-Ohhh... Hogy dögölnél meg Kim Jongdae! - Azt hiszem... még sosem voltam ilyen szinten indulatos állapotban, de ha ilyeneket csinál? De, szerintem jobb, ha most az elejére tekerjük a filmet.
-Minseok! Tied a ma esti műszak. Megint... - Húzta el szomorúan ajkait Junmyeon. Hát igen, ha a főnök nem bír téged, de jó munkaerő vagy, akkor bizony vár rád jó pár év szívatás. De természetesen csak akkor, ha ugyan olyan lelkiismeretes vagy, mint én. Komolyan, már magamat sem értem, hogy vajon miért is nem mondok fel a sok fizetetlen túlóra után. Mondjuk, ha a szeretett féltestvéred, Kwon Jinyong, az igazgató, nem kell meglepődnöd azon, hogyha állást ajánl neked, majd halálra kínozza az idegeid. Sosem voltam az az indulatos típus, de néhány dolog még engemet is fel tud húzni. Mint például az az idegesítő kis manócska.
-Ne szomorkodj... Csak túl élem valahogy. - Mosolyogtam rá az ajtóban álló Junniera.
-Szívesen maradnék, de tudod, hogy Yixing már nagyon régóta tervezgeti ezt a randit.
-Junnie! - Pattantam fel székemből és elé érve a vállaira helyeztem kezeim. - Semmi para. Megérdemlitek az együtt töltött időt és neked nem kötelességed velem együtt pluszban dolgozni. Oké?
-O...oké...
-És most menj. - Toltam ki a helyiségből és zártam be a tágas dolgozó ajtaját. Nagyot sóhajtva tértem vissza a helyemre és kezdtem el munkálkodni.
Olyan... unalmas az életem. Mindig is egy vidám és életre való gyerek voltam, erre felnőttként szinte teljesen beleuntam az életbe. Sokan azt gondolják, hogy ez biztosan a bátyám hibája, de őszintén? Nem az övé. Egyszerűen csak unalmas a felnőtt lét. Az embernek kimerül a szociális élete a munkahelyén töltött időben és mikor haza ér, már látni sem akar senkit. Mondjuk, örülnék egy csinos barátnőnek, akit éjszakánként átölelhetnék, de legfeljebb egy másik életben. Nem igazán vagyok egy feltűnő jelenség. Többnyire átlátnak rajtam az emberek és szó, mi szó, soha nem voltam a kezdeményező típus. Aki közelebbről ismer, az tudja, hogy igenis férfias és védelmező vagyok, de a kezdeményezés, az nem az én asztalom. Még jó, hogy neki igen.
Olyan hajlani hat óra lehetett, odakinn már lassan világosodni kezdett. Fáradt voltam és nyűgös, nem vágytam másra, mint alvásra. Mostanság szerintem nagyon nem tett jót nekem, hogy minden nap éjfél körül aludtam el és hajnali ötkor már fenn is voltam. Ráadásul most jött ez az éjszakai műszak is, ami végképp elvette minden energia foszlányomat. Sajnos tény, hogy hajlamos vagyok ilyenkor szörnyen bunkón viselkedni, mert hát, a kialvatlanság nagy úr, én pedig csak egy szerencsétlen emberi lény vagyok, akinek alapvető szükséglete a napi nyolc óra alvás. Már kezdtem nagyon várni, hogy Jiyong mikor szándékozik haza engedni, viszont nyolc óra még elég messze volt, a testvérem pedig annál előbb nem tolja be ide a képét. Még az kéne. Ezért a húzásáért most tuti behúznék neki egy jó nagyot.
Nagyot nyújtózkodva álltam fel székemből, egy kis kávéért indulva. Soha nem szerettem azt a szar, fekete löttyöt, de most annyira szükségesnek éreztem, hogy muszáj volt innom egyet. Más különben tuti, hogy egyik pillanatról a másikra összeesnék. Meg ráadásul elég rosszat tett az izmaimnak a görnyedt, egy helyben ülés, a tüdőmnek pedig az iroda műanyag szaga. Mindig is utáltam ezt a helyet. Az egyetlen jó benne Junmyeon volt, rajta kívül más barátom nem is igazán volt. Pár hete idejött ez a Kyungsoo gyerek is. Vele is barátkozhatnék - Junnie állítása szerint - de a srác igen csak csöndes és visszahúzódó én meg soha nem voltam - mint már mondtam - semmiben sem a kezdeményező típus. Ha valaki meg akart ismerni és volt annyi bátorsága, hogy megszólítson, akkor szívesen elbeszélgettem az illetővel. De ha valaki nem mert megszólítani, vagy egyáltalán nem is érdekeltem, akkor én is figyelmen kívül hagytam az őt.
Kilépve a nagy, üveg ablakokkal borított építményből, nagyot szippantottam a levegőből. Egy nagy város szaga volt érezhető mindenhol, de az iroda után egyáltalán nem zavart a szmogos füst, ami szennyezte itt kinn az oxigént. Örültem neki, hogy legalább kint vagyok és nem bent, az állott levegőn.
Ahogy lassan bandukoltam a közeli kis pékség felé egy fiatal srácot pillantottam meg. Látszólag nagyon zaklatott volt, egyik lábából vér szivárgott és kétségbeesetten kezdett el felém rohanni, mikor meglátott. Meglepődöttségemben mozdulni sem tudtam, egészen addig, amíg a srác akkorát nem tanyált a saját lábában, hogy orral bukott előre. Összeszedve gondolataim rohantam a fiú segítségére, aki még mindig a földön vergődött szerencsétlenségében.
-Minden rendben? Mi történt veled? - A fiú remegő ajkakkal nézett fel rám, látszott rajta a teljes elveszettség.
-Ma lenne az első állásinterjúm, de persze, hogy eltévedek és ráadásul egy hülye csirke is üldözőbe vett. - Alig bírta visszatartani a könnyeit, a látszólag, húszas évei elejét járó srác. Nagyon fiatal volt és tapasztalatlan, szinte ordított róla az, hogy még szülői segítségre lenne szüksége.
-Jó, jó, nyugi. A lábad, hogy sérült meg?
-Legurultam az aluljáró lépcsőjén, mikor elkezdett üldözni az a pokoli madár. - Szinte nevetnékem támadt, olyan gúnyos hangsúllyal ejtette ki annak a bizonyos madár fajnak a nevét. - Most mi lesz? Nem fognak így felvenni! - Ismét aggodalmaskodni kezdett és hogy őszinte legyek, megesett rajta a szívem.
-Gyere, segítek téged rendbe szedni. - Nyújtottam felé jobbomat, mire ő csak szipogva fogadta el azt és állt talpra. - Nincs messze a munkahelyem. Ott van tusoló, meg minden és tudok adni egy tiszta öltönyt, bár amilyen vékony vagy, lehet, egy kicsit nagy lesz. - Vakargattam gondolkozva tarkómat.
-Ne, ne! Nem fogadhatom el!
-Dehogy nem, na, gyere. - Csak intettem neki egyet, jelezve, hogy kövessen. Én elindultam, de mivel cipői nem koppantak, ezért tudtam, hezitál, aztán egyszer csak gyors tempóban rohanni kezdett felém és mikor úgy döntöttem, hogy megállok és bevárom, nagy erővel csapódott belém, ezzel mindkettőnket a földre terítve. - Ohh... Hogy te...!
-Jongdae. Kim Jongdae. - Húzta össze magát és egyből és mivel... Khm... Elég intim helyzetbe kerültünk, ezért gyorsan le is szállt rólam.
-Kim Jongdae! Miért csináltad ezt?! - Igazság szerint nem akartam vele kiabálni, de annyira nyúzott állapotban voltam, hogy képes voltam egyik secundum alatt megváltoztatni a hangulatom.
-A csirke! - Pattant fel a földről és a hátam mögé bújt.
-Jesszus! Nem tud bántani. - Vágtam magam jól homlokon.
-Dehogy nem! Tudod, hogy mekkorát tud csípni?! - A kicsi rimánkodott mögöttem, míg én próbáltam nem felhúzni magam a hülyeségein és az előttünk, bambán álló madárra néztem. Látszólag azt se tudta, hogy hol van, nem hogy még bántani akarná Jongdaet.
-Jongdae... Nem akarlak elkeseríteni, de ez nem akar bántani téged. - Néztem rá hátra vállam felett, mire az előttünk lévő csirke hirtelen akcióba lépett és Jongdaera vetette magát. Eskü, én nem akartam röhögni, de muszáj volt.
(...)
Jongdae az egyik mosdókagylón üldögélt, miközben én nem győztem eltüntetni róla a "támadás" okozta összes nyomot. Ő duzzogva nézett ide-oda, csak rám nem, holott egy kis hálát igen csak vártam volna tőle, főleg, hogy mint kiderült, tényleg idősebb voltam nála. Nem is kevéssel. Hat év volt közöttünk, ami először roppantul meglepett, elvégre húsz évesen miért akarna egy ember itt dolgozni? Nem is szerezhette meg ennyi idősen a diplomát, de ezt inkább rá hagytam, nem akartam tolakodó lenni.
-Nyugodtan kérdezhetsz... - Vetette elém flegmán.
-Először is, elvárom tőled a hyungot, ha már a hálát nem kapom meg és... Hogy az Istenbe lehetsz itt húsz évesen?! Ugye tudod, hogy az érettségi nem elég? - Teljesen felháborodva néztem az előttem ülő, megszeppent kisfiúra, mert hogy, Jongdae hozzám képest bizony eléggé kisfiú volt.
-Van diplomám. Előbb érettségiztem és az egyetemet is hamarabb elvégeztem. - Vonta meg vállait és még mindig szuggerálta inkább a falat, mint engem.
-Valami kis zseni vagy, vagy mi?
-Nem szeretem mikor ezt mondják rám, de... Ja, végülis...
-Oké... És végülis egy olyan magas inteligenciájú kölök, mint te - Böktem meg homlokát - , hogy tudott eltévedni?
-Vidéki vagyok, még soha nem jártam nagy városban. - Pirult el. Aranyos... Várjunk! Mi?!
-Mindent értek. - Nem beszéltem hozzá többet, inkább azzal törődtem, hogy mire a bátyám ide ér, Jongdae elfogadható állapotban legyen, mert hát, szó, mi szó, elég mulatságosan nézett ki. Kivéve a vért a lábán, az inkább aggasztónak tűnt.
(...)
-Azt hallottam, hogy új munkatársunk lesz. - Lelkendezett mellettem Junnie. Én valahogy nem tudtam ennek annyira örülni, tudva, hogy ki lesz az. Végig ott voltam a kölök interjúján és bár Jiyongnak nagyon szimpatikus volt, nekem már kevésbé. Főleg, hogy utána én lettem az áldozat, aki megnyerte magának ezt a lükét, hogy körbe vezessem az intézményben.
Jongdae felettébb okos volt, ez egyáltalán nem kerülte ez a figyelmem és emiatt teljesen meg is értem, hogy miért szerzett ilyen hamar diplomát. Viszont azt is észrevettem, hogy nagyon, nagyon idegesítő. Mindenbe belekotyog és mindenről hangos véleményt formál. Szívesen viccelt meg néha-néha, ami őszintén mondva, csak még idegesítőbb volt. De talán a legidegesítőbb az volt, hogy mindenki kedvelte. Na, ezt, hogy?! Kérdezem én, mert hogy Jongdae sok minden, csak nem kedvelhető személyiség, az biztos.
-Hurrá... - Unottan válaszoltam Junmyeon mondatára, majd tovább dolgoztam. Semmi kedvem nem volt Jongdaehez, de tényleg.
-Na, most mi bajod hyung? - Meglepődötten nézett rám barátom, de nem fordítottam időt arra, hogy beszámoljak a Jongdaevel töltött rövid, de hosszúnak tűnő időről.
-Jó napot! - Emlegetett szamár.
(...)
-Hyung! Hyung! Hyuuuung! - Komolyan, még tudja tovább fokozni ezt? - Hyung!
-Mi van már?! - Felpattanva helyemről ordítottam rá, mire megrémülten húzta össze magát és így nézett rám. Junmyeon szúrós szemekkel vizslatott engem, míg Kyungsoo csak érdeklődve figyelte az eseményeket.
-Csak...
-Igen? - Fogaimat összeszorítva próbáltam magam türtőztetni, minek fő oka, Junnie volt. Ugyanis olyan csúnyán nézett rám, előbbi kirohanásomért, hogy szinte már kezdtem félteni az életem. De ha egyszer ez a kis sátánszéklet folyton engem szekál mindenféle hülyeséggel, ezzel hátráltatva a munkámban, akkor mit tegyek?
-Inkább semmi. - Ijedten fordult vissza a papírok felé, de hirtelen pozíció változtatásában, véletlen meglökte teás poharát, mire annak egész tartalma, az én gondosan elkészített munkámra került. Na, ekkor borult el végleg a bili.
-Az idióta büdös kölke mindenit! Tudtam, hogy nem lenne szabad egy magad fajtának ide jönnie, mert csak hátráltatsz mindenkit! Még iskolában lenne a helyed, ahogy egy normális korodbelinek és nem itt, mert itt csak akadály vagy! - Eskü, én nem akartam.
Jongdae könnyektől csillogó szemekkel nézett rám. Ajkai remegtek, ahogy próbálta magát modorálni, de elhatározása már akkor kudarcba fulladt, mikor egy kövér könnycsepp gördült végig jobb orcáján. Erőszakosan letörölve a sós cseppet arcáról, viharzott ki a helyiségből. Egy nagy levegőt vettem és mikor azt kifújtam egyből a fejét fogó Junmyeonra pillantottam.
-Most mi van?! Megérdemelte. - Összeráncolt szemöldökökkel néztem barátomra.
-Minseok, ezt te se gondolod komolyan. - Rázta a fejét lemondóan.
-De... de... - Miféle téveszmémben él itt mindenki, hogy nem látják, Jongdae milyen végtelenül idegesítő és hangoskodó. Oké, gyorsan és pontosan dolgozik, de ezt tökéletesen ellensúlyozza azzal, hogy másokat zaklat. Pontosabban, engem.
-Figyelj! Még gyerek, érted? Nem várhatod el tőle, hogy olyan legyen, mint én vagy Kyungsoo.
-Szerintem aranyos. - A sarokban meghúzódzkodó pingvinre néztem, meglepődve. Soha, semmit nem mondott ki ilyen hangosan és határozottan.
-Szerintem is. - Mosolyodott el barátom. - Nehéz neki, nagyon. Így egy kicsit kiengedni a gőzt.
-És ezt honnan veszitek?
-Beszélünk vele és tud ő komoly is lenni.
-Akkor velem miért is viselkedik mindig ilyen gyerekesen? - Cinikusan tettem fel a kérdést, semmiféle választ nem várva, ezért is lepett meg Junnie határozott mondata.
-Mert téged kedvel a legjobban. Felnéz rád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése