Nehezen ébredtem fel. Erős fertőtlenítőszer szag lengett körbe és egy idegesítő, ütemes csipogás hangzott fel, fejem mellől. Nem tudom, hogy mennyit aludhattam, bizonyára keveset, mivel egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek. Ki akartam nyitni a szemeim, de még ehhez sem volt erőm. Egy kicsi fészkelődésre telt tőlem, pont annyira, hogy a hátamra forduljak, majd folytattam tovább a szenvedésem. Aludni akartam még, de aztán valaki a karomat kezdte rángatni.
-Chanyeol! Látom, hogy fenn vagy! Szedd már össze magad! - Yixing egyenesen jobb fülembe ordított, és el tudtam képzelni, ahogy épp a karomat fogva ugrál az ágyam mellett, akár egy gyerek. Bármennyire is volt aranyos, még képzeletben is ez a látvány, most valahogy nem tudtam értékelni. Fáradt voltam, és csak pihenni akartam, ahelyett, hogy felkeljek és ismét csak a szart lássam. Legszívesebben a mellettem pattogó barátom képébe nyomtam volna az acélbetétes bakancsom, csak hagyjon már végre békén, de valljuk be, jelenleg egy katica megölésére sem voltam képes. - Chanyeol!
-Fáradt vagyok... - Elnyújtottan nyöszörögtem, miközben lassan kinyitottam szemeim és miután megszoktam a fényt, lakótársamra néztem.
-Két napja mást se csináltál, csak aludtál.
-Hogy mi?! - Teljesen magamhoz térve kaptam homlokomhoz, ahogy felültem, majd szédülni kezdtem és vissza is dőltem a párnámra. Elkerekedett szemekkel néztem a folytonosan csak bólogató Layt. - Az, hogy lehet?
-Teljesen ki voltál merülve Chan. Nem tett jót neked a sok stressz, így lehúztad a redőnyt és kidőltél, ennyi. Azért nem kell infarktust kapni. - Nevetett fel, amibe még be is szálltam volna, ha nem nézek egy kicsit barátom mögé. A mellettem, egy méterre, lévő ágyban ugyanis Sehun szuszogott békésen, miközben az az idegesítő cucc csipogott mellette.
Yixing érdeklődve vizslatta szomorú arcom, majd maga mögé nézve elmosolyodott. Nem értettem, hogy hogy lehet boldog, ha Sehun épp haldoklik előttünk, én pedig emiatt vagyok egy merő szar darab.
-Semmi baj nincs. Már jól van. - Fordult vissza hozzám, még mindig mosolyogva.
-De... újra kellett élesz...
-Chanyeol! Rendbe lesz, oké? - Nyugtatólag fogott rá vállaimra, mélyen a szemeimbe nézve, ezzel nyomatékosítva mondandóját, mire csak egy bizonytalan bólintás tellett tőlem.
Féltem, hogy minden rossz leküzdése után, elvesztem Sehunt. Miután végre bevallottam és eldöntöttem mindent, arra is rájöttem, hogy nagyon fontos nekem. Mindig próbáltam a kedvében járni, még akkor is, amikor nem volt jó napja, és a mindig kedves énje egy kis időre eltűnt. Szerettem, ezért képtelen voltam észrevenni az alapvető hibáit, már ha van neki olyan. Ha sok ember között láttam, mikor még azt hittem, hogy SeMin egy külön ember, mindig ragyogóbb volt a körülötte lévőktől. Szinte már-már Isteni magaslatokba emeltem őt, azzal az indokkal, hogy ő a világ egyetlen tökéletes embere. Pedig volt, hogy valaki szidta. Bár nem keményen, sokkal inkább baráti őszinteségből mondták azt az ismerősei közül, hogy néha nagyon fafejű és lehetetlen neki bármit is megmondani. Hogy nem bírja a reggeli korán keléseket és olyankor annyira morcos, hogy szinte nem is szabad hozzá szólni, mert leszedi a fejed. Hogy sokszor nagyon gyerekes és szereti, ha úgy is bánnak vele, vagyis babusgatják, szeretgetik, akár egy két évest. Hogy szinte harapófogóval kell belőle kihúzni dolgokat, mikor szomorú vagy mérges valami miatt.
