-Chanyeol! Haver! Élsz még? Ha nem reagálsz most rögtön, akkor nem kapsz a te általad vett baklavából! - Yixing fenyegetően gyorsan kezdi el enni az ölében lévő, nagy doboz sütit, közben próbálva felvenni magára egy ijesztő tekintetet.
-Kit érdekel az agyon cukrozott sütid! Örülj a fejednek, igazad volt! - Hirtelen leordítom barátom fejét, kinek erre lefagyott arca láttán egyből előtör belőlem a röhögés és hiénákat megszégyenítve terülök el vihogva a nappali közepén.
A Sehunnal való randi óta, egyszerűen lepkét lehetne velem fogatni. Nem azt mondom, hogy már egyszeri találkozás után, fülig belezúgtam a srácba, de boldog voltam. Négy év után, hála Sehunnak, na meg az előttem ledöbbent Yixingnek, végre megjelent a hosszú, sötét alagutam végén egy aprócska fénysugár, a remény. Baekhyun miatt sosem hittem volna, hogy valaha is találok valaki olyat, aki egy kicsit is őszintén boldoggá tudna tenni és most itt van Hunnie. Egyszerűen annyira édes volt, pedig nem is láttam még belőle semmit, még is aranyos benyomást keltett számomra. A pösze szavai, a félénk megnyilvánulásai és az a mérhetetlenül kellemes aura, ami körbe lengi. Igaz, ott volt az a zavaró tényező, hogy árad belőle valami féle félelem érzet, de azt mondta, ha kitartok mellette, akkor mindent megfogok érteni. "Félek". Annyiszor mondta ezt a szót, az a bő három óra alatt, hogy teljesen a fejembe itta magát, nem csak a szó, és az értelme, hanem az a hangsúly is, amivel kiejtette, ez pedig, számomra is félelmet okozott. Sehun titkol valamit és fél attól, hogy ki fog derülni, mi az. Én pedig attól félek, hogy nem fogok jól reagálni.
-Most megint elvesztél valahol? - Lay unott hangjára térek vissza a valóságba és enyhén megrázva a fejem pillantok barátomra. Még mindig a baklavát tömi a fejébe, nem is értem, hogy maradt ilyen vékony, valamint árgus szemekkel vizslat, hátha végre mondok valami "izgit".
-Csodálatos volt...
-Én meg mondtam! - Pattan fel hirtelen a kék szőnyegről és hevesen mutogat magára, ezzel arra célozva, hogy ismét ő a király, ahogy általában mindig. - Látod... sosem hagytad magad, mikor randi ötletekkel nyüstöltelek, és mikor végre elérem... akkor megkapom a jól megérdemelt sütim, mert igazam volt. - Fölényesen vesz ki még egy darab édességet a cukrászdai dobozból és egy harapással eltünteti azt.
-Köszönöm...
-Van mit.
-De most tényleg... Köszönöm... - Olyan hálás tekintettel nézek XingXingre, hogy keze megáll a mozdulatban, ahogy egy újabb darab baklavát szándékozott eltüntetni. Szemei elnyílnak és hitetlenül kezd rám bámulni.
-Ilyen nagy boldogságot okoztam neked? - Szinte suttogja kérdését a meglepettségtől, mire válaszként csak bólintok egyet.
-Tudod Yixing, elég rég óta vagyok én már egyedül. Négy év nem volt arra elég, hogy egy csalódást kiheverjek, de valójában... lehet... hogy nem is akartam kiheverni. - Lay ismét letelepedik a nappali szőnyegére és folytonosan tömve magába a sütiket hallgat tovább. - Itt vagytok nekem mind, a barátim, még is magányosnak éreztem magam minden percben. Ha én sírtam, nekem nem volt az életemben egy olyan ember, aki egyből rohant volna emiatt hozzám. Igaz, vagytok ti nekem, de ez még sem olyan, mintha a páromról, a szerelmemről van szó. Érted? A szerelem egy teljesen más fajta szeretet, mint amit a barátink felé közvetítünk és... számomra már nagyon hiányzott ez a szeretet. Nem azt mondom, hogy már most beleszerettem Sehunba, de van egy olyan érzésem, vele talán újra érezhetném ezt. Szóval... köszönöm. - Felnézek az ölemből Yixingre, ki kajával teli, eltátott szájjal néz rám, mintha csak egy szellemet látna.
