Vakrandi - 9.rész

Percekig csak meredtünk egymásra, vagyis csak én Sehunra, mivel ő nem láthatott engem. Mintha minden megállt volna körülöttünk, még az óra halk kattogását sem lehetett hallani. Csak szíveink és levegővételeink csendültek fel a hangtalanságban, visszhangként végig pattogva a szoba fehér falain.
Sehun nem mozdult, bár szemeiben könnyek csillogtak, ezzel fátyolosítva el fekete íriszeit. Nem rándultak a vállai, vagy a mellkasa és nem vette szaporábban a levegőt, bár látszott rajta, hatalmas fájdalmakat nyel le. Ökleit kissé összeszorította, de még ez a cselekedete sem volt túlságosan feltűnő. Csak itta be a könnyeket, de nem sírt. Nem sajnáltatta magát, csak várt. Arra, hogy végre mondjak valamit, de ez még hosszas percek után sem következett be.
Ahogy Sehun, én még inkább nem mutattam semmiféle mimikát vagy mozzanatot. Úgy álltam az ágy mellett, mint a cövek, leszögezett, ólom súlyú végtagokkal és összevarrt ajkakkal. Nem voltam képes interakcióra és pontosan ettől is féltem. Hogy nem fogok tudni semmit sem tenni. Se cselekedni, se beszélni.

-Kérlek... Mondj valamit... - Olyan könyörgő hangemben és tekintettel intézte hozzám kérését, hogy úgy éreztem, abba a pillanatban repedt meg a ketyegőm.

-Én... nem tudom, hogy mit akarok. Nekem ez... túl sok. - Hunnie arcán milliónyi érzelem tükröződött, mégis a szomorúság és a szenvedés volt elnyomó többségben.

-Nem szeretsz... - Felült és arcát tenyereibe temetve kezdett el zokogni. Most tört meg, eddig bírta tartani magát, még sem tartottam még most sem gyengének. És szeretem. Mindennél jobban szeretem, de képtelen vagyok ezt hangosan is kimondani. Nem értem, hogy miért, talán csak a vaksága miatti következményektől félve, nem tudom, de... el kell neki mondanom, mielőtt még felemészti ez a dolog. - Csak azért akartam mindezt, hogy egyenlők legyenek a nézeteink. Hogy értsd, nekem milyen, ha ilyen állapotban meg kell ismernem egy új embert. - Arcán záporként csorogtak végig a gyöngy cseppek. Ajkait rágta, ezzel próbálva visszatartani a még több sós könnyet. Próbált rám nézni, de mindig csak mellém sikerült irányítania íriszeit, mire csak még jobban sírni kezdett. Vállai vadul rázkódtak, az egész összképre, túl hevesen reagált a szívem. Karjaimba zártam.

Kötelességemnek éreztem azt, hogy őt meg kell nyugtatnom. Hogy vigyáznom kell rá, akár a nekem legkedvesebb és legszeretettebb tárgyra. Nem tudtam rá haragudni. Képtelen voltam, főleg a magyarázata után. Talán akkor dőlt el a fejemben végleg, hogy megbocsájtok neki és vele maradok. Egy hét telt el az életemből nélküle és olyan volt, mintha nem is éltem volna. Kell nekem Oh Sehun ahhoz, hogy szerethessek valakit szerelemből; hogy legyen valaki, aki velem éli le az életét; hogy sose legyek magányos; hogy egy örök társam legyen. Nem tudok Oh Sehun nélkül élni. 

A síró fiú az első pillanatokban, meglepetten merevedett meg ölelésemben, majd teste elernyedt és úgy bújt hozzám, akár egy szeretet éhes kiscica. Akár zavarba is jöhettünk volna, hiszen a kapcsolatunk során, még sosem voltunk ennyire közel egymáshoz testileg, de nem tettük. Egyikünk se pirult el fülig, csak élveztük azt, hogy a másikat átölelhettünk.
Sehun tipikusan az a srác volt, akivel lassan kellett haladni. Érezni lehetett minden egyes randi alkalmával rajta, hogy fél, szinte retteg egy újabb szintre lépéstől és most még sem éreztem semmi határt köztünk. Melegséggel töltött el az, hogy Sehun csak is miattam vetkőzte le azt a szégyenlős kisfiút, aki volt. Bár még most is elég gyermekies volt, amit mindig is imádtam benne, de már jóvalta több szabadságot árasztott magából. Talán ez miatt nem szégyellte azt, hogy karjait lassan felvezette nyakamhoz, és azt átkarolva húzott le magához egy csókra. Az első csókunk.