Nem oszt, nem szoroz a dolog, Sehunnak sok hibája volt, úgy, ahogy a többi embernek is, én viszont annyira szerelmes voltam ebbe a srácba, hogy még ezeket sem észleltem. Számomra mindig egy ragyogó fény vette körül, mintha csak ki akarná takarni előlem Sehun rossz tulajdonságait. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy "A szerelem megvakítja", de nem zavart ez a dolog. Bár nem láttam a hibáit, mégis tudtam, hogy tényleg, ő is őszintén szeret. Az a gyermekies ragaszkodása hozzám szörnyen aranyossá és persze megbízhatóvá tette a szememben. Sehun érzékeny ember volt, még ha ritkán is sírt - elég kemény fából faragták - pontosan tudtam, hogy sokszor érte olyan dolog, ami belehasított a lelkébe és bár a helyében én legszívesebben zokogtam volna, ő nem tette ezt. Képes volt tartani magát, még a legnehezebb helyzetekben is.
És mintha megérezte volna, hogy az elmúlt percekben másra sem gondoltam, csak rá, egyszer csak felnyitotta pilláit. Aprókat pislogott és megdörzsölgette szemeit - gondolom ez már rutin, még ha vak is - és oldalra billentette a fejét, majd ismét egy kicsit elszenderedett.
Yixing szinte már vigyorgott az arcom láttán, ahogy csodáltam a mellettem lévő ágyban fekvőt, majd egy aprót kuncogva távozott a helyiségből. Sehun mocorgott, fejét ide-oda dobálta, mintha csak nem találná a kényelmesebb pozíciót, mire hangosan felnevettem. Hunnie szemei kipattantak, de íriszeit nem mozdította semerre, csak halványan, egy kissé vérszegényen elmosolyodott.
-Szia Channie... - Nagyokat nyammogott, majd megint csak lehunyta szemeit és felém fordulva kezdett el beszélni. - Már kezdtem aggódni érted.
-Inkább én érted. Azt hittem, hogy sztrókot kapok, mikor rosszul lettél.
-De te voltál az, aki két napon át szunyált, míg én már rég magamhoz tértem. - Meghökkenve néztem Sehunra. Akkor tényleg jó bőrben van, meg nem is tűnik olyan sápadtnak, mint amikor először jöttem be hozzá. Valójában, remekül volt. Igaz fáradt és kissé nyúzott volt a történtek, valamint a baleset miatt, még sem lehetett rá azt hinni, hogy már halálos beteg.
-Egyébként... hogy történt a baleset? - Arca vonásai kissé eltorzultak, de nem annyira, hogy az emlék borzalmasan fájó legyen számára, ezért csak türelmesen vártam a magyarázatára.
-Tudod, hogy mindig is irtóztam a közlekedéstől. A városban, mikor azzal a nagy tömeggel körülötted mész ide-oda, az egy vak embert nagyon meg zavarhat. Remekül boldogulok látás nélkül, mint ahogy észrevetted és ennek meg is van a módszere. Születésemtől fogva nem látok, mégis eltudom képzelni magam előtt képekben azt, amit hallok és tapintok, de a közlekedés... Túl sok hang és érintés ér téged, emiatt pedig elveszel. Ahányszor ki kell mennem az utcára, akkor kezdem el érezni, hogy milyen rossz is nekem, pedig amúgy... sosem voltam elkeseredett a vakságom miatt. - Fájdalmasan nagyot sóhajtott, majd pilláit felnyitotta és egy irányba meredt. - A balesetem napján különösen sűrű volt a forgalom. Egy férfi nekem jött és elestem, akkor vesztettem el végleg a fonalat. Mentem össze-vissza, azt sem tudtam merre vagyok és kiléptem az útra. Az egyetlen dolog, ami ebben szomorú, hogy senki sem rántott vissza, pedig megtehették volna, ha nem lennék egy jelentéktelen, szürke kisegér.
Nem kifejezetten sírt, sokkal inkább csak csordogáltak a könnyei. Ahogy végig néztem rajta, talán most láttam az eddigi ismeretségünk során a legszomorúbbnak. Potyogtak a sós cseppek a szemeiből, míg arca egy szörnyen elkeseredett ábrázatot vett fel. Sosem gondoltam volna Sehunról, de nagyon is hasonlított rám. Ő is csak egy megrökönyödött, szeretet éhes ember volt.
Óvatosan bújtam ki takaróm alól és tettem meztelen talpaim a hideg csempére. Jobb kezére csúsztattam sajátom és finoman cirógatni kezdtem hüvelykujjammal a puha, tejfehér bőrt. Sehun könnyes szemekkel nézett maga elé, miközben egyre közelebb araszolt hozzám, majd átölelt. Ahogy átkaroltam vékony testét, szinte eltűnt ölelésemben. Fejét mellkasomba fúrta és erősen szorította derekam, még mindig szipogva egy kicsit. Nyugtatólag egyik tenyerem hajába vezettem és gyengéden cirógattam ében fekete tincseit. Egy kellemes sóhaj hagyta el cseresznye ajkait és még jobban elbújt karjaim közt. Felkuncogtam aranyos tettét, majd feje búbjára csókoltam.
-Nekem te sose leszel egy szürke kisegér. Számomra te vagy a legkiemelkedőbb emberek ezrei közül.
-Komolyan? - Ahogy felemelte fejét, próbálva szemeimbe nézni, olyan gyermekies remény csillant meg íriszeiben, amilyet emberében még sosem láttam. Enyhén könnytől fátyolos szemei csillogtak, miközben ajkait egy cseppet remegtek. Karjai még mindig derekamat ölelték, ahogy én az ágya mellett álltam, ő pedig felülve bújt hozzám. Néha-néha szipogott egyet, ez pedig már egyenesen verdeste a cukiságfaktorom felső határait. Most talán egy kicsit tényleg olyan volt, mint egy egér. Aprócska, fekete íriszei rám irányultak, orra pedig a szipogástól meg-meg rezdült, ezzel tökéletesen látszatva előttem azt a bizonyos, szürke színű állatot.
-Komolyan... - Gyengéden ajkaira helyeztem sajátjaimat. Nem húzódott el, nem lepődött meg, csak egyből viszonozta párnácskáim mozgását. Ahogy végig nyaltam alsó ajkán, egyből vette a célzást és leejtette állkapcsát. Még közelebb nyomta hozzám testét, így szinte minden rezdülését éreztem. Belesóhajtott a csókba, ahogy saját nyelvemmel végig simítottam az övén és gyengéden hátát cirógattam tenyereimmel.
-Soha nem hittem volna, hogy valaha csókolózni fogok. - Ez volt az első mondata, mikor képesek voltunk elválni egymástól. Meglepetten néztem rá, szinte fel fogni sem bírtam szavait, azt meg pláne nem, hogy csak ilyen hetykén ezt hozzám vágta.
-Te még sosem csókolóztál? - Elkerekedett szemekkel vizslattam őt, pedig tudtam, hogy nem láthatja mimikámat. Csak bámult maga elé bárgyú mosollyal, miközben lassan arcomra simított.
-Igen... soha... - Finoman tapogatta végig meglepődött arcomat, szinte még azt sem fogtam fel, hogy ő konkrétan a fejemet tapogatja, vagyis most tudja meg, milyen is a külsőm.
Amint realizáltam, hogy eljött az az időszak is a kapcsolatunkban, mikor ő végre "megtudja", hogy hogyan is nézek ki, egyből elhidegült az arcom. Szemeim már nem voltak tányér nagyságúak, szám nem volt eltátva és mindegyik arcizmom alap helyzetbe állt. Szinte óráknak tűnt az az idő, míg szerelmem végig vizsgálta arcom minden egyes szegletét, majd kezei füleimhez suhantak, mire egy kisebb nevetés hangzott fel ajkaiból.
-Mi ilyen vicces?
-A füleid... nagyon... nagyok! - És ismét felnevetett, míg én egy kicsit elszomorodtam.
-Úgy tudtam, hogy nem fognak tetszeni ezek az idióta tócsnik!
-Ne hülyéskedj... igen is tetszenek. - Lágyan szólt hozzám és visszahúzva magához, bújt ismét hozzám. - Mindig mondtad rám, hogy milyen szép vagyok. Szerintem jobban észre kéne venned magadban azt, hogy mennyire jóképű vagy. Az én jóképű pasim.
Arcomon egy elégedett és idióta vigyor terült el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése