Vakrandi - 6.rész

Ugyan már egy hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy vagy Sesénél, vagy Sehunál rákérdezek a dologra, de végül még sem volt merszem. Sese azóta is kerül, emiatt a munkahelyen eléggé leamortizált lettem, mivel még mindig az intézetben dolgoztam. A projekt már régen véget ért, most viszont egy újat indítottak és annyira tetszett nekik a munkám, hogy nem is kértek mást helyettem. Szóval még mindig az intézetben tengettem napjaim, Sese nélkül. Bár elég sok emberrel megkedveltettem magam már ezen a helyen, még sem tudom azt mondani, hogy nem hiányzik a vak fiú. Miatta úgy éreztem, mintha Sehun egész álló nap velem lenne, ez pedig mindig feldobott, most viszont, az a bizonyos eset óta, egyenesen kerül. Eleinte csak lerázott, ha beszélni akartam vele, mostanra viszont már kezdett egyre rosszabb lenni. Ha én be az egyik szobába, akkor ő ki onnan egy másikba. Már lassan olyan lesz ez az egész, mintha ő nem is létezne és csak egy kitalált barátom lett volna, aki, amint én felnőttem, egy szó nélkül eltűnt és ez... pokoli érzés volt.

Épp ebéd szünetem volt, ezért az intézet egyik kis eldugott helyiségében, az ablak párkányon ülve iszogattam teámat Tao társaságában. A kínai egy almát majszolt, amit minden egyes harapásánál öröm volt nézni. Már egyre jobban volt, hála a sokszor emlegetett Yifannak, akit, nem is olyan rég, volt is alkalmam megismerni.
Akkor is szomorú voltam, de a Taoris páros látványa, még is meg tudott mosolyogtatni. Látszott Krisen, hogy szörnyen szereti ezt a kis lükét. Minden egyes mozdulatát vigyázva figyelte, hogy ha esetleg Taoval valami történne, akkor ő egyből mellette is teremhessen és segítsen rajta. Egy remek és boldog páros voltak ők, ami miatt rettenetesen irigy is voltam rájuk.
Nekem ez nem adatott meg. Sesét már nem is érdeklem, Sehunnal pedig még mindig randizunk, már több mint egy hónapja, még sem enged a szemkötőből, szóval már olyan mértékben hozzászoktam a dologhoz, hogy szinte hiányzott is az az enyhe nyomó érzés a szememnél.

-Miért búslakodsz? - Nézett rám kíváncsi, nagy szemekkel az előttem ülő. Pandás szemei így kerekek lettek, ezzel még jobban hasonlítva, arra a bizonyos fekete-fehér állatra.

-Még mindig Sese és Sehun... - Taonak szinte már minden titkomat elárulom. Úgy érzem, hogy megbízhatok benne, ami egy kisebb menedék számomra. Van egy olyan ember a személyében, aki meghallgat, vigasztal és nem kotyogja ki a dolgaimat, mivel még egyszer sem hallottam vissza mástól azt, amit elárultam neki. Egy hónap alatt egy kiváló barátommá vált. Persze, beszélhettem volna ezekről a problémákról Suhoéknak, vagy otthon Yixingnek, de van egy olyan érzésem, hogy ők már így is halálra aggódják magukat miattam. Annyira feldobottak voltak, mikor elmondtam nekik a Sehunnal való randikat, hogy emiatt nincs szívem elszomorítani őket. Jobb, ha csak azt tudják, hogy jelenleg, hosszú idő után, végre van valaki mellettem és nem azt, hogy ezzel a bizonyos személlyel már pár hete valami bibi van és aggódom.

-Még mindig nem kérdeztél rá? - Szánakozva tekint rám, némi szomorúság okozta csillogással a szemeiben, mikbe fátyolként hullik fekete haja.

-Nem és én ebbe már kezdek beleőrülni. Egy normális ember örülne, hogy az egyik pasi kilépett a képből, mivel így teljes mértékben csak a másikra tud koncentrálni, de én nem tudok ehhez így hozzáállni. Itt van az az opció, hogy talán Sehun és Sese egy és ugyanaz az ember, de itt van az is, hogy valójában nem és nekem fáj a lelkem Sese megbántása miatt. Tao, mit tegyek?! - Épp hogy nem sírva darálom le neki az egészet. Barátom meredt tekintettel bámul rám, majd egy kicsit megrázza fejét, hogy visszatérjen a valóságba.

-Tyűűű... Ilyen kifakadást sem láttam még tőled barátom. Ez szép.

-Kérlek... Tao... Csak mondj valami megoldást. - Megtörten dőlök neki az ablak üvegnek és az alattunk elterülő várost kezdem el szemlélni. Csak mernem kéne beszélni Sesével és minden rendeződne, majd Sehunnal kéne maradnom. Imádom Sesét, minden porcikáját, de nehéz lenne az életem, ha a párom vak lenne. Sokszor gondolkoztam azon, hogy milyen lenne, ha valamilyen fogyatékkal élő lenne egy hozzám túlságosan közel álló személy és szinte mindig arra jutottam, hogy nem bírnám. Nem is azzal lenne a bajom, hogy gyakran segítségre szorulna, hiszen ezzel semmi gond sincs, szeretek az embereken segíteni, hanem azzal, hogy mondjuk Sese esetében, ő sosem láthatná azt, milyen a külsőm. Ez pedig zavarna. Véleményem szerint egy kapcsolatban fontos a külső tetszés is, csak úgy vonzódunk igazán párunkhoz és bár én látnám Sesét, de ő engem nem.

-Tudod, hogy csak azt tudom mondani, amit ebben a hónapban már milliószor. Beszélj valamelyikkel! Ha Sesétől félsz, akkor hívd el Sehunt egy randira és ott kérdezd meg, vele úgy sem vesztél össze, nem?

-Valóban nem, de már vele sem olyan a kapcsolatom mint volt. Egy kissé távolság tartó lett. - Gondterhelten túrok, most már vörös hajamba, miközben szemöldökeimet erősen ráncolom.

-Miért? Mondtál neki valami rosszat, vagy...?

-Egész egyszerűen ő változott meg...

-Akkor szakíts Sehunnal, békülj ki Sesével és jöjj vele össze, ennyi.

-Nem ennyi! - Szomorú szemekkel nézek barátomra. - Bár szeretem Sesét, de nem tudnék abban a tudatban leélni valakivel egy életet, hogy ő sosem láthat engem, érted?

-Azt hiszem, hogy... igen... - Ezek után egyikünk sem szólt egy szót sem. Csendben merengtünk egymás mellett. Tao egy újjabb almába kezdett, míg én, még mindig, a teámat iszogattam, végig csak a kinti nyüzsgést figyelve. Épp Sesét láttam átjönni, egy fiatal lány kíséretében az úton hosszan elterülő zebrán, majd azon átérve útjaik külön is váltak. Biztosan csak segített neki az átkelésben. Bár Sese mesterien alkalmazkodott vakságához, mégis voltak dolgok, amikben igen csak bizonytalan volt, és az egyik ilyen dolog, a közlekedés volt. Párszor már haza kísértem és az ilyen alkalmakkor vettem észre rajta, hogy szörnyen feszeng, de talán a metró volt számára a legrosszabb rész. Sokszor mondta, hogy azért, mert a föld alatt nem süt a nap, így a metrót és annak a területét, mindig is egy nagyon sötét helynek képzelte el, ami megrémítette. Bár vak volt, félt a sötétségtől. Szerette érezni a bőrén a nap sugarait, ahogy melegen cirógatják és emiatt még télen is hajlandó volt néha levenni kabátját, akár milyen hideg is volt a levegő.

(...)

Fáradtan vonszolom be magam a Yixinggel közös lakásomba. Lábaim és karjaim zsibbadnak, ahogy lassan a testem minden része. Nem akarok mást, csak egy meleg fürdőt venni és aludni egy nagyot. Legalább holnap hétvége és olyankor nem kell dolgoznom, aludhatok akár délig is.

-Megjöttem! - Fáradt, kissé rekedt hangon elkiáltom magam, mire a konyhából, egy kisebb fázis késéssel ugyan, de Lay visszaköszön. A nappalival egybekötött helyiségbe slattyogom a bundás papucsomban és az egyik székre, szó szerint levágódom, majd fejem nagyot koppant az asztallapon.

-Milyen napod volt?

-Fárasztó... - Motyogom a felkarjaimba ezt az aprócska szót válaszként. Yixing nem zaklat tovább, gondolom észrevette, hogy nem nagyon vagyok a toppon, így csak csinálta tovább a dolgát.

-Beszélj egy kicsit Sehunnal, hátha ő felvidít. - Paskolja meg a hátam és leülve mellém, csap le az általa készített vacsira.

-Nem akarok...

-Összevesztetek? - A kínai meglepetten néz rám, a pálcikák egy pillanatra meg is állnak a kezében, pontosan egy falatot tartva szája előtt.

-Nem... Csak fáradt vagyok.

-Már megijedtem. - Kap drámaian szívéhez, majd egy aprócska kuncogás után ismét neki lát az ételnek. - Akkor egyél.

-Kösz, de szerintem inkább először elmegyek fürödni és majd utána, talán. - Lay nem mond semmi egyebet a válaszomra, csak egy aprót ránt vállán és eszik tovább.

Lassan kullogok szobámba, összeszedve a pizsamámat a földről, majd egyből a fürdőbe megyek, ahol engedve egy jó nagy kád meleg vizet, huppanok bele a hab mennyországba. Nagyot sóhajtva dőlök hátra és próbálnék relaxálni, de a gondolatok csak úgy ellepik az elmém. Tao szavai, Sehun és Sese, az összes jelenlegi fő problémám itt van és egyszerűen se elfelejteni, se kezelni nem tudom őket. Aggódom minden miatt, ami egy kicsit sem segít az állapotomon, tudom, de tenni sem tudok ellene. Akár csak egy parazita, beleette magát az agyamba, hogy kínozzon, élősködjön a szenvedésemen. Olyan jól indult minden, akkor most miért omlik le egy perc alatt az egész torony, amit felépítettem. Azt hittem, hogy Baek után nekem is jár egy kis boldogság.
Hangos zene hallatszik be kintről, én pedig egyből a fejemhez kapok.

-Yixing! Kérlek, vedd fel a telefonom! - A zene nem sokkal ezután elhallgat, gondolom, barátom egyből cselekedett is, így én ismét nyugodtan helyezem magam kényelembe. Csupán pár percig tartott ez a nyugalom.

-Chanyeol! - Kezd el dörömbölni Lay az ajtón. Gyorsan kipattanok a kádból, magam köré tekerve egy törülközőt és szinte szikrákat szóró tekintettel meredek az ajtó kinyitása után, az előttem álló lakótársamra.

-Remélem jó okod...

-Kurva nagy baj van! Sehunnak balesete volt! - Az agyam egy pillanatra leáll, körülöttem minden lelassul. Villám sebességgel rohanok a szobámba, magamra kapva az első kezembe kerülő ruha darabokat, majd vissza szaladok a ledermedt Yixinghez.

-Melyik kórházba van?

-A Szent Máriában...

-Elviszem a kocsit! - Lay rohan utánam, közben végig azt szajkózva, hogy jobb lenne, ha valami szemkötőt is vinnék Sehun érdekében, de most rohadtul nem érdekel az a kurva szemkötő. Van annál fontosabb dolog is, hogy nem láthatom a szerelmem külsejét.

Erősen taposok rá a gázpedálra, mire a mellettem ülő lakótársam, szinte belesüpped az ülésbe. Nem érdekel most semmi. Látnom kell, hogy jól van, hogy csak egy kis pihenés és rendbe jön. Ha rajtam lenne az a fekete kendő, akkor nem biztos, hogy tudnám, milyen állapotban is van pontosan, emiatt pedig magasról teszek erre az egészre. Látnom kell! Végre volt egy ember, aki feledtette velem a múltban történteket, pont úgy, mint Sese és nem veszíthetem el, ilyen hamar nem! Nem lennék képes magamat felkaparni a padlóról, ha valami történne vele. Valami olyan, ami miatt soha többé nem találkozhatok vele.

-Hol találom Oh Sehunt?! - A portás nő ijedten ugrik meg hangomra és mindenféle kérdés nélkül néz utána a szobának, amit egyből el is mond nekem. Yixing végig a karomat rángatja, próbál visszatartani, hogy kendő nélkül akkor sem mehetek be, de mint mondtam, ez most teljesen hidegen hagy. Látnom kell!!! Mit nem lehet ezen érteni?!

-Tényleg jobb lenne, ha feltennéd a kendőt! - Nem tud megállítani. Fékezhetetlenül rontok be a megfelelő szobába. A fehérre mázolt helyiségben négy egymás melletti ágy található, de mind üres volt, kivéve a szoba legvégén elhelyezkedőt, ami egy függönnyel volt elkülönítve. Könnyeimet visszanyelve rohanok, hogy a szövet darabot egyből elránthassam látképem útjából, de a látvány, az sokkol. Már csak az a kérdés, hogy a sérülés, vagy talán a titok miatt, mi egy pillanat alatt kiderült?