-Hát... szívesen?
Csak elmosolyodom, majd feltápászkodva a földről, indulok a szobámba. Belépve a fehérre mázolt nyílászárón egyből az ágyamra telepedek és magamhoz veszem a telefonom. Megnyitva a névjegyzéket, szemeim már automatikusan a "Sehun" névre vándorolnak. Egy még boldogabb ajakgörbület terült el orcámon, ahogy az előző esti randira gondoltam. Már rég feldolgoztam azt a tényt, hogy én tényleg egy randin voltam tegnap és ráadásul még élveztem is, de még sem merem hívni. Már dél is elmúlt, valamint szombat van, így nem kell dolgoznom, így biztosan tudhatom, hogy Sehun vár a hívásomra. Nem akarok neki fájdalmat vagy kétséges érzéseket, esetleg aggodalmat okozni, de képtelen vagyok rábökni a név melletti kis zöld, telefon alakú ikonra. Annyira izgulok, mivel nem tudhatom, hogy a másik fél számára is pontosan olyan jó volt e a tegnap este, mint számomra. Bár voltak olyan megnyílvánulásai, amik őszinte örömről árulkodnak, még is tartok egy kicsit attól, hogy esetleg ő nem érez irántam többet, szimpla barátságnál. Ahogy észleltem, Sehun sokkalta zseniálisabb ember mint én és abban is biztos vagyok, hogy már csak a külsejével is lazán lepipál engem, emiatt pedig úgy érzem, kevés vagyok mellé. Hozzá még egy tökéletes modell is nehezen kerülhetne és akkor itt vagyok én. Park Chanyeol, egy irodai munkás, átlagos külsejű és egy teljes mértékben depresszív srác, aki mindig csak a problémáin agyal, ahelyett, hogy tenne ellene, pont úgy, mint Sehun.
-Ne tökölj! Hívd fel! - Yixing hirtelen érkező hangja egy kisebb megugrást vált ki belőlem, majd az ajtóban álló lényére vezetem íriszeim fókuszát. - Kedvel téged, nem kell emiatt aggódnod. - Bíztatóan kacsint egyet, majd ismét magamra maradok a helyiségben. Sehun tényleg kedvelne engem?
Nem gondolkozom sokat ezúttal rajta, egyből rányomok a hívás ikonra és a fülemhez emelem a fekete színű készüléket. A telefon párszor kicseng, majd hirtelen ez elhall és végre hallhatom Sehun vidám hangját.
-Szia Channie! Már annyira vártam, hogy hívjál! Teljesen kétségbe voltam esve, hogy talán nem vagyok neked szimpatikus... - Nem ismerem még annyira Sehunt, még is, szinte biztos vagyok benne, hogy játékosan lebiggyeszti alsó ajkát, és kölyök kutya szemekkel bambul ki a fejéből.
-Aranyos... - Suttogom.
-Mi?
-Semmi, semmi... Csak motyogok itt magamba. - Nevetek fel egy aprót.
-És... akkor hol és mikor legyen a kövi randi? Vagy nem is emiatt hívtál? - Teljes a hangjában az ijedtség, amit nem értek. Sehun mindig tart attól, hogy esetleg visszautasítom, de ez még csak egy dolog. Ahányszor előjön a kicsattanóan vidám énje, pár perc után mindig bocsánatot kér, mintha félne, hogy én pont emiatt fogom elhagyni, holott ez hülyeség lenne. Tetszik az, hogy néha tud ilyen kis hiperaktív is lenni, mivel ezzel nagyon feltudja dobni a hangulatom, még ha ő nincs is tisztában vele.
-Igazság szerint nem a randi miatt hívtalak... - Hallani, ahogy egy nagy, feszült levegő tömeget tart vissza tüdejébe. - De ha már beszélünk, akkor ezt is megtárgyalhatnánk.
-De akkor... miért?
-Csak hallani akartam a hangod, mert hiány érzetem van miatta tegnap óta. - Sehun a vonal másik végén elhallgat, én pedig nem bírom magam tartani, egy kis kuncogás hagyja el ajkaim.
Pontosan tudom, hogy néha nagyon, talán túlságosan is romantikus tudok lenni. Vannak azok az emberek, akiket ilyenkor elvarázsolnak szavaim, de vannak olyanok is, akik csak hozzám vágják, hogy "Túl nyálas vagy!", majd hitetlenkedve ott hagynak. Baekhyun is hasonló volt. Sosem értékelte a nyálas énem, de nem is zavart. Úgy álltam a dologhoz, hogy nem lehet mindig, mindenben egyet érteni egy párkapcsolatban, de most, ahogy Sehun ledöbben és érzem, majd kicsattan a boldogságtól, már kezdem egy kicsit elveszteni azt a fényt, ami az éveim alatt végig körbe lengte Baek képét. Az exem mindig is egy szép emlék volt számomra, ezért is volt nekem nehéz, hogy elhagyott, viszont Sehun létezése, már abban is segít, hogy meglássam Baekben a hibákat. Hogy ne legyen örökre a szememben egy istenség az a fiú, aki kegyetlen módon elhagyott.
-A..aakk..akkor... hogy is... le..legy..legyen? - Sehun dadogásán már felnevetek, majd egy nagy levegőt véve nyugtatom le magam.
-Örülök, hogy te az a fajta ember vagy, akit elvarázsol a nyálas énem. - Pillantok a vigyorgó Layre, aki időközben letelepedett mellém és elpattanó idegekkel hallgatta szavaim. - Mit szólnál egy piknikhez? Olyan szép mostanában az idő?
-Benne vagyok!
-Akkor... találkozzunk holnap a városi parkban. Jah! És viszem a szemkendőt. - Sehun boldogan nevet fel a vonal másik végén.
-Rendben, szia! - És leteszi. Még egy ideig a hatalmas füleimnél marad a kagyló, de végül erőt véve, egy nagyot sóhajtva teszem vissza az éjjeli szekrényre a készüléket és vigyorogva nézek a szintén vigyorgó barátomra.
-Büszke vagyok rád gyermekem! - Törölgeti műkönnyeit Yixing, mire csak megforgatom szemeim.
-Szerintem te inkább magadra vagy büszke. - Barátom felnevet.
-Amúgy... Chan. Sehun mondott neked valami... megdöbbentőt?
-Ezt hogy érted?
-Hát... valami olyat... magáról, ami miatt dobtál egy hátast? - Szemöldök ráncolva fordulok Yixing felé, ahogy a konyhában elkezdem gyártani holnapra a finomságokat.
-Van valami amiről tudnom kéne?
-Igen, de... ha nem tudsz róla, akkor... Sehunnak kell elmondania. - Lay bánatosan hajtja le fejét és hagy magamra a szendvicsek hozzávalóival.
Már az első pillanattól éreztem, hogy Sehunnak van egy nagy titka. Már csupán abból le lehetett vágni a dolgot, hogy arra kért, bekötött szemmel találkozzak vele. Valamint volt egy téma, aminek felhozatalakor mindig feszült volt a hangja és rendszerint ezt a témát próbálta minél hamarabb elhagyni. Ez a dolog pedig a nem látás volt. Ahányszor csak azt kérdeztem tőle, hogy hogyan képes bekötött szemmel boldogulni, míg én a kis ujjamat sem találtam volna meg, mindig elszomorodott, a hangja egy kissé elhalt és a mondataiban utalni akart valamire, amit nem tudott rendesen kimondani. Volt egy titka Sehunnak, amit nem mondott el nekem, de ez így teljesen normális is. Elvégre nem rég ismerkedtünk meg. Még nincs jogom ahhoz, hogy mindent tudjak vele kapcsolatban, de Sehun feszültsége és Yixing szomorú valója arra engedett következtetni, hogy aggódnom kéne.
-Yixing... ez egy komoly dolog? - Hevesen zakatoló szívvel nyitok be lakótársam szobájába, ki ijedten kapja rám tekintetét.
-Az, de csak rajtad múlik, hogy jól vagy rosszul kezeled...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése