Vakrandi - 8.rész

Valahogy ironikus, hogy most megtörténik az, ami négy évvel ezelőtt. Baekhyun szakított velem és eltűnt az addig tökéletes életemből, ami egy pillanat alatt csesződött el. Utána már nem voltam az a boldog srác, mint azelőtt. Csak nagyon ritkán foglalt helyet egy mosoly az arcomon. Nem néztem csodálattal az élet apró örömeire, mert valljuk be, nem is láttam vagy érzékeltem őket. Minden megváltozott, ami velem kapcsolatos volt. Még a barátim is. A szakítás előtt én voltam az az ember, aki mindenkivel törődött és feldobta annak a hangulatát, aki padlón volt, aztán... én lettem az a személy, aki miatt mindenkinek aggódnia kellett. Yixing hetekig alig aludt valamit miattam. Mindig lesben állt az ajtóm előtt és rohant, ha rémálmom volt. A munkahelyen a többieket pedig majdnem kirúgták mind, természetesen miattam, mivel nem tudtak megfelelően koncentrálni a munkájukra, sokkal inkább velem törődtek. Aztán jött Yixing, és az ő ötlete, minek következtében, találkoztam Sehunnal. Ismét boldog voltam egy hónapig, aztán őrlődtem két fiú között, majd megint gondtalanul éltem, egészen Sehun balesetének napjáig. Mikor megtudtam az igazat, hirtelen, mintha az eddig napos ég, beborult volna. Szürke lett minden a szememben és fájt a lelkem. Fájt, mert nem akartam a saját érdekemben bántani Hunniet. Akármit is tett, bőven van neki szar dolog az életében, ezért nem érdemelt meg még egyet.

Még csak az első hetemet töltöttem itthon. Nem akartam dolgozni menni. Nem akartam, hogy megint mindenki én miattam veszítse el a fejét. Igazság szerint, semmit sem csináltam. Elmentem a dokimhoz, aki meg sem érdeklődte, hogy miért is mentem, csak a kezembe nyomott egy igazolást, hogy beteg szabira mehessek és azóta nap hosszokat fekszek át. Bár a többiek nem látnak ilyenkor, és ők rendben is vannak, de Lay itt van, mindig lát és aggódik, látom rajta. Mint mondtam, visszasüllyedtem oda, ahol négy évig voltam és ez, ramaty érzés volt.

-Chanyeol... Látogasd meg Sehunt és beszéljétek ezt meg. - Lakótársam ült le mellém az ágyra és könyörgően intézte hozzám szavait.

-Belefáradtam ebbe... - Fájdalmasan sóhajtottam fel, majd emeltem tekintetem a mellettem ülőre. Barátom arcán egy szomorú grimasz terült el. Ne szenvedjen senki sem miattam.

-Beszélj vele...

-Yixing én... Egyszerűen nem tudom betenni a lábam abba a kórházba, érted? Én... nem is tudom, hogy mit mondhatnék neki. - Yixing elkeseredetten hajtotta le fejét. Nem szeretem, mikor ilyen és főleg akkor nem, ha miattam. Rosszul esik, hogy fájdalmat okozok neki, még ha nem is szándékosan.

-Meglátogattam minden nap őt. - Felhúzott szemöldökkel kezdem el vizslatni lakótársam, míg ő mereven bámult maga elé. - Elég rossz bőrben van. Alig tud mozogni, fáj mindene. A bordái befelé törtek, emiatt nehezen kap levegőt, viszont a legnagyobb probléma... - Fájdalmasan beharapja alsó ajkát. - hogy tudja, ott voltál nála pénteken, emiatt pedig nyugtatóra van szüksége, hogy ne izgassa fel magát. Chan... meg kell őt látogatnod, mielőtt még valami rosszabb lesz.

Leblokkolt az agyam. Nem bírtam mozdulni, csak azon járt az eszem, hogy mi lenne a helyes döntés. Mi van, ha oda megyek, de azon csak még jobban felzaklatja magát? Vagy mi van, ha nem megyek oda, de emiatt zaklatja fel magát még jobban? Egyszerűen úgy érzem, hogy nincs helyes döntés. Az meg egy másik dolog, hogy ha még meg is látogatnám, de mit mondanék neki? Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy vele akarok maradni. Szeretem őt, már hogy ne szeretném, csak... Ismerem magam annyira, hogy nem bírnám elviselni egy életen át azt, hogy ő nem lát engem. Számomra mindig is fontos volt a külső tetszés. Baekhyuntól is gyakran kérdeztem, hogy szerinte helyes vagyok e, mert ez nekem... biztonságot ad. Egy olyan fajta biztonságot, ami azt súgja, nincsen gond, mert már a külsőm is tetszik neki, míg Sehunnál... ez igen nehézkes lenne.

-Még átgondolom... - Yixing nem válaszolt. Elkeseredetten állt fel mellőlem az ágyról és lassan sétált szobám nyílászárójáig. Ott megállt és nem ment tovább. Érdeklődve vizslattam őt, vagyis csak a hátát, míg nem egy reszketeg sóhaj el nem hagyta ajkait.

-Csalódtam benned... - Nem mondott többet. Magamra hagyott, a sok kérdéssel a fejemben. Már végleg nem tudtam semmit. Azt, hogy elmenjek e Sehunhoz vagy sem? Azt, hogy hogyan viszonyuljak hozzá? Hogy miért nem tudta egyből elmondani, hogy vak? Vagy hogy miért tartogatta magában ilyen sokáig ezt az információt? És Yixing miért haragszik rám? Miért csalódott bennem? Rengeteg, fájdalmas fejtörő.

(...)

Lay szerda óta nem szólt hozzám egy szót sem, most pedig már szombatot írunk. Nem voltam egész héten dolgozni és már az intézetből is kerestek páran, hogy mi van velem. Bár nem szép dolog, de bevallom, mindenkinek hazudtam. Egy ember sem volt, akinek az igazat mondtam volna. Minden egyes hívásnál csak azt regéltem a kagylóba, hogy csak rosszul érzem magam, mert benyeltem egy vírust, de belegondolva, valójában sokkal rosszabb volt a helyzet. Sokan mondanák most nekem, hogy az önsajnáltatás nem fájdalmas, sokkal inkább szánalmas, amiben még van egy kis igaz, mert hát ennél szánalmasabb dolgot még én sem láttam, de az nem igaz, hogy nem fáj. Mintha égetnének belülről, olyan érzés. Az ember nem kíván mást, csak a halálát. Ha valaki jártas a szentimentalista irodalmi művekben, akkor pontosan tudja, hogy Goethe és Schiller regényeiben, Werther, Ferdinánd és Lujza, mind a lelkibánatba haltak bele. Bár volt itt öngyilkosság, de mindkettő könyvnek a témája, központja a szerelmi bánat. Hogy az ember vagy saját magát, vagy magát is, és szerelmét is öli.

-Menj el hozzá... - És végül, három nap után, ismét hozzám szólt. Nem volt kioktató sem parancsoló, szimplán csak egy baráti jó tanácsnak hangzott, mégis egy hatalmas gombóc kezdett el növekedni a torkomban. Nem bírtam tovább enni az elém tett levesből, sőt, még a saját nyálam nyelése is nehezemre esett. - Kérlek... Menj el hozzá...

-Milyen az állapota? - Lakótársam érdeklődve fordult felém, kissé még a szemöldökeit is feljebb húzta.

-Rossz... bár már stabil, szóval jelenleg nincsen életveszélyben. - Hümmögve bólintottam egyet, majd felállva az asztaltól, a szobámba mentem. Kinyitottam az ablakom és annak széles párkányára ülve vettem elő, az éjjeli szekrényembe rejtett cigarettámat. Gyorsan kikaptam belőle egyet és arra rágyújtva kezdem el szemlélni, az alattam elterülő várost. Néhány járó-kelő megbámult, elvégre nem minden napi látvány volt egy, az ötödik emeltről jobb lábát kilógató fiú, de nem tudott érdekelni.

A nikotinos bűzrudam lassan égett. Nem voltam láncdohányos. A meglévő dobozomból is csak három szem hiányzott, úgy, hogy már lassan egy éve meg volt. Olyan helyzetben gyújtottam rá egy szálra, mikor már úgy éreztem, semmi sem képes megnyugtatni, csak a tüdőmbe áramló nikotin füst. Minden egyes kifújásnál egy kilóval könnyebbnek éreztem magam és bár a cigi nem vette el minden fájdalmam, mégis segített.

-Nem szeretem, mikor dohányzol. - A velem szemben helyet foglaló barátomra vezettem íriszeim. Lay arcán egy kisebb fintor helyezkedett el, ahogy néha-néha felé libbent egy füst nyaláb.

-Tudod, hogy csak ritkán gyújtok rá és ráadásul meg van a maga oka.

-Tudom... de még ha ritkán is csinálod, akkor is lehetnek belőle gondjaid.

-Nem mintha nem lenne elég. - Elkeseredetten horkantottam fel, majd a csikket elnyomva hajítottam le azt az utcára. - Sehun is azt szeretné, hogy meglátogassam?

-Hétfő óta, csak rólad kérdez és hogy haragszol e? Hogy képes lennél e szóba állni vele, vagy te már úgy döntöttél, hogy többé nem szereted őt? Nagyon kétségbe van esve. - Yixing hangjában nem hallottam mást, mint őszinte szomorúságot. Tudtam jól, hogy magában siratta a kapcsolatomat Sehunnal. Ő talán jobban akarta, még nálunk is, hogy mi együtt legyünk. Túl sokat törődik velem, velünk. 

-Bár még nem tudom, hogy mit fogok neki mondani, de...

-Elmész hozzá? - Lakótársam lelkesen kapta felém, eddig lefele meredő tekintetét és mintha egy kisebb remény sugár csillant volna meg, fekete íriszeiben. Nem válaszoltam, csak hümmögve bólintottam, majd melegítőmet egy farmerre cseréltem és elhagytam a házat.

Már október végén jártunk, így az idő is elég jól lehűlt. A fázósabbaknál, már a vastagabb kabátok is előkerültek, míg rajtam csak egy pulcsi foglalt helyet. Komótosan baktattam a még szombaton is zsúfolt járdán. Nem akartam hamar oda érni, ezért döntöttem a séta mellett. Így van időm átgondolni, hogy mit is akarok. Hogy mit akarok? Sehunnal boldogan élni, de ez most annyira lehetetlennek tűnik. Több tényező is ellenünk játszik, emiatt pedig félek. Jelenleg nem tartok attól, hogy Sehun lenne az, aki szakít velem, elvégre remekül megismertem egy hónap alatt. Pontosan tudom, hogy akit megkedvel, azt nehezen is engedi el. Nem voltak sokáig barátai és főképp a rokonai nevelték fel, mint sem a szülei. Évekig magányos volt, emiatt pedig minden apró dolgot megbecsült, ami... szörnyen aranyos volt. Soha nem találkoztam még olyan tüneményes emberrel, mint ő.

Egy erősebb széllöket ébresztett fel merengésemből. Komótosan emeltem fel tekintetem az előttem tornyosuló épületre, mi a "Szent Mária Kórház" nevet viselte. Eddig is nehéz volt számomra egyre közelebb kerülni hozzá, de talán most még nehezebbnek érzem. Minden egyes lépéskor, mintha ólom súlyok kerülnének lábaimra, ezzel nehezítve engem a járásban. Tüdőmben feszült levegőt tartottam vissza, ahogy nem sokára már az épület falai között találtam magam, majd az a bizonyos szoba előtt. Lefagyva meredtem a "kórterem" felirattal ellátott fehér ajtóra, minek kicsiny ablakán a nyílászáró mögötti szoba, egy aprócska részletét lehetett látni. Szemeim bekönnyesedtek, ahogy éreztem, egy olyan személy van a közelemben, aki talán most mindennél és mindenkinél fontosabb. Sehun. 

A szoba ajtaja nyikorogva tárult ki előttem, majd óvatosan hajtottam vissza helyére, amint abban a szobában találtam magam. A tüdőm, mintha összement volna, a lábaimat pedig, mintha valaki leragasztotta volna a padlóhoz. Nem bírtam mozdulni, ahogy a helyiség végében lévő ágyon fekvő személyt megpillantottam. Sápadt volt és vékony, de még mindig rettentően gyönyörű. Egyenesen a plafonra nézett, bár látszott rajta, pontosan tudja, hogy van vele valaki. Óvatosan lépkedtem ágya mellé, mire egy kissé felém vezette íriszeit, de nem sikerült neki a tökéletes szögbe állítania a fejét, mivel egy kissé mellém nézett. Felkuncogtam rajta, elvégre egy nagyon aranyos látvánnyal találtam magam szembe, de a mosoly hamar lehervadt arcomról, amint egy név elhagyta ajkait.

-Chanyeol...?

-Hunnie...