Vakrandi - Extra pt.3

Nem is tudom, hogy pontosan hogyan is kellene jellemezni ezt a hetemet. A hétfőn történt "tragédia" óta igazság szerint, nem is volt semmi gondom, Junmyeon haragján kívül. Barátom igen csak kiakadt az után, amit a kölyökkel tettem, de lássuk be, sokkal normálisabb azóta. Igaz, kerül és ennek teljesen értem is a miértjét és, hogy őszinte legyek, tetszik, hogy kerül, mint egy darab szart. Végre nem lógott senki sem egyfolytában a nyakamon és idegesített apró hülyeségek miatt. Nem történtek velem prank incidensek, ezt pedig csupa jó dologként fogtam fel, egészen addig, amíg el nem jött a hétvége. Most kivételesen a bátyám sem sózott rám plusz műszakot, ezért nyugodt hétvége állt előttem, amikor végre átaludhatok vagy huszonnégy órát, vagy legalább is, nyugtom lesz. Viszont arra egyáltalán nem gondoltam, hogy mennyire magányosnak fogom magam érezni. Be kell valljam, hiányzott Jongdae folytonos zaklatása ezekben a pillanatokban, mert hát, az ég világon semmi elfoglaltságot sem tudtam ki találni, ami egy kicsit is leköt. Mivel Junmyeon barátom is haragudott rám, ezért ő sem keresett. Nagyon a szívén viseli Jongdae állapotát - nem értem, hogy miért - és emiatt haragszik rám, már vagy egy hete. Soha nem húzta fel magát ennyire azon, hogy néha-néha bunkó vagyok az emberekkel. Még csak halvány lila gőzöm sincs arról, hogy vajon a kölyök miért is kivétel nála és haragudott meg rám ennyire. Szívesen mondanám azt, hogy nem érdekel, majd túlteszi magát rajta, de ez egyáltalán nem volt így. Rosszul esett, hogy Junnie ennyire haragszik rám és főleg az esett rosszul, hogy egyedül voltam. Tényleg kéne egy barátnő, bár amilyen barom vagyok, ő is elhagyna pár napon belül.

-Igen? - Egy felettébb fáradt hang szólalt bele a kagylóba, amikor szombat reggel, hajnali négykor jobb kedvem sem volt, mint magamra haragítani az összes barátomat.

-Szia Luhan! - Kicsattanó jókedvvel üdvözöltem régi barátom, aki csak egy nagyot sóhajtott, majd, a hangok alapján, visszatakaródzott.

-Minseooook... Te nem dolgozol holnap? Menj aludni! - Szinte ide hallottam, ahogy Luhan a vonal másik végén szenved. Nem akartam én őt kínozni, csupán csak unatkoztam, de úgy tűnik, nem nála fogok megoldást találni a problémámra.

-A holnap az már eljött és szombat van, nem dolgozom.

-Eddig mindig dolgoztál szombatonként, akkor most mi történt? - Úgy tűnik beadta a derekát.

-Fogalmam sincs, lehet, hogy csak Jiyong megunta a nyagattásomat.

-Vagy valaki új van, akit szívat, vagy valaki olyan, aki plusz órákat vállal. - Elgondolkodtató, de nem érdekel. Na, de ez a dolog tényleg. Fogalmam sincs, hogy ki lehet az a nyomoronc, aki képes magától ennyit gürizni, de amíg nekem jó, addig ő nyugodtan plusz órázhat. - Minseok... nem lehetne, hogy most szépen el mész aludni és nem ölöd az idegeimet? Ilyenkor olyan vagy mint egy öt éves kisgyerek. - Semmi kedvem nem volt megszakítani a hívást, mivel, amíg rövid párbeszédünk lezajlott régi barátommal, addig nem voltam magányos. De miután Luhant megkímélve leraktam a telefont megint úrrá lett rajtam az egyedüllét. Lehet, hogy nem is volt olyan rossz, amikor hétvégén is dolgoztam... Áhhh... Mikre nem gondolok? Még jó, hogy borzalmas volt, de legalább el voltam foglalva.

Olyan egy órán keresztül forgolódtam az ágyamban, mikor úgy döntöttem, az alvás, mint hétvégi program kilőve. Hülye inszomnia! Sajnos nincs mit vele tenni, ha nem tudsz aludni, akkor nem tudsz aludni. Ennyi. Tovább nem lehet ragozni ezt a dolgot.
Nem is értem pontosan, hogy miért pont ez az ötlet jutott eszembe, csak olyan hirtelen opcióként ért a dolog, de egyből az előszobába rohantam, hogy felhúzzam a cipőimet. Nem valami elegáns melegítőben és egy egyszerű atléta, pulcsi kombinációban bemennie az embernek a munkahelyére, két, elnyűtt sport cipőben, de tényleg nem volt jobb ötletem az unalom elűzésére és mivel ma nem dolgozom, gondolom, felesleges a hivatalos és kényelmetlen öltözet.

A nap sugarai még sehol sem voltak. Az idő borús volt, bármelyik pillanatban eshetett az eső, de valamiért élveztem ezeket a komor színeket. Szerettem az esőt szemlélni, ha már megázni nem is, de nézni szerettem. Villámok szelték át az eget, ezt is szerettem. Olyan szép, ahogy a sok, fekete és szürke árnyalatú felhő között néha-néha feltűnik egy-egy erőteljes fénycsóva. Tényleg, csoda szép.

Nagyot sóhajtottam, ahogy betettem a lábam a teljesen kihalt, szinte csontig üvegből készült épületbe. Csend honolt, ahogy ilyenkor mindig is. Hogy mennyiszer tapasztaltam ilyenkor a némaság hangját hallani...
A többiekkel közös irodánkból fény szűrődött ki. Egyszerűen elképzelni nem tudtam, hogy melyikük lehet az, aki most helyettem szív, de minden esetre, meg kellett köszönnöm neki, ha már volt ilyen rendes. Na igen. Ez volt az elhatározásom, egészen addig, amíg be nem léptem a helyiségbe. Jongdae szorgalmasan, de látszólag hulla fáradtan görnyedt a papírok felett. Én általában ilyenkor már rég be nyomom a szunyát, de ő még mindig talpon volt. Egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy minek van itt? Hogy miért dolgozik ennyit? Nehéz volt őt megérteni.

-Miért túlórázol? - Nem válaszolt. Még mindig a papírok felé volt görnyedve és látszólag semmit nem észlelt jelenlétemből. - Hahó... - Közelebb mentem hozzá és míg először arra gondoltam, hogy biztosan csak rosszul láttam és már rég aludt, de csalódnom kellett, ugyanis fent volt és álmosan körmölte a szavakat. Egy kissé megböktem vállát, mire rám emelte nyúzott tekintetét. Rengeteg dolgot láttam akkor a szemében, de elnyomó többségben megtörtséget. Nem értem, hogy ez a fiatal fiú, hogy lehet ennyire bánatos. Gyengéden kiszedtem füleiből a füldugókat és újra feltettem kérdésem. - Miért túlórázol?

-Mert szükségem van rá... - Halkan válaszolt, de nem a fáradtságtól, sokkal inkább a félelem volt felfedezhető hangjában. Nem értem, hogy miért viselkedik így, azt gondoltam, hogyha már annyira tisztel, akkor örülni fog annak, hogy megszólítom, de ez egyáltalán nem volt észlelhető. Félt tőlem, ezt tisztán láttam és bár pontosan tudtam, hogy mi lehet félelmének oka, nem akartam tőle bocsánatot kérni, mert egyszerűen nem érdemelte meg. Azt akartam, hogy húzzon vissza az iskolába és éljen úgy, ahogy egy korabeli kölyök. Nem hiszem, hogy a szülei ennyi idős korában kényszerítették volna a munkára, főleg, hogy egy nagyon okos gyerekkel voltak megáldva, akit érdemes lett volna vagy százféle egyetemre beíratni, hogy minél sikeresebb legyen a sok diplomával. De nem. Jongdae húsz évesen dolgozott, holott nem kellett volna neki. Ha minél több diplomát szerezne, azzal csak a saját és családja életét könnyítené meg, mert nem kéne magát halálra güriznie egy egyszerű kis irodai munkában.

-Már miért lenne szükséged rá? - Nem bírtam visszafogni a hangom, egyszerűen idegesített, hogy egy ilyen okos gyerek nem használja fel az eszét a jobb élethez. Jongdae csak lemondóan megrázta a fejét és visszahelyezte a fülest a füleibe és ismét a munkának szentelte figyelmét. Beszélni akartam még vele erről, de látszólag próbált minél kevesebbet időt szentelni nekem, ezért elhagyva az irodát az aulába mentem és ott leülve egy padra hívtam fel Junnie barátom.

-Minseok... csak még jobban össze akarsz veszni velem?! - Ideges és egyben rekedt volt a hangja. Hát igen, lehet, hogy nem hétvégén a hajnali órákban kellett volna zaklatnom.

-Csak Jongdae felől szeretnék érdeklődni.

-Minseok! Hagyjál már a hülye.... Várj! Mi?! - Barátom hangjában a teljes melepettséget véltem felfedezni, amit nem is csodálok. Bizonyára eddig úgy gondolta, hogy én szívből gyűlölöm Kim Jongdaet, erre most érdeklődök felőle. Már pedig akit utálunk, arra a legnagyobb ívből szarunk normál esetben. Egyébként nem, nem utáltam a kölyköt, csak szörnyen idegesítő volt a szememben, de korán sem adott arra okot, hogy utáljam.

-Jongdae felől szeretnék érdeklődni. - Ismételtem el mondatom, mire a vonal másik végén teljes csendesség fogadott. Szinte láttam magam előtt Junmyeon elkerekedett szemeit és totálisan ledöbbent arcát, ahogy próbálja feldolgozni a hallottakat.

-És... mégis mit szeretnél tudni?

-Miért túlórázik? - Alig hogy barátom összeszedte magát és rendelkezésemre állt, belevágtam a közepébe, még azt sem hagyva, hogy teljesen egyberakja a gondolatait.

-Hűűű... Figyelj! Lehet, hogy ezt nem nekem kéne elmondanom róla. Ez elég személyes dolog. - Ismertem már Junniet, mint a rossz pénzt, így jól tudtam, hogy elmondaná ő a dolgot, csak egy kicsit noszogatni kell,

-Te is figyelj rám! Hogyan értsem meg a kölyköt, ha nem tudok róla ilyen információkat? Ő meg biztos, hogy nem mondaná el nekem, főleg a hétfőn történtek után. 

-De...

-Fontos lenne... - Junnie egy nagyot sóhajtott a vonal másik végén. Ezt a kört én nyertem, mily meglepő.

-Muszáj dolgoznia. Az anyukája beteg és kell a pénz a kezelésre, mert nagyon szegények és ha Jongdae nem dolgozna, akkor biztosan csődbe mennének. Láttad, hogy milyen vékony. Ételre is alig van pénzük, nem hogy még egy komplett kórházi számlára. - Elkeserített a tudat, hogy vannak ilyen családok és bár nem szívleltem a kölyköt, de azért sajnáltam, nem is kicsit.

-Értem... 

-De nehogy el merd neki mondani, hogy én beszéltem neked erről! - Na, és ilyenkor volt az általában bájos Junmyeon egy kész házisárkány. Elég ijesztő tudott olykor-olykor lenni, nem tagadom, ezért gyorsan el is köszöntem tőle és bontottam a vonalat, mielőtt még kagylón keresztül megfojt.

Elgondolkozva meredtem magam elé a nagy helyiségben. A kihalt épület szinte teljesen csendes volt, kivéve a kinti vihart, ami csak egyre jobban és jobban tombolt. Nem zavart, szerettem a viharokat mint már mondtam, de mivel nem szerettem megázni, ezért, mielőtt haza indultam volna, meg kellett várnom a zűrös idő végét. Szép volt a vihar, de én csak egy valakire tudtam gondolni, a kölyökre. Annyira elveszetten nézett már rám többször is, és most értettem meg igazán ennek a miértjét. Bevallom, szemét voltam, hogy feltételezés nélkül csak a rosszat mondtam rá, de akkor még teljesen helyénvalónak gondoltam kijelentéseim. Tudom, hogy egy szemét vagyok, aki csak azt érdemelné, hogy mindenki belerúgjon, ennek fő oka pedig a fafejűségem és az empátiám hiánya. Tényleg, nem akartam ártani Jongdaenak, de hülyének gondoltam amiatt, hogy nem tanul még ennyi idős korában és akkor még egy csomó dolgot nem tudok róla, pedig szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy vannak még bőven problémák az életében.
Fentről hangos dobogást hallottam meg, majd egy nagyot csattanó ajtót. Mi baja lehet Jongdaenak? Nem vártam arra, hogy kérdésemre, majd csak úgy magától válasz fog érkezni, ezért lassan feltápászkodtam ülőhelyemről és vissza indultam az irodákhoz. Belépve a dolgozó helyiségben, senki nem volt ott. Csak Jongdae helyén világított halványan az asztali lámpa és ment a gép, de a kölyök nem volt ott. Aggódni kezdtem. Mi van, ha rosszul lett? A mosdók felé indultam és mielőtt kitártam volna a wc ajtaját hallgatózni kezdtem. Szipogást véltem felfedezni, ezért nem vártam tovább, egyből beléptem a helyiségbe. Jongdae az egyik sarokban ült, zenét hallgatott a telefonján - legalább is így gondolom, mivel be volt dugva a füle - és keservesen sírt. Mi lehet vele a gond?
Mellé sétáltam és gyengéden vállára simítottam, mire rámnézett és egyből megszabadult a füldugóktól és megtörölte könnyes arcát.

-Nem vagyok gyerek! Nem sírtam! - Törölgette arcát, ahogy sírása nem akart megszűnni, még ha ő vissza is akarta tartani könnyeit.

-Nyugodtan sírhatsz, egyáltalán nem gyerekes. - Mosolyogtam rá, még magamat is meglepve eme tettemmel. - Mi a baj?

-Semmi... - Próbált tagadni, de mikor kint egy nagyobbat dörrent az ég, ijedten bújt karjaim közé.

-Szóval a vihartól félsz... - Kuncogtam fel és szorosan magamhoz öleltem. A kis mocsok! Észre sem veszem és máris a szívembe eszi magát! De, annyira nem is bánom. Jó érzés valakiről gondoskodni, még ha eddig az illetőt legszívesebben el is küldted volna a közeledből. Meglepő, amikor egy olyan ember válik neked fontossá, akiről soha nem gondoltad volna ezt.