Szinte észre sem vettem, hogy kivételesen milyen gyorsan teltek a napjaim. Nem rég még készülődtem a Sehunnal való randira, ami vasárnap volt, most meg már szerdát írunk. Viszont nem csak a mókuskerekem gyorsabb pörgése, hanem a hangulatom is teljesen eltérő volt az átlagnál. Igaz, a beszéd mennyiségem még most is a béka segge alatt van, de most már nem fapofával ültem végig a műszakot a munkahelyem a srácok között, hanem mosolyogtam, néha-néha hozzáfűztem egy-egy szót az éppen folyó beszéd témához és nem gondoltam a napok egyik percében sem arra, hogy talán jobb lenne leugrani egy hídról. A többiek rá is kérdeztek "kicsattanó" kedvem okára és mikor megtudták, hogy mi a helyzet, még több kérdéssel kezdtek el bombázni. Végül arra lyukadtak ki, hogy Sehun nagyon jó hatással van rám és, hogy majd ők szervezik az esküvőt, aztán pedig veszekedtek azon, hogy ki lesz a tanum. Mint már mondtam, az életem egy dög unalom lenne ezek az idióták nélkül, de imádom őket.
Épp ebédszünetem volt és a jól megérdemelt kávémat kortyolgattam, mikor Jongin telepedett mellém az udvaron lévő egyik padra. Az ő kezében is egy csésze koffein bomba gőzölgött és nagyokat szippantva a kellemes aromából relaxált.
-Milyen ez a Sehun? - Váratlanul ért Kai hirtelen érdeklődése Sehun iránt. Ő volt talán a legjobban hozzám hasonlító tag a csapatból. Egy kissé zárkózott volt, emiatt csendes is, valamint ő is már nagyon régóta egyedül tengette napjait, de sosem volt olyan búval baszott, mint én. Kifejezetten pozitívan állt az élethez. Remekül rajzolt és mindig, mindenben meglátta a szépet, amit imádott megörökíteni vagy egy darab ceruzával, vagy egy ecsettel. Szabad szellemű volt, bár sosem csinált balhét, még sem érdekelték a szabályok. Nem aggódott amiatt, hogy egy fél órát késik reggelente a munkából, és ha jobban belegondolok, úgy igazán semmi miatt nem idegeskedett. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Jongin egy tipikus nem törődöm ember, mert nem az volt. Rengeteg időt fordított ránk, leginkább ő volt az, aki mindenkit meghallgatott a csapatból és rohant, ha hívták. Csupán a saját életével kapcsolatban nem érdekelték dolgok. Talán pontosan emiatt is volt olyan sokszor depressziós a tudta nélkül, mert sosem törődött magával. Nehéz is volt ez számára, és a kicsiny barátikörből ezt minden tag tudta. Kai számára bonyodalom volt a saját érzéseiről beszélni. Sosem mondta, miért, sőt, még azt se mondta el, hogy egyáltalán neki ez egy akadály, de mégis tudtam én is, és a többiek is, és emiatt nagyon oda figyeltünk a mi maknaenkra.
-Öhm... Van róla egy határozott véleményem, de tudod... hogy nehézkesen fejezem ki magam szavakban, pont ahogy te. - Mindketten felnevettünk, majd egy nagyot kortyoltunk az italunkból.
-Ha ennyire boldoggá tesz, akkor biztos nem lehet rossz.
-Sehun csodálatos. - Jelentem ki a nyilvánvalót, mire a mellettem ülő, meglepetten kapja rám tekintetét. - Már csak az hiányzik, hogy a külsejét lássam.
-Szerinted miért akarta ennyire azt, hogy bekötve legyen a szemed?
-Nem tudom... ez egy jó kérdés. - Elgondolkozva emelem tekintetem az enyhén felhős égre. Már az első találkozás óta itt van a fejemben a téma arról, hogy Hunnie miért akarta ennyire a szemfedőt. Sokszor félek már a saját gondolataimtól, mert általában a rosszabbnál rosszabb témák csak úgy gyűlni szoktak a fejemben. - Igazság szerint... egy kicsit félek. Mi van ha vala...
-Ne félj! - Kai bíztatóan teszi kezét vállamra. - Nincs értelme. Akármi is legyen a háttérben, ha szeretitek egymást, akkor nem számít, mert a kicsiny hibák eltörpülnek a sok tökéletesség mellett. - Hálásan nézek barna szemeibe, mire Jongin elmosolyodik, majd feláll és ismét magamra maradok. Ezt szerettem mindig is Kaiban. Minden helyzetben pontosan tudta, hogy mit kell mondani a másiknak és ezek a dolgok kivétel nélkül igazak voltak. Bár Jongin volt a mi maknaenk, egyben ő is volt a legbölcsebb tagja a társaságnak.