Felesleges arról hazudnom, hogy Sehun csókja milyen ízű is volt, hiszen a kórházi körülmények miatt, várható volt az erős, gyógyszeres íz, de valahogy nem zavart a dolog. Ez az enyhe, kesernyés aroma eltörpült a domináló édes, méz íz mellett. Érezni lehetett a csók minden mozzanatán, hogy az én ajkaimat ízlelgető fiú, szörnyen tapasztalatlan, amit meg is mosolyogtam. Sehun lassan elvált tőlem, hangosan szipogva párat, majd reményvesztetten dőlt hatalmas párnájára, egyből lehunyva szemeit. Érdeklődve néztem rá, majd rájöttem: azt hiszi, hogy ez csak búcsú volt. Az ágy mellé húzva egy széket, helyet foglaltam azon, majd Sehun bal kezéhez vezetve sajátom, szorítottam meg azt.

-Nem tudok rád haragudni... - Mondtam egy kissé dorgálóan a lefagyott fiúnak. Sehun ismét próbált a szemeimbe nézni, de ez megint csak nem sikerült neki, min felkuncogtam. - Szeretlek Sehun... vagy inkább SeMin? - Sejtelmes hangsúllyal intéztem hozzá kérdésem, mire az ágyon fekvő sértődötten felhúzta orrát, karjait összefonta mellkasa előtt és ismét lehunyta szemeit.

-Ezzel hagyjál! - Duzzogva vetette hozzám szavait, mire muszáj volt hangosan felnevetnem. Az egész kórház tőlem zengett, de senki sem szólt rám, vagy fogta be a számat, ezért csak felszabadultan kacagtam tovább. Sehun lassan felém tekintett, ajkain egy őszinte boldogságot sugalló görbület terült el. - Nagyon megnehezítem az életedet... - Az előbb mutatott vidámsága egy pillanat alatt szállt el, mire abba hagytam a nevetést és szomorúan pillantottam rá.

-Ne mondj ilyet!

-De így van! Pontosan tudom, hogy SeMin helyett Sehunt választottad, mert SeMin vak és te nem tudnál élni egy vak ember mellett. - Szavaiból őszinte fájdalom hallatszott ki. - Meg amúgy is... egy fizikailag fogyatékos ember több dolgot igényel, mint egy átlag. Csak teher lennék neked.

-Sehun. - Hangom erőteljesen csengett. - Már vagy ezerszer lezajlott ez a fejemben, hidd el, és sokszor az az opció is belekerült a számításaimba, hogy nem maradok veled, de! Arra is mindig kilyukadtam, hogy az életem nem az igazi nélküled. Ha nem vagy velem, ismét az a búskomor, depressziós ember leszek, aki már négy éve voltam, a megismerésed előtt. Aztán, mikor a képbe jöttél, megint színes és vidám lett minden és bár bántottal, még sem olyan szinten, hogy ez megbocsájthatatlan legyen, főleg, hogy te egy kivétel vagy Oh Sehun. - Jelentőségteljesen néztem íriszeibe, mik most az egyszer, tökéletesen az enyéimbe meredtek, és bár tudtam, hogy Sehun nem látja, hogy hogyan nézek rá, de biztosan érezte a felé irányuló érzelmeim. Azt a sok szeretetet, amit csak is ő képes belőlem kihozni, csupán a létezésével. - Szóval nem, nem nehezítenéd meg az életem. Inkább könnyítenéd. Sehun... - Hunnie szemeibe könnyek gyűltek, kezeit szája elé tartotta, ahogy már kezdte érteni, mondandóm jelentését. - én őszintén mondom. Veled, szeretném, leélni az életem.

És ismét megríkattam, de a könnyek, most már a boldogság miatt folytak végig, kissé pirosas árnyalatban tündöklő orcáján. Felálltam a székről és megint csak magamhoz húztam, elrejtve őt karjaimban, ölelésemben. Aztán ismét baj lett.

-Chanyeol... fáj... - Hunnie elgyengülve dőlt mellkasomnak, miközben egyik kezét bordáira vezette. Nehezen kezdte venni a levegőt és már beszélni sem tudott a fájdalomtól. Remegő végtagokkal helyeztem vissza egész testét az ágyra, és a helyiségből kirohanva, segítségért kiabálva szaladtam végig az épületen. Az emberek megbámultak a folyosókon, de nem érdekelt, nem tudott, érdekelni. Sehun rosszul volt és most, hogy tényleg tudom, nekem szükségem van rá, nem veszíthetem el.

Amint szembejött velem az első orvos, egyből elregéltem neki a történteket, mire velem együtt, és még pár nővérrel, egyenesen Sehun szobájába rohant. Hunnie addigra már eszméletlen volt, arcára viszont a fájdalom ezer tónusa vetült. Fel sem tudtam fogni, hogy mi történik, egyszer csak a folyosón találtam magam, a szerelmem szobájának, bezárt ajtaja előtt, miközben sós könnyek cseppentek a földre szemeimből.
Nem tudtam, hogy mit és hogyan kéne tennem. Orvos nem vagyok, így nem segíthettem rajta, ezzel a tudattal pedig, teljesen bepánikoltam. Légszomjam volt, a fejem zsongott és akárhogy masszíroztam halántékom, a zavar nem akart elmúlni. Olyan szép volt minden, akkor most miért történik ez? Mi rosszat tettem, hogy egy kis boldogság után, mindig csak a szar történik velem? Miért nem lehetek egyszerűen csak boldog, vele?

-Elnézést Uram! Jól van? - Egy kedves, női hang szólított, mire felnéztem az előttem álló, fehér egyenruhába bújtatott ápolóra. Szemei őszinte aggodalmat sugároztak felém, még sem tudtam kedvesen bánni vele.

-Minden rendben. Menjen a dolgára és hagyjon. - Ismét a halántékomat kezdtem dörzsölgetni, egy kis megnyugvás reményében, de az nem akart jönni. Minden zavaros lett. 

-Jöjjön velem!

-Jól vagyok! - Szikrákat szóró szemekkel meredtem a meglehetősen alacsony termetű lányra. Normál esetben biztos, hogy nem lennék vele egy utolsó paraszt, de most... ez egyszerűen nem megy.

Be kell vallanom, hogy szarul érzem magam. Tényleg, úgy Isten igazán. Nehezen vettem a levegőt, emiatt szédültem és fájt a fejem, valamint az az enyhe hányinger sem segített az állapotomon. Nem vágytam másra, csak egy kis békére, amit minden bizonnyal meg is kaphatnék, ha engedném, hogy mások segítsenek. Még sem fogadtam el, egy, felém nyújtott kezet sem. Mindet félrelöktem és csak ostromoltam magam tovább. A gondolataim szinte égettek belülről, ahogy a Sehun szobájából kiszűrődő zajok is. Csupán szavakat kaptam el abból, amiről ott bent társalogtak, mégis aggodalomra adtak okot. Sehunt épp újraélesztették. 
Hallottam a defibrillátor csattogó hangját, a kiabálást, hogy tekerjék még nagyobb fokozatra a készüléket. Hogy az egyik orvos, folytonosan csak arra győzködi szerelmemet, hogy maradjon ebben a világban, hogy ne adja fel, még túl fiatal és még túl kevés dolog történt vele, ami... nagyon is igaz volt. Két évvel voltam idősebb nála. Sok ember azt mondaná, hogy az semmi, szinte egyidősek vagyunk, de igazság szerint, nagyon is sokat számít az a két év. Már ennyivel is többet éltem nála és sokkal érettebb és tapasztaltabb voltam, pedig csak két nyamvadt év. Sehun még Jonginnál is fiatalabb volt.

Egyre nehezebben tartottam nyitva a szemeimet. A szívem örült mód pumpálta a vért ereimbe, én pedig egyre jobban szédültem. Szemeim előtt apró, fekete foltok ugráltak, nemsokára már, teljesen kitakarva a képet, hogy végre megnyugodhassak. Nem tudom, hogy elájultam e, vagy csak lehunytam szemeim. Csak sötétség volt körülöttem, az eddig hangos dobszóként hangzó zajok elcsendesedtek. Nem lüktetett a fejem és úgy éreztem, tüdőm végre, rendesen megtelt oxigénnel.

Valahol, a messzeségben, hallottam még szavakat, de nem tudtam kivenni, hogy mit is jelentenek. Nyugodtság áramolt végig az egész testemben, ezzel bénítva meg. Nem volt hajlandó mozogni egyik végtagom sem, még sem pánikoltam be. Biztonságban éreztem magam és olyan gondtalan volt minden. Nem kellett aggódnom, sőt, még azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán van e valami miatt aggodalomra okom. Minden kiment a fejemből, csak én voltam, a sötétség, és a testem, amit nem tudtam mozgásra bírni. Egyszeribe minden pille könnyűnek tűnt, de mégis, volt valami, ami nehéz súlyként húzott vissza a valóságba, a mellkasomnál fogva.