoglalt helyiségből.

-Nem ott alszol.

-Nem? - Meglepetten néztem rá. Elég kicsi háza volt, nem láttam eddig sehol sem vendég szobát.

-Nem. Mellettem alszol. - Jó, most mondjátok el, hogy hogy ne akadjak ki azon, hogy ezt csak így kijelentette? Áhhh... Nem értem én ezt a pasit. - Jongin! Nem jössz? - Kiáltott ki a hálóból és én ugyan még mindig tartottam ettől a dologtól egy kicsit, de bementem hozzá. Mikor beléptem, Yifan már el is terült a nagy, kétszemélyes ágy egyik felén és megpaskolva maga mellett a helyet, feszengve befeküdtem mellé. Yifan eloltotta az éjjeli lámpát, mire a szobára sötétség borult. Az ágy legszélére húzodtam, a lehető legmesszibb Yifantól, hogy még véletlen se érintkezzünk egy ponton sem az éjszaka folyamán. A tervem viszont romba dőlt, mikor két kezet éreztem meg a derekam körül, amik közelebb húztak a mellettem fekvő férfihoz. - Ne szökj el! - Nevetett halkan a fülembe.

-Ahj! Ez nagyon zavarba ejtő! - Ültem fel hirtelen, de Yifan egyből vissza is húzott maga mellé, most már egymással szembe fekve. Egy gyengéd csókot adott, mire szemeim tányér méretűre nőttek és meglepettségem folytán, semmi esélyem nem volt arra, hogy ellenkezzek, mikor engem átölelve hunyta le szemeit. Mindenféle kételyemet félrerakva bújtam mellkasába és élveztem azt az időt, amit vele tölthettem.