(...)
-Chanyeol! Keres a főnök! - Pattan le Chen az irodai székébe, miután belépett a helyiségbe. Elkerekedett szemekkel nézek barátomra.
-A főnök? - Sosem hívatott még az irodájába, elvégre soha nem volt velem gond. Minden nap időben beértem a munkába, csináltam a dolgom csendben és tudtommal egyik kollégám sem panaszkodott rám a magatartásom miatt.
-Yup! - Jongdae rám sem néz, hevesen gépel valamit a billentyűzeten, ezért inkább úgy döntök, hogy nem is zargatom, hadd tegye a dolgát, hanem elindulok megkeresni Jiyongot.
Görccsel a gyomromban kerülgetem ki az itt dolgozókat a folyosókon, miközben egyre közelebb kerülök a főnök irodájához. Pár kopogás után be is lépek a kellemes, zöld tea illatú helyiségbe. Érdeklődve nézek körül a kicsiny szobában és hamar konstatálom, hogy elég sokat változott a helyiség az évek alatt. Legutoljára nyolc évvel ezelőtt léptem be ide, akkor, amikor belekerültem a mókuskerékbe.
-Áhhh... Chanyeol! Gyere, foglalj helyet! - Nagyot nyelek és Jiyong asztalával szembeni székre huppanok. - Ne szorongj, nem kirúgni akarlak. - Néz rám egy kedves mosollyal az arcán főnököm, majd tekintetét egyből vissza is kapja a monitor felé.
-Akkor milyen ügyben keresett?
-Nem messze innen van egy intézet, ami a fogyatékos emberekkel foglalkozik, pontosabban azzal, hogy hogyan tegyék őket boldoggá. Ismeri ezt a helyet? - Csak bólintok egyet. Már hogy ne ismerném? Egyszer még jártam is ott. Az eredeti szakmám művészet terapeuta és annak idején, mikor az állások között keresgéltem, először arra a helyre akartam menni. A munkám abból állt volna, hogy a festészet segítségével terápiákat kell tartanom a szellemi-, és fizikai sérülteknek, ezáltal segítve a fejlődésüket, de végül nem kaptam meg az állást. A mai napig nem értem, hogy miért, de elutasítottak minden féle ok nélkül, pedig ez lett volna számomra az álom munka, de most belegondolva, ha akkor nem utasítanak vissza, akkor nem ismertem volna meg az idiótáimat. - Az intézet nem rég megnyert egy pályázatot, ezzel pedig tömérdek mennyiségű pályázati pénzt kaptak fejlesztésekre. Kértek tőlünk egy embert, aki a következő hetekben segít nekik a pénz megfelelő kezelésében és új féle terápiák kialakításában.
-Ezt mind értem, de miért pont én? Több ezer dolgozója van.
-Pontosan 157 alkalmazott áll rendelkezésemre, de egyik sem vallhat magának olyan végzettséget, mint a magáé.
-A művészet terapeutára gondol? - Főnököm helyeslően bólint. - De hát engem onnan egyszer már elutasítottak.
-De most szükségük van magára. - Jiyong jelentőség teljesen néz szemeimbe, majd átnyújt nekem pár papírt. - Ezek a munkához való szükséges adatok. Azt szeretném, ha már ma, ebben a percben elmenne hozzájuk, lebeszélni velük a dolgokat, rendben?
-Persze. - Elhűlve veszem magamhoz a papírra nyomtatott adatokat, majd egyet bólintva Jiyongnak, hagyom el a helyiséget. Még mindig elvannak kerekedve a szemeim és a légzésem sem normális, annyira meglepett ez a dolog. Ez volt az álom munkám és bár most sem pontosan ezzel fogok foglalkozni, még is jó érzéssel tölt el az, hogy most egy ideig ott lesz a tevékenységeim fő helye.
Egy nagy mosollyal, sokkal inkább vigyorral az arcomon nyitok be a többiekkel közös dolgozószobánkba. A hatalmas ajakgörbület még mindig nem akart eltűnni és ez hamar fel is tűnt, legelőször Suhonak.
-Most vagy kirúgtak, vagy valami nagyon jó történt...
-Végre csinálhatom az álom munkám.
-Kirúgtak?! - Egyszerre pattan fel mindenki a székéből és elhűlve néznek rám, tátott szájjal.
-Dehogy is! Kaptam egy kis munkát egy közeli intézményben és Jiyong most avatott be a részletekbe. - A többiek felhúzott szemöldökkel néznek rám, látszólag nem nagyon értik a helyzetet, kivéve Jongint, aki eltátogva gratulációját ül vissza a helyére.
(...)
Nem nagyon volt időm a többieknek magyarázkodni, mivel a főnök sürgetve küldött el már az irodájából is, ezzel arra kérve, hogy minél hamarabb legyek abban a bizonyos intézetben. Úgy voltam vele, hogy majd Jongin elmagyarázza nekik a helyzetet, nem feltétlen én kellek ehhez.
Az intézmény tényleg nem volt messze munkahelyemtől. Körülbelül tíz percbe tellett és már ott is találtam magam a hatalmas, üvegből készült bejárat előtt. Elmosolyodom, ahogy eszembe jut, mennyire vágytam már ide és bár nem pontosan amiatt a munka miatt jöttem, ami a szívem vágya, még is boldog vagyok, hogy lehetőségem nyílt arra, hogy itt legyek. Ahogy benyitok az üveg nyílászárón egyből a recepciós pult előtt találom magam, viszont ahhoz lépve, senkit sem látok.
-Segíthetek valamiben? - Egy kellemes és nagyon ismerős hang hallatszik mögülem. Megprödülök tengelyem körül és egy nálam nem sokkal alacsonyabb, ében fekete hajú fiúval találom magam szembe. Fekete szemei úgy csillognak, mint egy gyémánt, de ezzel együtt nagyon kifejezéstelenül merednek egy irányba.
-Igen, Park Chanyeol vagyok és a pályázati pénz miatt jöttem. - A fiú megrezdül hangomra, mintha félne. - Magát, hogy hívják? - Kérdésem után pedig megkönnyebülten ereszti ki a tüdejében tartott, feszült levegőt.
-Öhm... nem fontos, csak jöjjön velem. - A csoda szép srác egész beszéde alatt rám sem nézett, sőt, végig egy irányba meredt. De ami még furcsább, hogy nem árulta el a nevét, ami eléggé elszomorít, mivel tényleg egy nagyon helyes srácról van szó, de nekem most ott van Sehun, szóval nem is értem mit rinyálok.
-Maga...
-SeMin, de hívjon csak Sesének és tegeződjünk, már úgy is ismerjük egymást. - Tudtam, hogy valahonnan ismerős a hangja, de az arca valahogy nincs meg a fejemben.
-Szóval Sese... Te vagy az igazgató vagy...
-Dehogy is! - Nevet fel a fiú, egy pillanatra megáll és felém fordul, de szemeivel megint csak nem rám néz. - Én csak a kórus vezető vagyok, valamint az egyik beteg. - Kuncog még mindig. Nagyon kellemes hangja van. Eddig csak Sehun hangja volt rám ilyen hatással.
-Ohh... Sajnálom vagy... nem is tudom, hogy mit kell ilyenkor mondani. - A fiú most már úgy isten igazán felnevet, erősen fogva a hasát. Elmosolyodom az angyali látványon, ugyanis Sese hangja még mindig simogatta dobhártyáimat, valamint szörnyen aranyos képet mutatott így magáról.
-Ne sajnálj semmit és senkit. Legalább is, engem semmiképp ne. Lehet, hogy születésemtől fogva vak vagyok, de remekül boldogulok a látásom nélkül is, hála ennek a helynek. Szinte itt nőttem fel. - Mondandója végén megfordult és tovább indult, én meg utána.
-Mindig is érdekesnek tartottam, hogy a vak emberek mennyire képesek alkalmazkodni ehhez a világhoz.
-Tényleg?
-Igen, tudod, bár én is sok problémával küzdöm, de fizikailag semmiféle gond nem volt velem sosem, ezért nem is érthetem ezt a dolgot, de ettől függetlenül érdekesnek tartom. - Sese mosolyogva hümmög egyet, majd megáll egy szürke ajtó előtt. Ujjaival kitapogatja a rajta lévő vakoknak készült írást.
-Oké, nem tévedtem el. Ide kell jönnöd. - Mosolyogva fordul felém, aztán int egyet és távozna, de még megállítom egy kérdéssel.
-Honnan ismerjük egymást? - Sese ledermed, arcán szomorúság suhan át.
-Csak gondolkozz egy kicsit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése