Kezdtem visszarázódni a normális kerékvágásba. Jongdae sokkal visszafogottabb lett, de már nem volt annyira távolságtartó; Junnie pedig lenyugodott, így nem kellett az ő haragjától sem tartanom; Kyungsoo meg beszédesebb lett, de még mindig nem voltunk baráti viszonyban. A kölöknek hála, végre kipihent voltam a mostani napokban. Nem kellett egyszer sem feleslegesen túlóráznom, vagy elvállalnom a hétvégi műszakot, mert a kölök meg tette helyettem. Bár nem igazán volt hozzá kedvem, de azért sajnáltam szegényt. Látszott rajta, hogy nem teljesen miattam lett az utóbbi időben csendes. Fáradt volt és erről mi sem árulkodott jobban, mint a szemei alatt húzódó méteres karikák, sőt, mintha fogyott is volna egy kicsit, de lehet, hogy csak túl gondolom a dolgot. Szó, mi szó, nem csak Junmyeon és Soo aggódtak érte, hanem már én is, olyan nagyon rossz állapotban volt. Ma is csak egy nagy koppanást hallottam az asztala felől, mire hirtelen felé kapva a fejem, azt láttam, hogy benyomta a szunyát. A helyzetre tekintve, szinte teljesen természetes volt, hogy fedeztük Jiyong előtt. Senki nem akart Jongdaenak rosszat és bár legszívesebben mindenki haza zavarta volna pihenni, tökéletes tudtuk, hogy nem lehet, mert a kölöknek dolgoznia kell.
-Megyek és iszom egy kávét. - Nyújtózkodtam egy nagyot, ahogy felálltam székemből. Junnie csak bólintott egyet, Kyungsoot pedig láthatólag nem nagyon érdekeltem. - Jongdae, eljössz velem? - Szegeztem kérdésem, a kölöknek, ezzel nem csak Junmyeomot és Kyungsoot meglepve, hanem még magamat is. Aish! Azt hiszem, hogy már nagyon megsajnáltam.
-Mi?! Hogy én?! - Kapta fel a fejét Jongdae is, nagyban mutogatva magára, egy tipikus "Mi bajod van, hogy ezt mondtad?" fejjel.
-Aham. Na, gyere, meghívlak! - Léptem ki az iroda ajtaján. - Ha nem jössz, akkor nagyon megsértődöm.
-Megyek! - Pattant fel ő is helyéről, amit csak egy hatalmas mosollyal konstatáltam, majd a már megszokott pékség felé indultam. Jongdae hamar beért és mellém érve, teljesen hallgatagon lépkedett mellettem a járdán. Igazság szerint, még mindig bűntudatom volt amiatt, amiket mondtam neki, de semmi kedvem nem volt bocsánatot kérni, az nem az én stílusom.
Gyakran mondták rám az emberek, hogy milyen bunkó és nem törődöm vagyok, ami amúgy egyáltalán nem volt igaz, csak rohadtul nem érdekeltek a szeretteimen kívül mások. Nem igazán volt az erősségem az empátia, ezáltal ritka esetek egyike volt Jongdae is. Bár gyakran voltam rá mérges, mert nagyon idegesítőnek találtam az egész lényét, mégis, már az ismeretségünk eleje óta, képes voltam vele együtt érezni. Ha egy kisebb baleset érte, vagy épp félt, képes voltam átérezni a fájdalmát. Fogalmam sincs, hogy miért pont ő az, aki kiváltja belőlem az érzelmes Minseokot, de míg egy hete igen, most már egyáltalán nem zavart ez. Csak próbáltam őt megérteni és minél jobban a közelébe kerülni. Még magamnak sem akartam bevallani, de titkon már rég a szívembe lett zárva a kölök és kezdtem amiatt izgulni, hogy nem fog sokáig a cégnél dolgozni. Azt szerettem volna, ha sokáig maradna, fasz se tudja, hogy miért, de ezt akartam.
-Mit kérsz? - Kérdeztem tőle, ahogy betettük lábunkat a kellemes illatú üzletbe.
-Nem szeretem a kávét. - Fintorgott és talán még egy kicsit hátrált is, ahogy megérezte a kávébab jellegzetes illatát.
-Pfff... Kölykök! - Nevettem fel Jongdae arcán. Komolyan, hogy tud egy ember ennyire megvetően nézni egy italra? Annyira aranyos és vicces volt egyben a dühös arca, hogy képtelen voltam nem felnevetni ezen. - De akkor minek jöttél el velem? - Tettem fel az ominózus kérdést, már az asztalnál ülve, lassan beleszürcsölve az italomba.
-Ha visszautasítom a meghívásodat, akkor az illetlenség lett volna. - Adta az ésszerű választ, végig komolyan nézve a szemeimbe. - Meg... szerettem volna már egy kicsit sétálni.
-Megértem, én se bírok egész nap a seggemen ülve dolgozni. Egyébként, én sem vagyok oda a kávéért, de ha arra gondol az ember, hogy energikusabb lesz tőle, akkor máris szívesebben issza. Biztos, hogy nem kérsz?
-Inkább kihagynám... - Emelte mosolyogva maga elé kezeit, majd kinézett a városra az ablakon keresztül.
-Akkor... Ha már itt vagyunk... Ismerjük meg egymást jobban. - Egy őszinte mosollyal néztem teljesen ledöbbent arcát.
(...)
Jól teltek a heteim. Nem voltam olyan szinten fáradt, mint azelőtt és kevésbé vagyok mostanság kötekedő. Jumyeon szerint, ez azért van, mert végre képes voltam a kölköt is befogadni a társaságba, bár ezt kétlem. Jongdae nem volt rossz srác, de még mindig úgy gondolom, hogy egy jó egyetemen lenne a helye. Egyre jobban látszik rajta, hogy nehéz számára elviselni azt a szintű nyomást, ami nap, mint nap éri. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mennyire nehéz neki, még sem vagyok képes elhinni, hogy nincs más megoldás erre.
-Minseok! Átnéznéd ezeket? Nagyon sietek. - Pár napja kaptunk egy újabb munkatársat, pontosabban Chanyeolt. Jó fej srác, csípem a búráját és ez is tökéletesen igazolja, hogy Jongdae miért nem ide való. Chanyeol nem sokkal idősebb a kölöknél, mégis érettebb és nem pörög annyira, mint Dae. Bár Channie is nagyon jó kedélyű, mégis tudja, hogy mik a határok, azért, mert nem kölyök korában kezdett el dolgozni.
-Persze... Menj csak. Baekhyun már biztos nagyon vár.
-Ahj... Remélem, hogy csak egy újabb őrült ötlet. - Sóhajtott gondterhelten, ahogy kezdte összepakolni a cuccát.
-Valami baj van? - Nem ismerem még annyira a srácot, de azt már tudom róla, hogy a számára fontos emberek elvesztése egy hatalmas trauma. Nem szeretném, ha depresszióba esne.
-Igazság szerint... fogalmam sincs. Baek mostanság nagyon fura volt, és nem jó értelemben. Emiatt aggódom, de nem traktállak ezekkel. Már annak is örülök, hogy befejezed helyettem a munkám.
-Nem lesz semmi gond és ha van valami, akkor engem nyugodtan hívhatsz. - Sajnos, az nap, Chanyeol felhívott.
Channie csak bólintott egyet, majd távozott az irodából. Már Kyungsoo és Junmyeon is régen haza mentek, csak én voltam és a kölök. Hamar beállt a csend, én pedig egy szó nélkül kezdtem el átnézni Chanyeol könyveléseit. Az óra halkan kattogott, ezen a hangon kívül mást nem is lehetett hallani.
-Minseok hyung.... - Úgy tudtam, hogy öt percnél tovább nem bírja.
-Igen? - Jongdae kissé szorongva játszadozott az ujjaival az ölében. Egy pillanatra se nézett rám, ami bár zavart, de nem jegyeztem meg neki. Még mindig nagyon bűntudatom volt vele kapcsolatban, ezért próbáltam vele türelmes lenni, főleg, hogy tudom, ha megint kiabálnék vele, akkor Junnie kitekerné a nyakam.
-Velem miért nem vagy ilyen soha sem? - Csillogó szemekkel nézett az enyéimbe. Ledöbbenve fürkésztem arcát, várva a szokásos Jongdaes felnevetésre, de az nem jött. A kölök még mindig komolyan nézett rám, várva a válaszomra, ami bár a nyelvem hegyén volt, de nem akartam kimondani és ezzel megbántani Daet.
-Áhhh... Úgy sem értenéd. - Legyintettem egyet és csak reménykedtem, hogy annyiban hagyja ezt a dolgot.
-Már miért ne érteném? - Hát nem húzza az idegeimet tovább a kis köcsög?!
-Mert kicsi vagy hozzá.
-Mindig úgy bánsz velem, mint egy kisgyerekkel hyung! - Csattant fel és ülőhelyéről felpattanva kiviharzott a helyiségből. Sokszor nem értem ezt a kölköt, de most van egy olyan érzésem, hogy megbántottam. Basszus! Junnie mama ki fog nyírni!
-Jongdae! - Feladva mindent indultam a kölök után.
Az egész épület kiürült. Most egy kicsit felrémlett bennem az, hogy mennyire is ijesztőek voltak számomra az első, egyedül töltött műszakok, amikor nem volt más ebben az épületben csak én, a csend, és a sötétség. Félelmetes eleinte, de aztán hozzászokik az ember. Tényleg! A kölök is biztosan félhetett. Minseok! A világ legnagyobb barma vagy!
-Jongdae! - Valami elsuhant mellettem. Ijedten tekintettem körbe, de a vaksötétben alig lehetett bármit is látni. - Jongdae! - A kölök nem válaszolt, én meg kezdtem pánikolni. Soha nem szerettem sötétben lenni, egyszerűen kiakasztó számomra, ha nem látok. Általában nem vagyok egy beszari ember típus, de ha sötétben vagyok, akkor előjön ez az énem is, ami, valljuk be, egy felnőtt férfinél kicsit gáz. Lehet, hogy csak én gondolom így, de gáznak találtam ilyenkor a viselkedésem. - Jong...
-Buh! - És kezdődött előröl, ahogy a megismerkedésünk elején. Ő folyton a szívbajt hozza rám, ami miatt én legszívesebben kitekerném a nyakát. Fejem nagyot koppan, ahogy háttal érkezem a padlóra és fájlalva kapok testrészemhez.
-Kim Jongdae! - Dühösen tekintek rá, míg az ő arcából az összes vér kifut.
-Upsz! - Ijedten kezdett el hátrálni, miközben én már talpra is álltam és fenyegetően gyorsan termettem előtte. A kölök háta a falnak koppant, ahogy én két tenyeremet, a feje mellett elhelyeztem és úgy szorítottam csapdába. Nem akarok ráijeszteni, de már túlságosan kihúzta a gyufát. - Hyung...
-Látod Jongdae? Pont emiatt a viselkedés miatt nem tudlak úgy kezelni, ahogy a többieket. - Tetszik az, hogy ilyen kiszolgálatott helyzetben van előttem. Ilyenkor úgy érzem, hogy teljesen az én irányításom alatt vannak a dolgok. Aztán Jongdae megint valami váratlant csinált.
A kölök nagy kutya szemekkel nézett rám, miközben én szigorúan, vagy legalább is szigorúan próbáltam vizslatni őt. Egyik pillanatról a másikra történt a dolog, ahogy megéreztem, Jongdae ajkait sajátjaimon. Elkerekedett szemekkel meredtem lehuny szemeire, miközben egy kisebb szájra puszival ajándékozott meg, mert hogy ezt csóknak nem lehet nevezni, az fix. Még ezt se tudja rendesen csinálni! Majd én megmutatom neki, vagy... Várjunk! Mi a francra gondolok én?! Ő Kim Jongdae, egy velem egy nemű és szörnyen idegesítő srác... egy nagyon aranyos belsővel.
-Ez meg mi a fene volt, ha?! - Teszem fel első kérdésem, miután a kölök úgy dönt, hogy elválik tőlem. Ő csak sűrűn pislog rám, mint aki nem igazán ért körülöttünk semmit, de hogy őszinte legyek, valójában én se nagyon bírok értelmet találni a jelenlegi szituációban.
-Azt hiszem megint félreértettem valamit...
-Mi az, hogy félreértettél valamit?! - Oké Minseok, le kéne nyugodnod és a frusztrációdat nem a kölkön levezetned, mert hát... szégyen, vagy nem szégyen, de igen is élvezted azt az előbbi dolgot. - Megbántad? - Jongdae meglepetten nézett szemeimbe.
-Öhm...
-Megbántad?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése