Vakrandi - 5.rész

Az elmúlt két hét eddigi életem talán legcsodálatosabb időszaka volt, egészen addig, amíg Sehun beteg nem lett. Egyik nap felhívott, hogy az előre megbeszélt randink, most nem lenne alkalmas, mivel benyelt egy elég csúnya vírust. Természetesen megértettem a helyzetét, elvégre nem érezte jól magát, valamint nem akart engem is megfertőzni, ezért nem is akadtam ki mikor beközölte velem a dolgot. Viszont arra nem számítottam, hogy Sehun nélkül megszakad a vidám időszakom. Bár még mindig a fizikai és szellemi fogyatékkal élők intézményében dolgoztam, még is úgy éreztem, hogy Hunnie nélkül megint ugyan olyan szánalmas az életem, mint azelőtt. Lehet, hogy most én reagálom túl a dolgot, mert hát nem szakítottunk, szimplán csak ő beteg lett, de valamiért rosszul éreztem magam miatta. Arra is gondoltam, hogy mi lenne, ha meglátogatnám, de végül elvetettem az ötletet, mivel a szemkötőben randizás még mindig ki volt kötve számomra és így csak akadály lettem volna Hunnienak.
A mai nap szintén csak olyannak indult, mint minden napom a boldog időszak előtt. Nem volt kedvem semmihez, még az intézményben élők sem tudtak felvidítani, ráadásul Sesével sem találkoztam a mostani napokban, ezért ő érte is kezdtem aggódni. Igazság szerint, egész közel kerültünk egymáshoz ebben a két hétben. Bár ő csak a kórus vezető volt, még is sokat segített nekem a munkámban ha elakadtam. Ha csak egy kis lelkizésre volt szükségem, akkor ő jött és meghallgatott. Ha nem volt ötletem az új terápiákkal kapcsolatban és már a hajamat téptem ihlet hiányomban, akkor ő jött és segített ötletelni, valamint sokszor ajánlott olyan tevékenységeket, amiktől új ihletet kaphatok. Lassan már kezdett számomra olyanná válni, mintha a barátnőm lett volna, csak éppenséggel ő pasi volt, valamint én Sehunnal járok, őt pedig semmi pénzért nem hagytam volna el, vagy csaltam volna meg, pedig akár el akarom fogadni, akár nem, én szerelmes voltam Sesébe, ahogy Sehunba is. Mondjuk ez nem is meglepő, elvégre Sehun és Sese, mintha pontosan ugyanaz az ember lett volna. Bár Sehun külsejét még sosem láttam, mégis hasonlónak képzeltem el, mint Sese. A személyiségük teljes mértékben megegyezett, valamint a mentalitásuk is hasonló volt. És íme, egy újabb probléma: én Sehunnal vagyok, de Sesét is szeretem.

A gondolataim szinte már fullasztóak voltak számomra, úgy éreztem, mintha egy hurok szorult volna a nyakam köré. Már vagy egy órája csak ültem a papírok felett, melyre a pénz beosztást és az új terápiák ötleteit, valamint költségvetéseit vezettem és fogalmam sem volt, hogy mit kéne csinálnom. Sesének hála, remekül haladtam a munkámmal és csak úgy áradtak belőlem a jobbnál jobb ötletek. Szükségem van rá, hogy toppon legyek, akármilyen önzőségnek hangzik ez most, főleg, hogy egy vak emberről van szó.

-Miért búslakodsz ennyire? - Tao lép be az üvegfallal borított dolgozómba és egyből mellém telepedik.

-Nem fontos és... Wao! Nagyon jó bőrbe vagy jelenleg. - Elismerően nézek Taora, aki kijelentésemen hálásan elmosolyodik.

-Hála Krisnek, mostanság egyre kevesebbet hánytatom magam. - Hatalmas mennyiségű örömmel a hangjában válaszol. Taoval, természetesen, Sesének köszönhetően ismerkedtem meg. Bár nagyon magas srác volt, mégis szörnyen aranyos a félénkségével és a szellemektől való félésével együtt. Egyből megkedveltem és bár nem töltöttem vele annyi időt, mint Sesével, mégis imádtam vele lenni. Eleinte nem nagyon merte bevallani, hogy miért van ebben az intézményben, de ahogy egy kicsit jobban belekerültem a bizalmi körébe, elárulta, hogy születésétől fogva bulimiával küzd, ezért nagyon egyedi eset. Elmondta, hogy ez a betegség általános esetekben kamasz és változó korban alakul ki, nála már egészen kicsi kora óta jelen van és mivel szörnyen aggódtak érte a szülei, ezért ide került. Tao imád itt lenni és azt is elmondta, hogy ha egyszer meggyógyul, akkor majd itt akar dolgozni, hogy segíthessen másokon, ahogy vele is tették gyermekkora óta. A betegségének hála, nagyon, sokkal inkább betegesen vékony volt. A száznyolcvan három centijéhez mindössze 49 kiló társult. - Na de visszatérve hozzád, mi a probléma?

-Addig nem hagysz békén, míg el nem mondom, igaz? - Tao ezen csak elmosolyodott, majd helyeslően megrázta a fejét. - Csak... beteg lett a barátom és tudom, hogy ez nem szakítás meg minden, de mégis magányos vagyok, ráadásul Sese hol léte felől sem tudok.

-Hát... a barátoddal nem nagyon tudok mit kezdeni, mivel nem ismerem, de azt tudom, hogy Sesével mi van.

-Tényleg? Ugye semmi baja sincs?! - Aggódóan nézek bele Tao szemeibe, mire ő felkuncog.

-Csak egy kis lázas hasmenés, semmi több, de ha gondolod, találkozhatsz is vele. Már öt napja küzd ezzel a fránya vírussal, de ettől függetlenül bejár tartani a zene órákat.

-Ez az idióta! Inkább maradna otthon és kúrálná ki magát.

-Te szereted őt...

-Hogy mi?! - Elkerekedett szemekkel nézek a mellettem ülőre, kinek ebben a pillanatban komolyodik meg arckifejezése. A gondolataim mostanság gyakran vittek abba az irányba, hogy én szerelmes vagyok abba a vak fiúba, de Sehun miatt nem akartam ezt elismerni. Nem hosszú ideje vagyok vele együtt, mégis boldognak érzem magam mellette, még ha ez nagyon kevés idő is.

-Szerelmes vagy belé úgy, hogy már van valakid.

-Tao, ezt...

-Nyugi, nem mondom el senkinek, látszik, hogy így is nagyon fájdalmas ez neked. - Lassan feláll mellőlem és az ajtóhoz sétál. Szemei sajnálatot sugároznak, látszik az a hatalmas empátia tömeg szemeiben, amit felém táplál. Jobb kezét a kilincsre helyezi, de mielőtt kilépne a szobából, még egyszer felém tekint. - Sese az egyik gyengélkedőben pihen, menj oda hozzá és beszélj vele. Jót fog tenni.

(...)

Hiába Tao meggyőző szavai, én még sem rohantam egyből a gyengélkedőbe, vak szerelmemhez. Egész nap csak rágódtam a dolgokon, az is eszembe jutott, hogy ezt talán Sehunnal is meg kéne beszélnem, de végül elvetettem az ötletet, mivel nem akarok neki egy csalódás lenni az életében. Annyiszor esett már el és kelt fel a földről, hogy képtelen lettem volna neki ártani. De aztán a nap végén, csak úgy döntöttem, hogy benézek egy kicsit Seséhez. Talán ő tudna nekem segíteni azzal, hogy én vallok neki, ő pedig elmondja, hogy ő nem szeret engem úgy és minden meg lesz oldva.
Óvatosan nyitottam ki a megfelelő szoba ajtaját. Az egész helyiségben vak sötét volt, ezért gyorsan a lámpa kapcsolóért nyúltam, ami pillanatokon belül kivilágította a fehér szoba terét. Az egyik, szintén fehér, ágyon Sese feküdt, édesen aludva. Egész testét belecsomagolta a takaróba, csupán csak pár hajszála és pisze orra látszódott ki a hószín pamut anyagból. Elmosolyodom az édes látványon, és halkan megközelítve őt lépek az ágy mellé, egy széket odahúzva, min helyet is foglalok.

-Hmmm... Ki van itt? - Sese laposakat pislogva emeli le fejéről a takarót. Szemeit megdörzsölgeti és szokásos módon, egy irányba kezd el bámulni.

-Szia... - Halkan suttogom neki, nehogy megijesszem egy hangosabb hanghatással érzékeny hallását.

-Chanyeol... Örülök, hogy itt vagy és sajnálom, hogy nem kerestelek az elmúlt napokban, de épp betegeskedtem.

-Semmi baj. Ha nem érzed jól magad, akkor nem érzed jól magad.

-De akkor is szólnom kellett volna. Biztosan több munkád volt a segítségem nélkül. - Megbánóan meredt maga elé.

-Mondom, hogy semmi baj. - Ösztönből a homlokára csókoltam, mire meglepetten eltátotta száját, én pedig amint realizáltam, hogy mit tettem, egyből pirultam kaptam el arcomat felőle, teljesen feleslegesen, hiszen ő sötétségen kívül mást nem lát.

-Örülök, hogy itt vagy... - Végül csak nosztalgikusan elmosolyodik és felém nyújtja a kezét, mibe hamar bele is csúsztatom a sajátomat.

Őszintén mondva, elég különös, hogy Sese, csupán két hét alatt belopta magát a szívembe, pont úgy, mint Sehun. A két fiú, mint már mondtam, tényleg kísértetiesen hasonlított egymásra. Nem értettem ezt az összefüggést, de már kezdett gyanús lenni a két sráccal a viszonyom. Mindkettő nagyon hamar megszeretette magát velem; személyiségileg, mintha ugyanaz az ember lettek volna két kiadásban. Az is érdekes volt, hogy pont ugyanakkor betegedtek le mind a ketten, ráadásul ugyanazzal a vírussal, amire még rá is lehetett volna fogni, hogy járvány van, de túl nagy volt az egybeesés, hogy ezt csak ennyinek betudjam. Túl sok hasonló dolog egy időben, ami már-már kezdett egy ördögi játékra hasonlítani.

-Sese... honnan is ered ez a becenév? - Érdeklődve nézek az ágyon fekvő fiúra, ki kérdésemre megremeg.

-Miért érdekel ez most ilyen hirtelen?

-Csak... elgondolkodtam valamin és... úgy eszembe jutott. - Sese felettébb gyanúsan felült és szomorú arckifejezéssel meredt előre. Hirtelen megbántam ezt az egészet, mert lehet, hogy totál rosszul gondolom és a végén kiderül, hogy Sehun és Sese még sem ugyanaz az ember.

-Kérlek, ne kérdezz ilyeneket. - Kissé könnyes szemekkel állt fel az ágyról és egy nagy pulcsit magára véve lépett ki a gyengélkedő ajtaján.

Meg akartam állítani és megnyugtatni, de a testem ledermedt. Túl sok nyomás helyeződött rám a nehéz gondolatoktól és már annyi lelki erőm sem volt, hogy elkapjam a karját, magamhoz húzzam és átöleljem, majd megcsókoljam. Annyira zavaros volt ez az egész, hogy éreztem, muszáj lesz ezt valakivel megbeszélnem, máskülönben megőrülök a tudattól, hogy talán Sehun maga Sese, elvégre SeMin, Sehun, Sese áhhhh! Miért ilyen bonyolult? És akkor miért hasonlít egymásra ennyire ez a két ember? És én miért nem tudok dönteni közülük? Miért nem lehet, minden olyan egyszerűen elrendezve, hogy leülünk beszélgetni és tisztázunk minden félreértést?

-Áhh... Én ezt nem bírom! - Gondterhelten túrtam hajamba, hogy egy kicsit megcibáljam hajhagymáim. Már a fejem is kezdett megfájdulni. - Jobb lesz, ha most haza megyek... - Reszketegen sóhajtottam fel és kapartam össze magam, valamint a dolgozóban a cuccaim. A recepción még egy pillanatra láthattam Sehunt, vagyis SeMint, de inkább nem is szólítottam meg, csak csendben, feltűnés mentesen hagytam el az intézmény falait.

(...)

Már vagy egy órája elmélkedünk a kialakult helyzeten Yixinggel, valamiféle logikus megoldásért kutatva, de ahogy telik az idő, úgy jövünk rá mi is, hogy ez így megfejthetetlen. Barátom fáradtan néz szemeimbe sajátjaival. Látszik arcának összes mimikáján a fáradtság, még is jó baráthoz méltóan, még nem ment el aludni, hanem itt maradt velem és próbál segíteni.

-Chanyeol... ezt máshogy nem lehet megoldani, csak úgy, ha megbeszéled a dolgot Sehunnal vagy Sesével.

-De Sehun beteg, Sesét pedig, az isten tudja mivel, de megbántottam és így nem akarok elé állni.

-Pedig muszáj lesz. - Lay egy nagyot ásított mondata végén és a dohányzó asztalon lévő távirányítóért nyúlt, hogy meg nézze a ma esti tv műsort. - Másképp ezt nem lehet megoldani. Csak Sese vagy Sehun tudja megadni a megfelelő magyarázatot, más csak ötletelni tud veled, de konkrétumnak nincsen a birtokában.

-Ahj... Ez az egész egy bazi nagy fejfájás...

-Ilyen az élet.

-Ezzel most sokra mentem. - Unottan tekintek lakótársamra, kinek időközben egy teleshopos reklám remekül lekötötte a figyelmét.

De igaza van Yixingnek. A két fiú közül az egyikkel mindenképp meg kell beszélnem a dolgot, mert ennek máshogy csak az lesz az eredménye, hogy egy gumiszobában végzem készerzubbonnyal megspékelve. Talán Sehun lenne a legjobb megoldás. Csak annyi lenne, hogy felhívom, megérdeklődöm a hogy létét, majd elhívom egy randira és ott elregélnem neki a történteket és ha a kitalációm igaz, akkor azt elmondja, vagy ha teljes mértékben hülyeség, akkor ott helyben kiröhög. Nincs más választásom, ezt kell tennem.