Vakrandi - 7.rész

Egy pillanatra, mintha földrengés érte volna a várost, oly' nagyon meginogni látszott számomra minden. A lábam alatt a föld, ami vonzásának köszönhetően nehéz súlyként ragadott magához. A hitem, mely évek óta nem akaródzott visszatérni és most végre itt volt, mellettem. Az eszem, amit, már Baekhyun óta, nehezen tartottam a helyén. És végül a szívem, ami egy pillanatnak köszönhetően repedt meg, szilánkosra, hogy még nehezebb legyen számomra a rendbehozása. Úgy érzem, hogy teljesen tönkrementem. Ez után, már nem leszek képes visszakapaszkodni, arra a lelkiállapotra, ahol azt mondhattam, "Boldog vagyok..."
Boldog voltam, mert volt nekem egy Sehunom és egy Sesém. Mindkettőt imádtam és szerettem, szerelemből, de most, hogy már tudom, ők egy és ugyanazon ember, már nem tudtam így állni hozzájuk, hozzá. Egy Oh Sehun nevű fiúhoz jöttem, mert hívtak, engem, mint a feltételezett hozzátartozóját és egy Sese külsejűvel találtam magam szembe. Sese, végig Sehun volt, csak félt elmondani nekem az igazat és talán, úgy gondolta, jobb, ha egy ideig nem szól nekem erről. De rosszul hitte. Az elhallgatással sebzett meg a legjobban. Itt fekszik előttem sérülten, érdeklődve ráncolva a szemöldökét, hogy vajon ki is állhat mellette... mert nem látott. És talán ez volt a legszörnyűbb. Egy csomószor játszottam le azt a fejemben, hogy Sehunt fogom választani, mivel Sesével, egy vak emberrel, nem tudnám leélni az életem. Erre kiderül, hogy mindvégig Sese volt Sehun és Sehun Sese!
Hogy lehettem ennyire hülye?! Hogy nem lehetett számomra egyértelmű a helyzet?! Az egybeesések, a hasonlóságok, az utalgatások mind arra vezettek... hogy én már rég tudtam, hogy ki is Sehun, hogy hogyan néz ki, csak nem jutott el a csöppnyi agyamig az információ, vagy csupán én nem akartam, hogy eljusson.

-Ki van itt? - Erőtlen hangon szólalt meg az előttem fekvő szépség. Sehun gyönyörű volt mindig is, és most, hogy tudom, hogy végig ő volt Sese is, így csak még jobban belé szerettem, de az eszem azt mondta, meneküljek. Önzőség, tudom, csak magamra gondolok, arra, hogy nem akarok megint fájdalmat érezni. De mit sem törődve Sehunnal és azzal, hogy jelenleg olyan törékeny, mint egy porcelán szobor, ott hagytam. Képtelen lettem volna, akár egy secundummal is tovább maradni abban a fojtogató légkörű szobában. Egyszerűen kirontottam a fehér teremből, nagy robajjal vagdalva az ajtót, de nem érdekelt. Még az sem, hogy ezzel a szívbajt hoztam Sehunra. Mérges voltam rá, nagyon, még annak ellenére is, hogy talán jobban szerettem, mint annak idején Baeket, de nekem ez túl sok volt. Nagyon vágytam a tudásra, de nem voltam rá felkészülve.

Nagyot sóhajtva csúsztam le a kórterem előtti fal mentén, teljesen megrogyva. Előttem Yixing ült, egy, a várakozók számára odahelyezett széken és megbánó, egyben aggódó pillantásokkal bombázott. Most már értettem, hogy miért akarta annyira azt a kurva szemkötőt. Visszagondolva, bár még mindig kétségek között vergődnék, de jobb lett volna, ha ezt nem tudom meg. Mindig is egy naiv, könnyen átvágható ember voltam, milliónyi fájdalommal és ahányszor kihasználtak, annyiszor törtem meg. Ebben a helyzetben sem volt másképp. Bár Sehunnak is igaza volt, mégis úgy éreztem, hogy ő engem átvágott. Magához láncolt azért, hogy ne kelljen magányosnak lennie és közben elhallgatott egy kulcs fontosságú dolgot, ami most súlyos pecsétet nyomott a kapcsolatunkra.

-El akartam mondani. - Lay szemeiben teljes megbánást láttam. Nem kellettek hozzá szavak, hamar levágtam, hogy ő erről már régen tudott, de nem mondta el. Nem haragudtam Yixingre, hiszen én sem szóltam volna magamnak erről, ezt mindenképp Sehuntól kellett megtudnom, de egyszerűen akkor nem volt ott senki más, akire a haragomat zúdíthattam volna.

Ordítottam vele, úgy, ahogy még sohasem és bár nem érdemelte meg, de tartotta magát és tűrte. Meg sem rezdült, még könnyek sem csillogtak szemeiben, csak hallgatott, végig engem figyelve. Olyan dolgokat is a fejéhez vágtam, amik sosem voltak igazak és egyáltalán nem érdemelte meg, de én nem gondolkodtam. Az agyamat ellepte a lila köd, minden külső interakciót elzárva magamtól és bár higgadtabb kellett volna, hogy legyek, nekem ez nem sikerült. Sosem voltam egy hangoskodós ember, hirtelen haragú meg főleg nem, inkább csak csendben vészeltem át, ha valami történt, most viszont négy évnyi elfojtott harag és fájdalom robbant ki belőlem. Lehetetlen volt lefékezni az indulataimat, holott nem akartam egy emberen, főleg nem Yixingen kitölteni. Az volt a szerencsém, hogy barátom pontosan jól ismert, és bár meglepődött reakciómon, mégis tudta, hogy most tombolásra van szükségem. A karomba kapaszkodva húzott maga után, ki a kórházból, egyenesen a környék egyik eldugottabb helyére, ahol nyugodtan ordibálhattam vele tovább.
Végül pedig megfájdult a lelkem és annyi dolog jött ki belőlem akkor, hogy úgy éreztem, a testem pille könnyű lett. Az előbbi energiám, mit a kiabálásba fektettem, mintha teljesen elfogyott volna. Kábé, mintha kifiléztek volna, és erről mi sem adott nagyobb tanúbizonyságot, hogy alig bírtam tartani a testem. Totálisan kimerültem.

-Sokszor mondtam neked, hogy ki kéne magadból beszélni a bajaidat, mert előbb-utóbb nálad is betelik a bili. - Erős szavakkal beszélt hozzám barátom, de még sem kioktatóan. Sokkal inkább volt ez egy jó tanács a jövőre nézve, mint egy katonás parancs, amit feltétlen meg kellett fogadnom.

-Sajnálom, hogy így kellett látnod és ahogy beszéltem veled. - És jött a következő fázis. Ott helyben indultak útjukra könnyeim, mint egy zápor eső. Lakótársam elkuncogta magát, majd közelebb jőve hozzám, fejemet mellkasához hajtotta és szorosan magához ölelt. Egyáltalán nem zavart most, hogy Lay vagy tíz centivel alacsonyabb tőlem, csak az lebegett előttem, hogy milyen jó is érezni azt a mennyiségű szeretetet, amit barátként felém táplált. Úgy bújtam hozzá, mintha csak az életem múlna ezen az egészen, ami valamilyen szinten, így is volt. Akkor rettentően sebezhető voltam és fogalmam sem volt, hogy mi lett volna velem, ha nem lett volna ott Yixing, hogy magához öleljen és megnyugtasson, akár egy kisfiút.

Sosem hittem volna, hogy mindaz után, ami eddigi életem során velem történt, annál lesz egyszer rosszabb. Pedig pontosan így lett. Igaz, Sehun nem szándékosan, de bántott és fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok ezentúl hozzáállni. Nem akartam tőle félni, de féltem és ráadásul ott volt az, hogy vak. Életem egyik legnagyobb leszögezése volt, hogy nem akarok egy vak emberrel együtt lenni, most viszont itt volt ez a helyzet és semmit nem tudtam vele kezdeni, leginkább azért, mert szerettem azt a fiút.

-Mi lesz veled most? Hmmm? - Yixing kedves hangja és ölelése tartotta bennem az erőt ahhoz, hogy ne essek össze ott helyben. Gyenge voltam, nem csak lelkileg, hanem testileg is és ezt ő is érezte, mivel úgy vigyázott rám, mint egy törékeny kiscicára.

-Nem tudom... - Elgyengülten suttogtam nyakába. Lay erre nem mondott semmit, csak szomorú ábrázattal eltolt magától és mélyen a szemeimbe nézett.

-Nem lesz semmi gond. - Gyengéd volt hozzám, amit a rázúdított csúnya szavak után meg sem érdemeltem, emiatt pedig rettenetesen örültem, hogy lakótársam nem haragudott rám. Mellettem állt és kisegített, ami megmelengette a szívemet.

-Most kell... beszélnem... vele?

-Még ráérsz, de feltétlen le kell tárgyalnotok egymás között ezt. Én viszont azt ajánlom, hogy most menjünk haza. Mindenkinek jobb lenne. Nekem is, mert hulla fáradt vagyok, neked is, mert látszólag már alig állsz a lábadon és főleg Sehunnak, mivel most leginkább pihenésre van szüksége és nem plusz gondra. - Bár egy elég lököttnek mondható ember volt, Yixing mégis tudott olyat mondani, amivel segített az emberen. Tipikus apás személyiségű srác volt, Junmyeon mellé más nem is kerülhetett. Mindig nyugodt volt, nem idegesítette fel magát semmin és ha kellett, akkor vigasztalta az embert, akár egy apuka.  - Gyere. - Biccentett egyet fejével a kocsija felé.

(...)

A haza vezető úton már nem én vezettem. Féllő volt, hogy még nagy előhalottságomban neki hajtok valaminek, ezért az anyós ülésre lettem száműzve. Fejem végig az ablaknak volt támasztva, így szemléltem a kinti, mellettünk elsuhanó tájat. Álmos voltam és a kép teljesen elmosódott szemeim előtt, de még nem aludtam. Nehéz lett volna Yixingnek még fel is cipelnie az ötödikre, ezért próbáltam ébren maradni, még annak ellenére is, hogy színes fénypacákon kívül mást, nem igazán láttam.

Tulajdonképpen, már semmin sem járt az agyam. Csak az ágyamra vágytam és arra, hogy elterülhessek rajta és minimum holnap délig fel nem kelek. Már akkor is fáradt voltam, amikor a kórház felé tartottunk, a hívás után, de akkor még hajtott az adrenalin és az aggodalom, aztán a nagy üvöltözés és sírás után, ez mind kiveszett belőlem. Külső szemlélők számára úgy tűnhetett, hogy én már rég feladtam, holott ez nem volt így, csak jelenleg még semmire nem volt megoldásom és még agyalni is fáradt voltam rajtuk. Valahogy úgy is mondhatjuk, hogy az ágyam lett az új szerelmem. Az egész hét nyomasztó volt és fárasztó, erre most még kapok egy nagyobb fájdalmi löketet. Szerintem nyugodtan mondhatom azt, hogy kikészültem mind idegileg, mind szellemileg. Ennyi volt bennem az a bizonyos mérték, ami a testemben felraktározható feszültség mennyiséget jelölte. Amint ez a tár betelt, nekem akkor következett be a kékhalál. Mind mondtam, már semmi sem volt a fejemben.

-Chanyeol... Ne törődj most semmivel, hanem inkább aludj rá egy-kettőt. Az kell most neked. - Nem válaszoltam barátom tanácsára, csak bólintottam egyet, mi szerint megértettem a dolgokat, majd beléptem a szobámba és rádőltem az ágyamra. Kellemes érzettel süppedtem a puha matracba, párnáim közé.

Nem számítottam rá ebben az állapotban, de amint lehunytam szemeim, egyből Sehun gyönyörű arca jelent meg előttem. Makulátlan, tejfehér bőre, ében fekete, selymes haja és fekete, ékkőként csillogó íriszei. Az egész fiú maga volt a tökély a szememben, mégis itt volt az, hogy átvert. Félt, ezzel pontosan tisztába vagyok, de jogom lett volna előbb megtudni ezeket az infókat tőle és nem kellett volna több mint egy hónapig húzni a dogot, mivel... így csak megnehezítette a helyzetet. Nem akart bántani, ezt is pontosan tudom, mivel szinte már-már betegesen ragaszkodni kezdett hozzám, amit szörnyen aranyosnak is tartottam, valamint egy kicsit a nem létező egómat is növelte ezzel. Imádtam őt, tényleg és már most éreztem, hogy megfogok neki bocsájtani, de muszáj lesz egy kicsit a nehezen kaphatót is játszanom, ha azt akarom megtudni, milyen invittatás vezette az elhallgatás mezejére, mert hát, Sehun nem hazudott nekem, csupán elhallgatott egyes témákat. Olyat, amit nem lett volna szabad. Mi lesz velem egy vak fiú mellett?