Fáj. Elviselhetetlenül fáj ez már születésemtől fogva. Az emberek ha megtudják, szánakozva néznek rám, holott a szánalom és a sajnálat az, ami a legkevésbé segít ezen az évek óta tartó borzalmon. Nem akarok élni. Semmi értelme. Nekem semmi jó nem jutott ki az életből. Nap, mint nap, mikor felkelek, kezdődik előröl minden. Egyfolytában aludni akarok. Meg akarok halni. Innen már nincs tovább. Legalább is, ezt hittem.
Újabb és újabb adag étel jött ki belőlem, a gyomorsav végig marta a torkomat. Se én, se mások soha nem értették, hogy miért csinálom ezt. Mint mondtam, én se tudom. Én tényleg, úgy igazán rendbe akarok lenni. Unalmas, semmit mondó életet akarok élni, mint ahogy sokan mások. Dolgozni akarok korán reggeltől estig, hogy aztán, mikor haza érek, ételt főzhessek a szerelmemnek, majd ugyanezzel a személlyel néznénk a tévét ki tudja meddig, és végül elmennénk aludni, hogy másnap ismét ugyan az a rutin kezdődjön el, mint minden nap. Soha nem volt erre lehetőségem. Kicsi korom óta egy intézetben vagyok, ahol egyszer, talán meggyógyulok, de nem most! Érzem és tudom is egyben, hogy még messzi van az a áhított boldogság, mire már régóta várok. Lehet, hogy soha nem is kapom meg.
-Zitao! Jössz focizni? - Az iskolámban a gyerekek... kedvesek. Nem bántottak soha sem. Próbáltak játékra bírni, vagy bármire, aminek esélye volt arra, hogy egy kicsit megmosolyogtasson. De soha nem sikerült nekik.
-Nem... köszi... - Szívesen mentem volna és jól is esett, hogy törődnek velem, de az én testem mindig is túl gyenge volt ahhoz, hogy futni tudjak, vagy egyáltalán bármilyen gyorsabb mozgást végezni a bandukoláson kívül.
-Egyél egy kicsit Tao!
-De úgy is utána meghánytatom magam... - Egy idő után már képtelen voltam enni. Fájt a nyelés a sok seb miatt, ami a torkomon volt, és fájt a lelkem is, mert mindig is tudtam, hogy nekem felesleges ételt adni. Valaki éhezik és a két kezét összetenné azért, hogy megkaphassa azt az ételt, amit én csak könnyelműen kihányok. Semmi értelme ennem.
-Itt segítenek rajtad kicsim. - Nyolc éves vagyok, az élet pedig semmi boldogságot nem adott nekem, a törődő szüleimen kívül. Anyukám most is reménytelien mosolyog rám az anyósülésből hátratekintve. Szeretem, ha mosolyog. Olyankor úgy érzem, van értelme élnem. De ha miattam szomorú, legszívesebben meghalnék. Nem lenne szabad így élnem.
-Csoportos terápia~ - Nyitott be a szobámba vidáman Sehun. Mindig mosolyog. Olyan életvidám. Nem is értem, hogy képes erre, hiszen vak. Soha nem láthatott ebből a világból semmit. Ahogy én sem ettem soha sem normálisan. Kicsi korom óta infúzióval táplálnak.
Azt hiszem, a tizen éves korom kezdete volt az, ami végpecsétként zárta le életem borítékját. Már végleg elvesztettem mindent. Egyik nap meglátogatott apa. Anya meghalt. Gyászoltam a nyomorom mellett. A nyomorom mellett, ami miatt az anyukám sosem tudott igazán őszintén mosolyogni. Elkeseredetten kellett meghalnia, ez pedig, súlyos teher marad a vállamon, talán örökre.
Az állapotom is súlyosbodott. Már tényleg képtelen voltam bármit is megenni. Azok az ételek, amik eddig nagy nehezen megmaradtak a szervezetemben, most már ugyan úgy végzik, mint a többi. Gyors tempóban rohanok étkezés után a mosdóba, hogy meghánytassam magam. Nem látom magam szépnek. Ha belenézek a tükörbe nem látok mást, mint egy megkeseredett csont és bőr ember figurát, kinek minden nap vörösek a szemei a sírástól. Egyik intézetis gyereket sem vagyok hajlandó elfogadni barátomul. Csak Sehun maradt mellettem, de ő is csak azért, mert szörnyen ragaszkodó természet és csak jobban ártottam volna neki, ha elküldöm, mint sem velem marad és én tönkre teszem. Az emberek depressziósak lesznek mellettem. A maradék életerejüket is elszívom tőlük.
-Szia. Megkérdezhetem, hogy mit keresel itt ilyen későn? - A pad, amin ültem, vizes volt és hideg. Már teljesen átfagytam, még sem szándékoztam vissza menni az intézetbe. Végre egy kicsit eltudtam onnan szabadulni és most nem is tervezek túl hamar ismét azon a helyen lenni. Félreértés ne essék, remek hely az, csak... már egy kicsit sok. - Hahó... - Felpillantok az előttem álló srácra, ki aggodalmasan méregette csont sovány valómat.
-Eltakarod a fényt... - Nem akarok vele kedves lenni. Nem akarom, hogy Sehunon kívül bárki is közel álljon hozzám. Nem akarom, hogy sok ember sírjon, amikor majd meghalok. Hiszen, tudom jól, nincs messze a halálom időpontja.
-Ne legyél ilyen. Inkább gyere, mert a végén még megfázol. - Gyengéden a hátamra terített egy kabátot és intett, menjek utána. Nem tudom, hogy az nap miért is követtem egy kedves idegent, de azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem bántam meg. Yifan lett az én megmentőm.
A nehéz időszakomból fellábalva, húsz éves koromban, Krishez költöztem. Bár még mindig ajánlottak voltak számomra a terápiák, de végre nem az intézetben kellett laknom. Sehun kisebb hisztit csapott abból, hogy elmegyek, de miután megígértem neki, hogy a terápiák mellett rendszeresen őt is látogatni fogom, már csak amiatt sírt, hogy mennyire büszke rám. Jól estek a szavai, ahogy az is jól esett, hogy lett nekem egy Yifanom. Elvégre... neki jár a hála azért, mert gyógyulni kezdtem. Amióta megismertem, valahogy jobb lett minden. Az eddigi szürke színeket felváltották az élénkek és ismét tudtam örülni a legapróbb dolgoknak is. Boldog voltam mellette. Egy olyan társat láttam benne, akivel akár az életemet is le tudtam volna élni. Szerettem őt, teljes szívemből.
-Öt kilót híztam! - Kiáltottam fel boldogan, mikor hosszas hónapok után a mérlegre álltam. - FanFan! Hatvan kiló felett van a súlyom!
-Hogy mennyi?! - Elkerekedett, csillogó szemekkel nézett fel rám a nagy halom, kitöltendő papírból.
-Hatvan! - Egyből felpattant az asztaltól és felkapva megpörgetett. Azt hiszem, ez mai napig a legboldogabb emlékem Yifanról. Ekkor voltam a csúcson, aztán... eltelt újabb egy év. Ismét az intézetbe kerültem.
Talán csak a stressz. Nem tudhatom, de azt tudom, hogy ismét kezdtem rosszul lenni. Nem lelkileg, úgy, ahogy eddig, hanem sokkal inkább fizikálisan. Nem tudom, hogy miért, de visszatért a régi Tao, aki minden étkezés után hánytatja magát, ez pedig elszomorított engem is, és Yifant is.
Sehun depressziós lett. Megtörtént az, amitől a legjobban féltem, de aztán, egy kissé meg is nyugodtam. A tudat, hogy depresszív hangulatának az oka nem én vagyok, hatalmas darab kőt szakított le a szívemről. Ismét kezdtem rendbe jönni, nem kellett, hogy megint visszaessek.
-Kérlek... Tao... Csak mondj valami megoldást.... - Chanyeol kétségbeesetten könyörgött nekem, miközben egy almát eszegettem vele szemben ülve az ablakpárkányon. Imádom ezt a helyet, mindig megnyugtat. Főleg akkor, ha látom Krist ide fele tartani, na de Chanyeol. Hogy lehet valaki ennyire vak Channie?! De most komolyan. Hát tényleg nem látod az összefüggéseket? Rossz látni, ahogy mind a ketten szenvedtek Hunnieval, de én csak tanácsokat osztok. Gyökerestől nem szólok bele senki életébe sem. Igaz, mindennél jobban szeretnék segíteni Chanyeolnak, elmondani az igazat, de ez Sehun dolga. Ő meg kifejezetten arra kért, hogy ne mondjak el a szerelmének semmit. Egy kicsit furcsa, hogy a nálam is fiatalabb, egy koron vak és bizonytalan kisfiú, ide is eljutott. Sehun soha nem volt az ismerkedés mestere, így sokáig nem is volt része szerelemben. Hálás vagyok Chanyeolnak, hogy az én "kistestvéremnek" elhozta ezt az életébe.
Yifan zokogott. Nem bírta tovább. Teljesen kimerült, miattam. Eljutott arra a szintre, amikor már nem bír tovább gondoskodni egy beteg szerettéről, emiatt pedig nem is haragszom rá, teljességgel megértem őt.
-Mi lesz veled így Tao, ha?!
-Én igyekszem... - Fájt látni azt, ahogy összetör. Hirtelen minden olyan rossznak látszott. Féltettem Krist, a kapcsolatunkat és az életemet. Nem akartam ezt tenni, de a szerelmem, aki hosszú és borzalmas éveken keresztül segített engem a gyógyulás felé, most megtört és jó pár hete mást sem csinál, csak sír. Nem akarom ezt tenni vele. Fájdalmat okozok neki. Túlságosan szeretem, szerettem ahhoz, hogy bántsam. - Yifan... azt hiszem... hogy ennek közöttünk... itt és most vége... - Hangom elhaló, szinte én sem bírom felfogni a szavaim súlyát. Ezzel jót teszek neki és ártok magamnak, de tudom azt is, hogy ha most nem engedem el, akkor ennek nagyon csúnya vége is lehet. Tudom magamról, hogy ezek után én is megtörök, ahogy eddigi életem során rengetegszer, de hamar fel is épülök. Hála Yifannak, már nem vagyok olyan gyenge, mint régen. Jó úton haladok az az élet felé, amit mindig is elképzeltem magamnak, de az igazi az életemben, nem Yifan. Hiába jövök rendbe és leszek normális, ő továbbra is úgy kezelne mindez után, ahogy eddig. Soha nem élne miattam teljes életet, mert aggóda, szinte mindig, holott már nem lenne rá szükségem. Legyőztem egy halálos betegséget és még egy csomó dolgot. Erősebb vagyok mint Kris, emiatt pedig tudom, hogy el kell őt engednem, hogy boldog legyen. Fájdalmat okozok neki, de nem akkorát, mintha vele maradnék. Muszáj el engednem! Ez így nem mehet tovább! Ha kiheveri a dolgot, találhat magának valakit. Egy olyan embert, aki tökéletesen passzol hozzá. Ez az ember nem én vagyok, ezért elengedem.
-De...
-Kérlek, ne nehezítsd meg. - Lassan ajkaira hajoltam, úgy, ahogy mindig is. Könnyei némán folytak, a csókunk pedig keserű volt, ahogy minden búcsúcsók. Ez volt a helyes, ezt kellett tennem.
Komótosan léptem ki a cuccaimmal a közös lakásunkból. Előttem állt egy új és izgalmas jövő, amit biztosan tudok, hogy boldog lesz. Elvesztettem az életemből egy Wu Yifant, de ettől megkönnyebbült a lelkem, mert tudom, hogy helyesen cselekedtem. Talán, ha nem sokára végleg rendbe jövök, az intézetben maradok. Tökéletes tisztába vagyok vele, hogy nagy szükségük van bármiféle munkaerőre, én meg segíteni szeretnék a hozzám hasonló embereken. Ki tudja? Egyszer talán belép oda egy ugyan olyan kisfiú, mint amilyen én is voltam, de ő már kevesebbet fog szenvedni, mert ott lesz egy új Huang Zitao, aki ismeri a bajait és segíteni tud neki.
Most jelenleg mindenemet elveszettem, de tudom, hogy sokkal boldogabb leszel nélkülem. Ég veled, Wu Yifan!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése